Miben kételkedjünk ma? Esetleg a New Age mozgalomban?
Erről már nem lehet sok újat mondani. Már régen lecsengett, és sem Kryon könyvei, sem az indigó gyerekek nem tudják feltámasztani. Különben is lelepleződött, mint a fizikai test kultusza, egy kis misztikus körítéssel. Visszavágyom a legsötétebb középkorba, a Merovingok udvarába, amikor mindenhonnan csak azt hallom, hogy milyen fontos a fizikai test, óriási ajándék, a megvilágosulás egyetlen eszköze, és hasonlók.
Ajándék vagy büntetés, nem ok nélkül kaptuk ezt a fizikai testet. Szidás helyett jobb, ha azt vizsgáljuk, miért vagyok itt, és miért ebben a formában. Mint a jó orvos, aki nemcsak felírja az aszpirint, hanem a betegség okát vizsgálja; nem akarja, hogy ismétlődjön.
Szerintem a betegség a normális állapot. Az egészség csak a szenvedés elviselhetőbb formája. Azonkívül a fizikai testről már mindent tudunk. Ugyanaz a működési elve, mint az egész természeté: eszméletlen pazarlás áll minden egyes molekulával szemben, ami egy rövid időre beépül. A nagy rejtélyeket megfejtettük, és ha maradt még néhány részletkérdés, egészen biztos, hogy nem a New Age fogja megtalálni a megoldást.
Ez nagyon valószínű, de nem hiszem, hogy már minden rejtélyt megfejtettünk volna. A rejtélyek újratermelik magukat, és amikor már azt képzeljük, hogy teljesen feltérképeztük a középkori várat, kiderül, hogy még mindig van egy bezárt ajtó, egy befalazott sarok. Nem tudom, te hogy vagy vele, engem az a befalazott sarok jobban érdekel, mint a fényárban úszó báltermek és galériák. Milyen rejtélyes például a hormontermelés, egy sor szerves vegyület, amelynek szerepe még nem tisztázott. Ott van mindjárt a leghíresebb hormontermelő, a tobozmirigy.
Elavult szó.
Lehet, de nekem tetszik. Az orvos vagy a tudós a hipofízisről értekezik, a régi könyvek a tobozmirigyről suttognak sejtelmesen, és ennek mindjárt más a hangulata.
Csak mert azt mondják, olyan a formája, mint egy toboznak…
Vagy mint a cirbolyafenyőnek. Mert így nevezi a német: Zirbeldrüse, cirbolya-mirigy.
Egyre jobb.
Az orvosi résszel hamar fogunk végezni, mert nem sokat értek hozzá. Az imént nagyvonalúan hipofízisnek neveztem, itt meg azt látom, hogy epifízis, sőt kavernózus fonat.
Micsoda? Honnan veszed ezt a szamárságot?
Itt van kinyomtatva Mircea Eliade könyvében (A jóga), fehéren-feketén.
Maradjunk a tobozmirigynél, akkor legalább egyről beszélünk.
Remélem. Ezzel a résszel hamar végzünk. Csak összeszedek néhány információt, amit a könyvekben találtam. Egy kis, belső elválasztású mirigy, középtájon, a két agyfélteke között, vájatban vagy mélyedésben; mások szerint egy kis, csontos üregben; a neve agyalapi mirigy, hipofízis vagy epifízis, ezt nem én mondom, hanem az angol szótár. Alakja, mint a fenyőtoboz, mérete az embereknél kb. akkora, mint a borsószem, vöröses barna vagy vöröses szürke színű. Melotonint termel, amire azért van szükség, hogy felszabadítsa a gonadtrop nevű hormont… illetve, ha jól értem, aminosav-tryptophant termel, amiből szerotonin lesz, ebből állítja elő a tobozmirigy a melatonint… melatonint termel, amely serkenti a többi mirigy működését, szabályozza a hypostasist, a növekedést, a vérnyomást, az anyatej kiválasztását, a pajzsmirigy működését és általában az anyagcserét… fenntartja a napi életritmust… a cirkadian ritmust… szabályozza az alvást és a szexuális érdeklődést… serkentő hormonokat termel… Azt hiszem, mindet felsoroltam. Ez a tobozmirigy feladata a fizikai szinten. A melatonint sokan említik, lehet, hogy egyedül ez a biztos.
Szép teljesítmény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az egész csak akkora, mint egy borsószem.
És csak a gyerekeknél működik gőzerővel; magas melatoninszintet tart fenn, hogy korlátozza a szexuális érdeklődést. Felnőtteknél tipikusan elmeszesedik… elmeszesedett állapotban szabályozza a hypostasist, a cirkadian ritmust és az anyagcserét. De a tobozmirigynél nem az a lényeg, hogy most milyen, hanem az, hogy milyen volt: egy régebbi, nagyobb szerv maradványa… Nézzük csak, Dr. Vígh Béla írja: „Van egy ősi központ, ami csecsemőknél, míg a magasabb központ nem vezérel, egymaga is elvezérli az érzelmi mozgásokat. Fő hírforrása az ekkor már kialakult szaglóközpont. Ezen keresztül irányítja a csecsemőt a tej szaga a szopási reflexsorozat beindításában. Ennek az ősi mozgatórendszernek a képviselője az emberben a gyeplőmag, nucleus habenulae, amely az ősi fejtető szem központjából alakult ki. Ez a fejtető szem nagyítóval látható a béka és a gyík fején, de nekünk is megvan, csak átalakult; utóda a tobozmirigy.” (A jóga és az idegrendszer)
Németből fordítva, rosszul. Ha jól értem, a fejlődés alacsonyabb fokán nem kifelé nyíló szemekkel, hanem valamilyen belső szervvel láttunk, amely a törzsfejlődés során lecserélődött, elsorvadt, illetve az egyetlen maradványa a tobozmirigy. És az alacsonyabb rendű gerincesek, például a békák és a csecsemők ezen a módon észlelik a fény és a sötétség váltakozását.
Valami ilyesmi, mert a tobozmirigy egy bizonyos értelemben még mindig szemként működik, megkülönbözteti a fényt és a sötétséget. A fény gátolja a melatonintermelést, a sötétség stimulálja… itt, az egyik forrásom szerint a dolog éppen fordítva van, a mirigy működését a fény aktiválja… egy okos ember megoldotta a problémát, és egyszerűen csak a fényintenzitás változásáról beszél. Minket azonban jobban érdekel a dolog misztikus oldala, igaz?
Persze. De mit kezdjünk egy olyan szervvel, amelyet a törzsfejlődés során elvesztettünk – már amennyiben volt törzsfejlődés.
Szerinted?
Szerintem nem volt. Gondold el, hogy a szemed láttára rajzolok pálcika-emberkéket, tudod, milyen az, pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. De nem rajzolom meg mindet teljesen, csak mondjuk a harmadikat. Az elsőnek csak hasa van, a másodiknak csak lába, a negyediknek csak feje. Most aztán bejön a szobába egy okos ember, és sorba rakja a műalkotásaimat: nyilvánvaló, hogy a kezdetleges formák fokozatosan fejlődtek, és ez itt a legutolsó, ez a tökéletes. Te azonban láttad, hogy milyen sorrendben rajzoltam, igaz? Meg tudod mondani, hogy nem egymásból fejlődtek ki, vagy hogy is mondjam, ott vannak egymás mellett.
Igen. De tíz vagy harminc év múlva a szemtanúk már nem élnek, és a régi könyveket senki nem veszi komolyan. Elavult szavak, mint a tobozmirigy, ezt mondtad te is.
A könyvtárak tele vannak elavult könyvekkel, ott van egy-két szemtanú leírása is, mi azonban nem ismerjük a megkülönböztetés kritériumait. De mindegy, azt mondd meg, mit kezdjünk azzal a szervvel, amely elkorcsosult, elsorvadt, jó, nem a törzsfejlődés, de tegyük fel, az idők során?
Ezen a ponton kezdődik a misztérium. Az okkultisták azt állítják, nem sorvadt el, csak alszik; föl lehet ébreszteni. Vagy egykor itt volt a belső és külső világok, a finomabb és a durva anyag világai közötti kapu, amelyet ismét ki lehet nyitni. A megfogalmazás legalább olyan sokféle, mint az előbb láttuk, amikor a biológiai tényeket próbáltuk felsorolni. Ilyeneket írnak: a tobozmirigy misztikus erőkkel rendelkezik… összekötő kapocs a fizikai és a lelki világ között… az érzékszerveken kívüli észlelés központja… lehetővé teszi az asztrális utazást… az éterikus energia legmagasabb forrása… lehetővé teszi a telepatikus kapcsolatot. Dr. Kosutány meg egyenesen ezt írja: „Az agyban levő tobozmirigy az ihlet, révület, telepátia és tisztánlátás lelki központja.”
Nem sok ez egy kicsit?
Ahogy vesszük. Végül is, ezek a dolgok összefüggenek egymással. A misztikus képességek általában halmozottan fordulnak elő (mint a fogyatékosságok). Meg aztán a tobozmirigyben mindig többet láttak, mint egy borsószemnyi szervet az agy belsejében. Például Descartes (1596 – 1650) a lélek székhelyének nevezte.
Descartes sokkal inkább matematikus volt, mint filozófus.
A filozófiában viszont Platón és Arisztotelész voltak a mesterei.
Már megint Platón.
Nagyon nagy hatást gyakorolt, akár tetszik, akár nem.
Platón több elméletet is forgalomba hozott a lélek székhelyéről.
Ez igaz, de legalább nem vitatta a lélek létezését. Ezért egyre aktuálisabb. A lélek székhelye másodlagos kérdés. Nem az a központi probléma, hol helyezkedik el az anyagban az, ami az anyaghoz képest teljesen transzcendentális; már csak azért sem, mert a fizika egyre tágítja az anyag határait. Mondjuk, itt van ez az asztal, egészen tömörnek látszik. De az anyagrészecskék között akkora távolság van, hogy szilárd anyagról beszélni illúzió. Sokkal inkább hasonlít a minden pillanatban változó ködgomolyhoz. Hol van a ködgomolyban a villám? És hol van a villám, amikor nem látszik?
Hol van a szél, amikor nem fúj?
Két fontos szimbólum van a tobozmiriggyel kapcsolatban; az egyik a kapu, ezt már említettem. Két világ közötti kapu, lehetővé teszi a kölcsönös kommunikációt. Nemcsak fölfelé nyithat utat az anyagi világba került léleknek, lefelé is vezeti a föntieket. Itt száll alá az információ a felsőbb világokból, és ezt most nagyon széles körben értem: minden, aminek információtartalma van. A fölébresztett, megvilágosult vagy megnyitott tobozmirigy az információáramlás előfeltétele. Ezt néha egészen prózaian fejezik ki, például azt lehet mondani, hogy a „kaput” a melatoninszint megemelkedése nyitja ki. És megállapították, hogy a melatonin termelés nemcsak éjszaka vagy sötétben fokozódik, hanem akkor is, amikor az alany relaxált állapotban van, „lement alfába,” meditál, kikapcsolja az elme működését.
Végül is, azért meditál, azért végez vizualizációs gyakorlatot, vagy bármit, ami most éppen divatos, hogy kapcsolatba kerüljön egy magasabb dimenzióval. De hogy kerül a képbe a melatonin, amely csak egy kémiai vegyület? Mi szükség van egy kémiai vegyületre ahhoz, hogy a transzcendentális lélek kapcsolatba kerüljön a transzcendentális világgal, vagy akár csak az asztrálsíkkal, ami még mindig végtelenül finomabb, mint a melatonin?
Nincs szükség rá, ez csak az eljárás mellékterméke; pontosabban, egy olyan termék, amelynek szintén megvan a helye a durva anyagi szinten. Van itt egy jó adag feltételezés, mert az emberek általában nem azért meditálnak, hogy közben az orvosok hada vizsgálhassa a tobozmirigyük működését; illetve hogy lenne tökéletes a meditációm, amikor éppen egy laboratóriumban fekszem, és körülöttem zümmögnek a mérőműszerek.
Vagyis éppen azt nem tudjuk megvizsgálni, ami a legérdekesebb.
Nem ez az egyetlen terület, ahol sok az elméleti alapon levont következtetés. Egyébként ez jó is, hogy így van. Mit kezdenénk egy olyan világban, amely nem ismeri a rejtélyeket? Gondold csak el, egy falanszter világ, amelyben minden teljesen szabályozott, optimális és kiszámítható. Gép, amelybe nem kerülhet homokszem. Madách falanszter jelenete is csak ott válik érdekessé, amikor valaki végre fellázad ellene.
Ez őrülés… Sajátságos, valóban,
A múlt kísértetét feltűnni látni
Világos századunkban. – Honnan ez?
Az édenkertnek egy késő sugára.
Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!
Az emberek azonban nem érzik jól magukat, sem a kórházban, sem a falanszterben. Szükség van a rejtélyekre; mondjuk azt, hogy ez a biztonsági szelep. Amikor már túl sok volt a hétköznapokból és a józanságból. És éppen elég rejtély a másik nagy szimbólum, amikor azt olvassuk, hogy a tobozmirigy nem más, mint a számos mitológiából és okkult könyvből ismert harmadik szem. Megdöbbentő, hány istenségnek, mitológiai vagy legendás személyiségnek van harmadik szeme, az egyiptomi Hórusztól a bibliai Melchizédekig, görög szörnyetegektől tibeti adeptusokig; és persze Siva az első a sorban, hinduk milliói számára az egyetlen és legfelsőbb Isten, vagy legalább az első az egyenlők között. Néha csak azt mutatja a harmadik szem, hogy jelen vannak a misztikus képességek, a jóga nyolc, úgynevezett „tökéletessége” (sziddhi), máskor az a pont, ahol a lélek kapcsolatba kerülhet a felsőbb világokkal, „fény a fejben,” Siva esetében inkább a harag szeme, amelynek tüze elégetheti az egész univerzumot. Ez a tobozmirigy második nagy szimbóluma, a kapu után. A jógából ismert erőközpontok, csakrák közül az ágjá, vagy annak egy része.
Ez valóban elég rejtélyes, hiszen a tobozmirigy bent van az agy belsejében, kb. a koponya mértani középpontjában, az ágjá csakra pedig elől, a homlokon, a két szemöldök között. Arról nem is beszélve, hogy a csakrák a finom, a mirigyek pedig a durva fizikai testben vannak. Van valami reális alapja annak, hogy a tobozmirigyet azonosítsuk a homlok-csakrával?
Már régen nem a realitás talaján járunk – a hétköznapi értelemben. Először is azt mondanám, nem homlok-csakra, ez pontatlan. A csakra neve ágjá, ami parancsot jelent. A sziddha ebben a csakrában vagy pontban koncentrálja az energiáit. Parancsokat oszt, amelyek sorban teljesülnek. A fölényes tudósok jóga-folklórról beszélnek, és a történetek egyetlen szavát sem veszik komolyan. A keleti misztika híve az ágjá csakrára, a nyugati adeptus a tobozmirigyre koncentrál, amikor a felsőbb világokkal való kapcsolatot ki akarja kényszeríteni. Ebben az értelemben mindegy, hogy tobozmirigyről, csakráról vagy harmadik szemről beszélünk: ez a sziddhák útja, akik nem kérnek, hanem követelnek.
És lehet, hogy nekik van igazuk.
Rövid távon feltétlenül. A sziddha viszonylag gyorsan eléri azt, amit akar, többnyire pénzt, hírnevet, hatalmat. Nem feltétlenül tudja, vagy nem akarja tudni, hogy ezért mikor és milyen módon nyújtják be a számlát.
Milyen ez a csakra? Mit mondanak erről a nagy jógik?
Csakra kereket jelent, de azért mégsem keréknek ábrázolják, hanem lótuszvirágnak. Menjünk most egy kicsit visszafelé az időben, sokkal érdekesebb lesz. Azt mondják, elég nagy példányszámban, hogy az ágjá csakra össze van kötve a tobozmiriggyel. Olyan, mint egy lótuszvirág, amelynek csak két szirma van, és a színe lila. Mint már megjegyeztem, Eliade szerint a szemöldökök között helyezkedik el, és ugyanaz, mint a „kavernózus fonat.” Mivel ilyen szerv nincs, csak arra tudok gondolni, hogy ez alatt a tobozmirigyet érti, amely mintegy üregben, latinul kavernában helyezkedik el – igaz, hogy nem a szemöldökök között. Fehér lótuszvirág, két szirmán a Ha és Ksa szanszkrit betűkkel. Az értelem, hamis ego, elme és a finom érzékek székhelye; a belsejében fehér háromszög van, abban egy fehér linga, itt él Siva. Mantrája az Om, istennője a háromarcú, hatkarú Hákini, aki egy fehér lótuszvirágon ül. A Rádhászvámi-szatszang néven indult, jelenleg Szant Mat, Szurat Sabd Jóga, Unity of Man és még sok más néven futó indiai tanítás szerint a csakráknak nincs anyagi formájuk, a tiszra til vagy harmadik szem specialitása az, hogy fény- és hangjelenségeket vált ki; ez utóbbi lehet méhzümmögés, harangzúgás vagy bármely hangszer hangja. Leadbeater, a sokat vitatott teozófus azt írja, hogy „a két szemöldök között helyezkedik el, mintha két félre lenne osztva, az egyik rózsaszín, erősen sárga beütéssel; a másik liláskék; a színek megfelelnek a vitalitásnak. Lehet, hogy ez az ok, amiért az indiai írások kétszirmú lótuszról beszélnek. A csakrában 2 x 48, összesen 96 rezgésmező van, ami azt jelenti, hogy nagyon erős,” stb. Az indiai Satcsakra-nirúpana egyike azoknak az írásoknak, amelyből mindig idéznek, amikor csak szó esik a csakrákról. A 32-33. versekben ezt találjuk:
„Az ágjá nevű lótuszvirág a holdhoz hasonlít (tökéletesen fehér). Két szirmán a Ha és Ksa betűk vannak, ezek is fehérek, növelik a ragyogását. Fénye a meditáció dicsősége. Ebben a lótuszvirágban él a Hákini nevű energia, hat arca olyan, mint hat hold. Hat karja van, kettő abhaja, illetve varada mudrában, a többi négy kezében könyvet, emberi koponyát, damaru dobot és imafüzért tart… a szúksma-rúpa (finomtest) székhelye.”
Talán legrégebbi forrásaink az úgynevezett Jóga-Upanisadok, amelyek éppen a csakrákról mondanak a legkevesebbet. A Dhjánabindu Upanisad (32-34) írja: „Kilégzésnél meditálj a háromszemű Siván, aki a szemöldökök között ragyog, mint a tiszta kristály, folttalan, minden bűnt elpusztít, olyan, mint a virágjával (vagy arcával) lefelé forduló lótusz, vagy mint a banánfa virága; formája a négy Véda, száz szirma és száz levele van, az örve teljesen szétterült.”
Jógatattva-Upanisad (98-100): „A szemöldökök közötti helytől a fejtetőig tart az éter területe, köralakú, füstszínű, itt ragyog a Ha betű… Itt él Szadasiva, fénylik, mint a tiszta kristály, a növekvő holdat viseli a fején, öt arca van, tíz keze és három szeme, arckifejezése elégedett, számtalan fegyvere van, ékszerek díszítik, teste egyik felében ott van Umá istennő.”
Köszönöm. Most már egészen pontosan tudom, milyen ez a lótuszvirág: fehér, lila, rózsaszín, füstszínű… Még csak egy kérdést. Ha ilyen veszélyes ez a csakra, miért meditálnak erre azok a jógik is, akik nem pénzt, hírnevet vagy hatalmat akarnak, hanem a transzcendentális célokkal is „megelégszenek?”
Mert le akarják bontani az ego határait. A felszabadulásra törekvőnek felül kell emelkedni az én és az enyém felfogásán, egyrészt mert ez csak megszilárdítja egy többé-kevésbé hamis azonosságban, másrészt abban akadályozza, hogy megvalósítsa az univerzális egységet. Már most, a meditáció lelassítja az agyhullámokat, és az ágjá-csakrában végzett meditáció megmutatja az ego, vagy pontosabban a hamis ego (ahamkára) parancsainak illuzórikus jellegét. Amikor az agyhullámok elérik a théta frekvenciatartományt, az ego határainak érzete megszűnik.
Vagyis normál, éber tudatban elhatárolom magam a környezettől, thétában pedig automatikusan átélem a misztikus eggyé válást?
Így mondják.
Hiszi a piszi.
1 hozzászólás
Nos, elkezdtem, olvastam… Kb. a közepéig jutottam… Őszintén szólva, nagyon komplikált, én ilyesmivel nem foglalkoztam, csak éppen csodálatosnak tartom akár az emberi, akár más, akár a bogarak szervezetének működését.
De nehéz téma, s amint megláttam, hogy még a felénél sem tartok, abbahagytam az olvasást.
Elnézést kérek érte.
Üdv. Kata