William S. Burroughs (1914-1997) amerikai író volt, és szokatlanul sokáig élt, mármint ahhoz képest, hogy rendszeresen szétcseszte az agyát heroinnal.
A 40-es évek elején ismerkedett meg a beat nemzedék vezéralakjaival, Jack Kerouac-al és Allen Ginsberggel, és maga is kultikus figurává emelkedett. Nem tudom, hogy Magyarországon mennyire ismerik, mert nálunk nem igazán divat a kemény drogokat dicsőíteni – használni még csak-csak, de a képmutatás elválaszthatatlan az úgynevezett kultúrától. A kultúra lényege, hogy mindenkinek mást kell csinálnia, mint amit szeretne. Nem fogjuk meg kézzel a zsíros húscafatot, nem verjük agyon a felebarátunkat az utcán, pedig milyen tenyérbe mászó képe van, ugyanott nem mászunk rá a csinosabb felebarátnőinkre, és a színházban udvariasan tapsolunk, mert a tecsóban viszonylag ritkán árulnak záptojást.
Burroughs persze fütyült a kultúrára; az ember betépve jóval kevesebbet gondolkodik. Írt egy önéletrajzi regényt (1953, A narkós), aztán egy bestsellert (1959, Meztelen ebéd), meg még sok mindent (Nova trilógia, Piros lámpa trilógia, A halott utak helye, Nyugati földek, stb. stb.). Nem került nagy fáradságába, mivel feltalált egy egészen új, szupermodern és csodálatos technikát.
A technika abból áll, hogy mindent kidobálunk a könyvből, amiről eddig azt hittük, hogy szervesen hozzátartozik. Például cselekményre semmi szükség, az csak zavarja az élvezetet, és a régi szerzők már körülbelül mindent elmondtak, amit el lehet mondani. Az időt természetesen síkokra kell bontani, majd jól összekeverni; még jobb, ha egyáltalán nincs idő. Végül is, tök mindegy, hogy holnap volt, vagy tegnap fog történni. Fő, hogy megtörténik, illetve még jobb, ha meg se történik, elég, ha kitalálják a bulvárlapok állócsillagai.
Burroughs feltalálta a montázstechnikát. Hányadszor? Nem számít, regényt eddig még nem „írtak” így. Magától értetődik, hogy írószerre nincs szükség. Lúdtoll helyett szerezzünk be egy szép nagy ollót. Ne legyen nagyon éles, mert néhány löket „hernyó” után könnyen megvághatjuk magunkat.
Alapanyag: újság, reklámok, bármi, ami ragasztható, szó szerint annyi van, mint a szemét.
Verset akarsz írni, de nincs miről? Nem probléma. Előkapsz egy újságot, az se baj, ha tavalyi, esetleg japán vagy kínai. Csíkokra vágod, összerakod, tetszés szerinti sorrendben.
Nagyon hatékony. Egy nap alatt meg lehet írni egy olyan formátumú eposzt, mint az Iliász vagy a Makk ász.
Kivágni, szétvágni, újravágni, „anything goes.”
Nem kétséges, hogy ezt az egész procedúrát a „szerző” rendkívül élvezi. A „teleírt” oldalak gyorsan szaporodnak, és közben az agy nyugodtan töprenghet azon, hogy honnan kerül elő a legközelebbi adag.
De mi lesz az olvasóval? Valóban elolvassa ezt a nagy semmit? Egyáltalán, mennyit lehet elvárni egy szabályos, kocka-olvasótól?
Burroughs szerint ez sem probléma. Egyszerűbb lesz az élet. Mindenki ott kezdi el, vagy ott hagyja abba az olvasást, ahol akarja.
Lehet, hogy kocka vagyok, de én eddig is így csináltam.
4 hozzászólás
Érdekes pasi lehetett, s érdekesek lehetnek a "művei". Bár, a fene tudja. Nálam az első szempont az olvashatóság. No már most, ha pl. egy "regény" kínai, meg japán újságokból kiollózott szövegekből van összeragasztva, nem biztos, h számomra olvasható. Viszont Jack Kerouac Úton című regényét olvastam, – az zseniális!
Szia!
A Meztelen ebédet én is olvastam, mégpedig azért, mert tavasszal egy pszichológiai konferencián ajánlották. Azt hiszem, az átlag olvasó az olvasmányos regényeket szereti, követhető cselekménnyel.
Szeretettel: Eszti
Szia Eszti, megírhatnád a tapasztalataidat a meztelen ebéddel.
Én is. És ezután is így fogom…