A te házad az én váram – Hazugságok hálójában 07.

Tomi, akár egy igazi kisfiú, képtelen volt betelni az ajándékával. Éppen úgy fickándozott, ahogyan ide-oda szökellt-rúgott benne a sok-sok érzelem és indulat, amelyekkel nem tudott mit kezdeni. Szó szerint saroktól sarokig tele volt vele a faház, és Zsombor nem győzte rendre inteni; néha már azon volt, hogy fogja a készüléket, közé zárja Tomi fejét, és addig kalapálja egy nagy, súlyos tárggyal, míg olyan lapos nem lesz, mint maga a laptop. Julcsi nem ismert rá a máskor oly’ túlérett, szinte koravén természetű fiúra. Ez a Tomi sokkal szórakoztatóbb volt.
Amikor behordták a sok holmit (minden szépen becsomagolva), Tominak már akkor fülig ért a szája. De amikor az egyik dobozról kiderült, hogy egy laptopot rejt, egy valódi laptopot, ami az övé, a fiúnak meg kellett küzdenie önmagával, és néhány könnycseppel, amelyeket igazán „égő” lett volna Julcsi orra előtt elmorzsolni.
Tominak nem voltak ilyen eszközei. A telefonja is a legegyszerűbb modell volt, az is csak feltöltő kártyás, mert a megveszekedett BAR-lista miatt nem tudott előfizetéses csomagot igénybe venni. Az az átkozott BAR-lista! Ő, aki egészen fiatalkora óta becsületesen dolgozott, becsületesen fizetett mindenért, amit csak igénybevett, ő, aki soha semmit nem vett részletre, aki mindenre összegyűjtötte inkább a pénzt, aki csak azt a hibát követte el, hogy segíteni akart, és magából kiindulva meg sem fordult a fejében, hogy egy testvér tönkretenné az életét, a fiatal éveit… Csak egy aláírás tőled, és nekem meg a családomnak lesz végre otthonom. Tedd meg a gyerekekért! Egész életünkben mindenben segíteni fogunk neked, csak szólsz, és jövünk. A lekötelezetteid leszünk. Na, bátyó, az egyetlen húgodnak… ő, Tomi BAR-listás. „Problémás adós.”
Mert Tomi aláírta. Képtelen lett volna tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy a testvére azért esett el az otthonalapítás lehetőségétől, mert ő megtagadott tőle egy ilyen „semmiséget”. Aztán jött a válság. Ami megrostálta a világot. Felszínre hozta az emberiség javait. Meg a salakját. És Tomira rászakadt az ég. Mindent, amiért olyan lelkesen dolgozott, elvettek tőle. Azóta nem beszélt a húgával. Nem haragudott rá, de a gondolataiból is száműzte. Haragudott helyette Eszter, aki kijelentette, hogy neki csak egy testvére van! Tomi kérte, hogy ne fordítson hátat a húguknak, de Eszter hajthatatlan volt. Gyűlölte a fiatalasszonyt azért, amit Tomival tettek. Most a fiú, aki bár összetört, de azóta sem szűnt meg szorgalmasan dolgozni, hosszú évekig nem fog jutni ötről a hatra, azért, mert az ő kiegyenlítetlen tartozásukat törleszti, amire ömlik a késedelmi kamat. Tomi számára megkönnyítette az elszigetelődést a sógora fellépése: a nála fiatalabb férfi megjegyzéseket tett rá, amiatt, ahogyan ő bánik a húgával. Egy helyen dolgoztak, ezért kikerülni sem tudta. A sógor már a gúnyolódásig ment. Mire is Tominál egyik nap elszakadt a cérna. A cég kamerái mindent rögzítettek. Nemcsak az állását vesztette el a válság kellős közepén, de a sógorék természetesen fel is jelentették. Büntetlen előéletére és a körülményekre való tekintettel ugyan megúszta egy felfüggesztéssel, de újra odasorolták, ahová ő nem tartozott. A tisztességtelen adósok közé, ami ő soha nem volt. A családi torzsalkodók közé, ami ő szintén nem volt. S most végül bűnözővé nyilvánították, ami a legtávolabb állt tőle. Nem bánta a pénzt, nem bánta az éveket, amelyek során még sokáig nem élhet teljes életet, de azt nem tudta feldolgozni, hogy a becsületében ennyire meghurcolták. Ezért volt olyan, amilyen. S ezért nem voltak ilyen drága műszaki cikkei, és egyáltalán semmije. Ezért nem is tartott igényt semmire. Nem volt tévéje, rádiója, csak visszavonult néha egy könyvtári könyvvel, és olvasgatott. Na, és persze dolgozott, dolgozott, dolgozott. És közben hülyéskedett. Mert miért kellene azt bárkinek is tudnia, hogy vajon mi zajlik benne valójában.
Ezt a laptopot azonban Laca „bácsi” hozta neki! Nincs a saját nevén, ezért a bírósági végrehajtók sem tehetik rá a mocskos mancsukat! Csak az övé! Visszakapott valamit, éspedig az egyetlen forrásból, ahonnét elfogadta.
A gépen a legújabb Windows futott, és Zsombor, aki kiváló informatikus (is) volt, igyekezett mindent a barátja keze alá dolgozni, hogy maximálisan ki tudja majd használni a masinát. Sokadszor szólt rá: ‒ Tomi! Ha nem figyelsz, nem fogod érteni! Jegyezd meg a lépéseket, mert engem nem fogsz hajnali kettőkor-háromkor felkelteni, azzal, hogy segítsek kibogozni, mert gáz van, megértetted?!
‒ Drágám, ne szaladgálj már. Elszédülök – szólt rá Julcsi is, aki egy kartonpapíron ült, a szerszámos punkon, és onnan lóbálta hosszú, karcsú lábait. Zsombornak szüksége is volt minden lelki erejére, hogy ne azokat bámulja.
De Tomi csak meg-megállt újra és újra a kis faház ajtajában, hol van már Laca? Hogy lehet ilyen ez az Eszter, hogy így leköti?!
Amikor a férfi szétosztotta az ajándékokat, Tomi még nem gondolt bele, hisz gondolkodni sem tudott, csak kapkodta a fejét örömében, de most újra csak az merült föl benne, honnan tudta Laca „bácsi”, hogy neki mire van a legnagyobb szüksége? Már régóta és komolyan törte a fejét, hogyan rakjon össze elegendő pénzt egy ilyen eszközre, mert égető szüksége lett volna rá. Hogy miért, azt senkivel nem osztotta meg, még Eszterrel sem. De úgy tűnt, nincs megoldás; egyetlen fillért sem képes félretenni, kivált most, amikor a házbérlet elvisz minden kuporgatott fillért. Erre Laca beállít egy laptoppal. Felfoghatatlan.
A férfi mosolygott, nevetett, együtt örült az ugrándozó csikóval. Elővett egy kisebb dobozt is, és átnyújtotta. Meg sem várta, hogy Tomi kinyissa, minél előbb fokozni akarta az örömöt. Ez egy mobilinternet csomag. Feltöltő kártyás. Úgy kell tölteni rá, mint egy telefonra. Ezt bárhová magaddal viheted, nagyon jó a lefedettsége, utána jártam. Tomi még most is hitetlenkedve nézett Eszter lakosztálya felé. Honnan tudta ezt Laca? Hogyan érzett rá, hogy mire lenne neki a legnagyobb szüksége? És honnan tudta, hogy az ő esetében a feltöltő kártyás csomag az előnyösebb? Lehet mindez véletlen?
Zsombor hangja hasított végig a faházikón. ‒ Idefigyelsz most már, vagy tényleg a fejedbe húzom!
Tomi odaugrott hozzá, lezöttyent mellé a földre, a kartondoboz ágyra, és két keze közé kapva az arcát boldogan homlokon csókolta a fiút. Mire az hadonászva vergődte talpra magát, és kimenekült a helyiségből. ‒ Kész! Ennyi! Vége! Végeztem!
Julcsi úgy kacagott, hogy majd’ leesett a punkról. Tomi pillantása megállapodott rajta. ‒ Még meg sem köszöntem a reggeli fuvart.
‒ Ugyan! Bármikor – legyintett a lány, és egyetlen mozdulattal elrúgta magát a szerszámok közül. Ruganyosan ért földet, mint egy macska.
‒ Hová mész? – nézett rá Tomi.
‒ Nem tudom. Azt hittem…
‒ Mit?
‒ Nem is tudom. Nem zavarlak?
‒ Miért zavarnál?
‒ Nem is tudom. Eddig nem rajongtál értem.
Tomi ránézett, és egy pillanatra most olyan volt, mint mindig. ‒ Julcsi… Tudom, hogy tudod, de kimondom, hogy tisztázzuk. Te túl szép vagy a férfiaknak. Túl izgalmas vagy. Túlságosan húsvér. Túlságosan étvágygerjesztő. Ezt meg kell értened.
‒ Na, kezdődik! – sóhajtott türelmetlenül a lány, de Tomi közbeintett.
‒ Nem, nem kezdődik semmi. Komolyan beszélek.
‒ Nem hiszem el, hogy minden férfi egyforma! – csattant fel Julcsi. – Tényleg egy normális sincs köztetek?
‒ Micsoda? Mind normálisak vagyunk. Ez a normális. Épp ezt próbálom elmondani neked. Látom, nem értesz minket, de elmagyarázom. Nekem nincs barátnőm. Zsombinak sincs. Alapból is küszködünk a nemi élet hiányával, mert fiatalok vagyunk és egészségesek. És amikor rád nézünk, csakis az jár a fejünkben, érted? Ez nem tiszteletlen, nem egy mocskos dolog. Ez a legtermészetesebb dolog a világon. Biológia és kémia, ennyi. Te pedig… egy atomrobbanás vagy a sejtjeinkben. Esetlenné válunk a közeledben és zavarttá, mert bármennyire is tiszteljük benned az embert és a barátot, a hormonjaink megbolondítanak. Persze, hogy úgy tűnik neked, mintha elkerülnénk téged, vagy amikor egyazon helyiségben vagyunk, érezhető, hogy kerüljük a pillantásodat, próbálunk levegőnek nézni. Különösen a kezdetekben volt ez így. Szóval, ez nem azt jelenti, hogy nem bírlak. Ez éppenséggel azt jelenti, hogy nagyon is bírlak. – A fiú látta, hogy a hirtelen komolyság Julcsira is átragad, de ezt most nem akarta. Nem akarta elengedni a vidámságot. Az ajtó felé nézett, és sajnálkozón bólogatott. – Ami azt illeti, szerintem a mi Zsombikánk most épp a WC-re masírozik, hogy levezesse a kellemetlen feszültséget. Az a csók a homlokára, úgy látszik, épp elég volt, hogy beinduljon.
A tréfa bejött, Julcsi harsányan nevetett, de utána a szája elé kapta a kezét. ‒ Jaj, szegény… – Végül lenézett Tomira. Jólesett neki a fiú őszintesége, és voltaképpen minden, amit hallott. Szóval ezek a srácok nem azért válnak hebehurgya kamaszokká a közelében, mert egy darab húsnak látják, hanem mert tisztelik benne a nőt, a barátot. Most először gondolt bele abba, milyen nehéz lehet nekik. Elnézte az egyszerű téglagyári fiút a laptopjával. Kisfiú egy csuda-ajándékkal. – Boldogulsz vele?
Tomi a barátja iménti, hűlt helyére mutatott maga mellett. ‒ Magán a sor, hölgyem. Nyűgözzön le!
Julcsi odalépett, egy nyekkenés nélkül lehuppant mellé, és szemügyre vette a monitort. A fiúra pillantott. ‒ Fogsz tudni figyelni, vagy húzzak magamra egy krumpliszsákot?
‒ Mivel itt nincs krumpliszsák, csak megpróbálok figyelni – ígérte Tomi.
És igaza lett. Próbált ő figyelni, próbált… de csak próbált.