Akkor már tíz éve nem találkoztam az anyámmal, és a halálhíre nagyon váratlanul ért. Persze tudtam, hogy két végén égeti a gyertyát, alkoholista, két napot se bír ki valamilyen szer nélkül – éppen ez volt az oka annak, hogy eltávolodtunk egymástól. Dehogy távolodtunk el! Ő kidobott engem, azt mondta, undorodik a jó kislánytól, aki bennem lakik. Én meg összecsomagoltam, és otthagytam őt, amikor megértettem, hogy nem lehet rajta segíteni. Elegem volt a mocsokból, az összehányt szőnyegekből, az idegen férfiakból, akik úgy jöttek, mint a mézre a legyek – és ha már ott voltak, bepróbálkoztak nálam is. Csúnya jelenetek voltak, cserbenhagyás, kirúgás, verekedés, minden, amit akarsz. Nem tehettem ellene semmit. Anyám akkor borult meg, amikor az apám meghalt, amikor egy kamion belefutott a Fordba – én pedig nem adhattam vissza neki a férjét, nem adhatta vissza senki.
De most nem is erről akarok beszélni, mert a világ olyan, amilyen. Bábuk vagyunk, tudjuk, hogy ki rángatja a drótokat, csak az nem világos, hogy miért. Nálam sokkal nagyobb géniuszok se tudják a választ – a legjobb az, amikor kihozzák, hogy mindenért én vagyok felelős, én rontottam el valamelyik előző életemben – a Nagy Bábjátékos ott ül egy felhőn, és úgy intézi, hogy még sokáig ne haljak bele. Élvezettel nézi végig az ember szenvedését, és néha elhúz egy répát az orra előtt.
Mondom, ez a legjobb megoldás, de a többi se kutya. Vallásalapítók, szentek, filozófusok, népbolondítók – bocsánat, népboldogítókra gondoltam. Különben mindegy.
Lehet, hogy egyszer kiderül. Odalent vagy odafönt. De komolyan azt hiszed, hogy attól jobb lesz valakinek? Mert én már azt sem hiszem el, hogy nem hiszek semmiben.
Szóval, nem rázott meg az anyám halálhíre, bár váratlanul ért. Minden haláleset váratlan. Miért pont ő? De mondom, nem kapta ki a gyékényt a lábam alól – régen túl voltam már azon, hogy fogózót keressek. Viszont az ügyvéd megpendítette az örökséget – én lennék az egyedüli örökös, amennyiben – hát, nem volt amennyiben. Lettek volna testvéreim, de anyám még idejében lépett. Így utólag én sem tudok mit mondani. Jobb ez így mindenkinek.
Kiderült, hogy volt egy nagy háza D.-ben, és ha akarom, ez a ház most az enyém lehet. Ha nem mondok le róla. Az ügyvéd megjegyezte, nem is lenne olyan hülyeség lemondani, mert a ház nagyon rossz állapotban van, sokat kellene rá költeni, mert félig romos. Arról persze szó sem lehetett, hogy ráköltsek valamire. Ugyan miből? Mindenesetre megnézem, kíváncsi vagyok, hol töltötte az utolsó éveit az anyám.
Volt egy vasutas barátnőm; kölcsönkértem az igazolványát, és szépen elutaztam D.-be. Nem érte semmi hátrány, mert visszaküldtem neki postán. Akkor éppen úgy gondoltam, hogy végleg D.-be költözöm.
Persze velem kapcsolatban a „végleg” szót végleg el lehet felejteni.
A házat könnyen meg lehetett találni, és tényleg egészen nagy volt, legalább tizenkét szoba, bár sosem egyértelmű, hogy melyik kuckót kell szobának számítani. És igen, egy kicsit romos volt, a körülményekhez képest elég finoman. Sötét éjszakában például teljesen épnek látszott. Mindössze a fele omlott össze, a tető nagyobbik részével együtt. Ezt már nem lehet rendbe hozni. Majd valami gazdag ember ledózerolja az egészet, és épít egy újat. Egy szép polgári otthont, ahol boldogan élhet a család: házias feleség, két bájos gyermek, jól fésült és manikűrözött körmű kutya. Emlékek nélküli család.
Annyi biztos, hogy nem az én ötletem lesz az építkezés. Nem fognak beleszólni G. és B. sem, akik a nagy ház egyik sarkában húzták meg magukat.
Nem tartoztak hozzá az örökséghez. Az első szóra bevallották, minden zavar nélkül, hogy semmi közük nem volt a háztulajdonoshoz. Nem ismerték személyesen. A szomszédoktól csak annyit hallottak, hogy egy lökött öreglány volt. Az évek során mindenét eladogatta, és a ház szinte teljesen üresen állt, amikor elfoglalták. Egy-két rozoga heverő, törött asztal, nagy halom szemét. Amit lehetett, eltüzelték, mert néha odáig süllyedtek, hogy ebédet főztek. Mondjuk, találtak néhány kiló krumplit, elég tisztázatlan körülmények között, egy bolt raktárában. A boltról is megvan a véleményem, ha az egész raktárban nem volt semmi egyéb. Amúgy engem nem zavart a dolog. Mégis, mit gondol a csóka, ha nem zárja be az ajtót maga után? Ja, hogy ő is szegény ember. Majdnem mindenki az.
G. először irodalomtanárnak mondta magát, aztán valamivel árnyaltabb lett a kép. Lehet, hogy egy ideig tényleg tanított egy gimnáziumban, ahonnan dicstelenül kellett távoznia – lehet, hogy elcsábította a diákját, úgymond elcsábította, mert egy 16-17 éves lány nem csábul el tévedésből – lehet, hogy rajtakapták őket a d.-i temetőben, amint egy síron ültek, és verseket olvastak egymásnak. Minden lehet, de egyáltalán nem szükségszerű, G. csak elmondott, tesztelt rajtam egy sztorit, mennyire jön be nekem. Mert az is lehet, hogy G. nem tanár volt, hanem író, megjelent néhány könyve, amíg be nem szippantotta az etanol. Továbbá az is lehet, hogy megjárt egy-két pszichiátriai osztályt, dipszománia és csavargás címszavakkal. Legalább ennyire valószínű, hogy csak a Pegazus nyargalt el vele.
Amikor én megismertem, már régóta nem írt semmit, viszont még mindig tanított, folyamatosan és kényszeresen. B. volt az egyetlen tanítványa, aki semmit sem mesélt magáról. Velem soha nem történik semmi, állította B., olyan unalmas ember vagyok, hogy még a vírusok is elkerülnek. – A vírusok igen, de a többi parazita kevésbé kényes. Ezért B.-nek G.-től mindig tisztes távolságban kellett helyet foglalnia. Ez még mindig kisebb kényelmetlenség, mint a fürdés, arról nem is beszélve, hogy a házból már hónapok óta kikötötték a vizet. A civilizáció utolsó szála az a csupasz drót volt, ami a legközelebbi villanypóznától vezetett be a házba, mert G. szenvedélyesen borotválkozott – mindig és minden körülmények között.
B. torzonborz szakálla viszont vonzotta az albérlőket. A szakáll tulajdonosa a falnak támaszkodott, piszkafa lábait lótuszülésbe igazította, és rezzenéstelen arccal hallgatta a gurut.
Az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy nekem is ez lesz a feladatom – ez a fizetség, amiért megengedik, hogy együtt lakjak velük. Volt egy kis kezdeti bizonytalanság – végül is, vannak olyan emberek, akik határozott tervekkel érkeznek, kiebrudalják a szegény homleszt a villából – ismerek ilyeneket én is, az a mániájuk, hogy a magántulajdon szent és oszthatatlan. Szóval, G. egyenesen megkérdezte, hogy meddig „szándékozom” maradni – szándékozom, ez jó, utoljára a munkaügyi központban kérdeztek ilyet, amikor kimaradtam a harmadik átképzésről, és akkor is nagyon ciki volt, mert mit lehet erre válaszolni? Engem elég nehéz elképzelni egy varrógép mellett, és az is fix, hogy nem a betegápolás az élethivatásom – esetleg megengedem, hogy ápoljanak, nem túl sűrűn, mondjuk hetente egyszer, csak azért, hogy ne érezzék magukat feleslegesnek – ellennék a rehabon vagy a pszichiátrián, amennyiben akkor sem sértődnek meg, ha elgurul a gyógyszerem. A harmadik alkalommal, na ezt hallgasd meg. Beírattak egy informatikai tanfolyamra. Az informatika egy nagy írógép, csak valamivel bonyolultabb, mint a régi Underwood, a kereskedelmi iskolában. És nekem pont ez a valamivel bonyolultabb nem ment. A részleteket inkább el se mondom, elég annyi, hogy engem nem érdemes átképezni.
Hol is hagytam abba? Ja, ott, hogy meddig „szándékozom” – gondolom, amíg be nem fut a lottónyeremény, legalább ötven misi. Ebben az esetben el tudnék képzelni pár hetet a tengerparton, a barátaim és egy nagy fehér jacht társaságában, bár ez utóbbi nem lényeges. Nyilván egyetlen olyan haverom sincs, aki sejti, mitől van az, hogy egyes jachtok csak úgy repülnek a vízen.
Ekkor G. kegyesen megengedte, hogy ott maradjak velük, sőt választhattam magamnak egy szobát. Felköltöztem az emeletre, mert a magasság mindig vonzott – magasabb társadalmi osztályok, magas gondolatok, ilyesmi. Ettől kezdve bárónőnek szólítottak, amit ellenvetés nélkül vettem tudomásul.
Mert semmi egyébbel nem tudom leróni a hódolatomat, magyarázta G.
Beköltözésem másnapján hatalmas bulit rendeztünk. Ne kérdezd, honnan lett pia – benne van a karma kérlelhetetlen törvényében, hogy mindenki megkapja, ami neki jár – egyetlen hajszálunk sem hullik ki ok nélkül – illetve akármi történik, csak megnyilvánul az, aminek meg kellett történnie. A tettek gyümölcseit le kell szakítanunk, akár rohadtak, akár ízletesek.
Mindez tökéletes válasz az élet nagy rejtélyeire, közölte G. boldogan, mert a tanítványai száma egy csapásra megkétszereződött. Senkit sem vádolhatunk igazságtalansággal. Minden úgy jó, ahogy van, hiszen nem is lehet másként. A nagy emberek életében ez a napnál is világosabb. Ezt mindjárt szemléltetem. Bárónő, mondjon egy nagy embert. Válasszon valakit, az Öné az egész történelem. Férfi vagy nő, hadvezér vagy kurtizán, mindenkinek az életében tetten lehet érni a törvényt. Nincs jó és nincs rossz, csak sorsszerűség. Nos, kire esett a választása?
Goethe, mondtam habozás nélkül, mert ilyen esetekben mindig Goethét szoktam választani. Elbűvöl a lehetőség, hogy bármilyen probléma esetén kihátrálhatok, azt mondhatom, elnézést, én a farkos kétéltűre gondoltam, és a hobbim a biológia. Szóval, lehetett volna akár Schiller, úgy is, mint asztali vörös, de az addiktológia sosem lesz népszerű, van valami mellékíze, mint a kannás bornak. Tudod, szulfidokat tartalmaz – nem szőlőt, hanem szulfidokat – már most, képzeld el, hogy Schiller a szulfidok hatására ír egy ódát Elysium lányaihoz. Egy lányhoz? Nem gond, adjál neki. Szóval, Goethe először – másodszor? Rien ne va plus –
Goethe, ismételte G., mindig szerettem a francia impresszionistákat, A zöldruhás nő volt az egyik legnagyobb irodalmi élményem. Tíz évig dolgoztam rajta, de a közönség nem ismeri a hálát. Amikor Claude Monet testét kiemelték a tenger 11o-os vizéből, a magyar zászló lengett, de az osztrák himnuszt énekelték – Gott erhalte Charlestown, Sumter, Lee tábornok, a forró délvidék és a romlatlan erkölcsök! Nem volt esélyes, de a Vízililiomokkal végig vezetett, és győzött. Nincs ebben semmi csodálatos. A karma éppen úgy természeti törvény, mint a termodinamika tételei.
Aha, mondtam bizonytalanul, a termodinamika –
És a harmadik a Faust, egészítette ki G.
Ebből megértettem, hogy az előbb csak tréfált. Claude Monet, Hajós Alfréd és Margaret Mitchell – ez a koktél csak tréfa lehet. B. azonban rossz néven vette ezt a kis ahát, és később alaposan megmondta a véleményét: A mester rosszul viseli a bizalmatlanságot. Ha ezerszer bárónő, akkor is –
Én csak tiszteletbeli bárónő vagyok, feleltem józanul. A családi legendák nem indokolják.
Lehet, hogy tévedek, de már ekkor határozottan úgy éreztem, hogy B. ferdén néz rám. Alulról felfelé, és – mint aki tud rólam valamit, egy kompromittáló dolgot, mondjuk, csalással jutottam be a balettkarba.
Ne foglalkozzon vele, bárónő, vigasztalt G., B.-nek az a baja, hogy vezető egyéniség, és most kissé frusztrált, nem tud kibontakozni. Sajnos ezen nem tudok segíteni, mert én vagyok az, aki nem hagyom – én még inkább vezető egyéniség vagyok – rányomom a bélyegemet a környezetemre. Mindenki így tesz, akiben van egy kevés hivatástudat.
A nem kevés hivatástudattal rendelkező író/tanár/meggyőződéses dipszomániás és poriomániás a padlón ült, egy hajdani szőnyeg foszlányain, és egyszerre falfehér lett. A folyosó végében becsukódott egy ajtó, legalább is azt hiszem, hogy a folyosó végében, vélhetően egy ajtó volt, és a becsukódás szintén csak vélelmezés. Semmi, mondta zavartan G., csak egy ajtót becsapott a szél. Ezek a huzatos, régi házak –
Megfigyeltem, hogy B. szintén a szélre fogja az ajtócsapódásokat.
Itt van egy kis filmszakadás, mert megismerkedtem egy feka fiúval, aki azt állította, hogy elvesz feleségül. Elméletben aktuális lett volna a dolog, mert nekem is az a véleményem, hogy ezt ki kell próbálni, a nő feltétlenül menjen férjhez negyven éves kora előtt, legalább egyszer. Másodszor vagy harmadszor már később is lehet, de az első házasságban még nem árt az illúzió. Szóval, én már erősen közelítettem a negyvenet, és rengeteg ajánlatot kaptam, csak éppen a házassági nem volt közte. Ezért rögtön igent mondtam a feka fiúnak, amikor megkért, hogy lakjunk együtt egy-két hétig. Azt mondta, hogy autószerelő, és nagyon szép lakása van, amelyből csak egy szőke Vénusz hiányzik. Ez a szőke Vénusz lettem volna én. Egy hétig nagy volt a lamúr, akkor egy razzián lekapcsolták a fekát. Alig egy kiló anyagot találtak a kocsijában, és amikor jelentkezett a lakás igazi tulajdonosa, nem tehettem mást, visszavonultam a rezidenciámra. Mondjuk, Dzsafár sose vett volna feleségül, de egészen komoly csalódást éreztem a lakás miatt.
G. és B. levert hangulatban voltak. A Dzsafártól maradt pénzen tíz láda sört rendeltem, de az se segített. Hát, azt látnod kellett volna, amikor a gyerek meghozta a sört a romos házba. Először is, akkora volt, mint egy bojler, másodszor csak nézett, hogy hova pakolja le a ládákat, a romok közé. Nehezen fogta fel, hogy a ház még funkcionál. Már megint egy csóka, aki sémákban gondolkodik.
A sör nem sokat változtatott a hangulaton. Evvan, mondtam, és fölmásztam az emeletre. Ne tudd meg, hogy ezek mennyit csapkodták az ajtókat. Mondjuk, nem árt nekik, de akkor is.
Nem tudom, mire használhatta az anyám azt a szobát, amelyikben most aludtam. Virágos tapéta terpeszkedett a falon, ami sose volt az ő ízlése. Vízfolt vagy penész foglalta el számos margarétacsokor helyét. Nézegettem ezeket a foltokat – beázás ugye nem lehet, mert mitől ázna be az oldalfal, amikor a plafon még teljesen használható. Nekem ez volt az egyik gyerekkori játékom, mindenféle képet láttam a tapéta meg a függöny mintái között. Ezt úgy kell csinálni, hogy egy ideig merően nézel egy pontot, aztán egy kicsit megbillented a fejedet – csak egészen kicsit, és lassan, különben ugrik a misztikus élmény. Ilyenkor a vonalak elindulnak, és te látni kezdesz. Néha egy másik virágcsokrot, de a legtöbbször egy idegen arcot. Torz pofák jelennek meg, gnómok, trollok, vagy egyszerűen csak népség és katonaság, rank-and-file unionists. Egy idő után elfárad a szemed, pislogsz, vagy másfelé nézel, és máris elment a troll. De nem kell kétségbe esni, mert mindjárt visszajön, és ezt akár órákon keresztül lehet játszani. Hát, most is jöttek a trollok, és egész jól elvoltunk egymással, mert a troll nem beszél, esetleg grimaszol, de különben csendben van. Kényelmesen megfigyeltem az egyiket, akinek különösen nagy volt az orra – a tapétán tenyészett, kampós orr, mint a pékségben a sajtos kifli – no, arra se tesznek igazán sajtot – te csak abban a kamu világításban látod sárgának. Ne tudd meg, hogy dobják ki azt, aki reklamálni merészel. Egyszer még átképeztetem magam látványpéknek. Nem lehet olyan nagy boszorkányság, mert én is rá tudom szórni a kiflire a semmit. Szóval, azon meditáltam, hogy mit hoz a jövő, amikor észrevettem –
Ismerem ezt az arcot! Felpuffadt, és sokkal vörösebb, mint régen – a szemei alatt fekete karikák – anyám tíz évvel azután, hogy utoljára láttuk egymást. Akkor még nem itt lakott – ez is egy rejtély, miért költözött ide D.-be, nem olyan város ez, ami vonzza a turistákat.
Nem is jöhetett ide turistaként. Talán házasságot ígért neki egy autószerelő, egy feka.
Mit keresel itt? – kérdezte anyám szigorúan. Ki hívott ide?
Majdnem megszólaltam, hogy az ügyvéd, de még idejében eszembe jutott: Nem etetjük a trollt! Soha, semmilyen körülmények között!
Szedd össze a cuccaidat, és tűnj el a két pasiddal együtt, folytatta anyám.
Becsuktam a szemem, de akkor is őt láttam, és főleg hallottam. Istenem, mennyire ismertem ezt a részeg rikácsolást.
Miért nem tudnak az emberek normálisan inni, mondjuk, csak annyit, mint én? Én mindig tudom a mértéket, és nem engedem, hogy alázzanak.
Semmi közöd hozzá! – kiáltotta az anyám. Az én életem, azt csinálok vele, amit akarok. Mit gondolsz, nekem egy tűzoltó majális volt, amikor meghalt az apád? De összeszedtem magam, és talpra álltam. Ezt irigyled tőlem, te utolsó szemét?
Szépen talpra álltál, feleltem gondolatban. Egy alkesz, egy drogos ribanc, egy –
Nem maradt el a retorzió. Fogd be! Nincs hozzá jogod! Bárcsak engedte volna az apád, hogy kikaparjanak téged is!
Ezt már sokszor hallottam, megszoktam a kedves megjegyzéseket. Az viszont új dolog volt, hogy egyszerre két példányban van, a tapétán és a fejemben, le tudja olvasni a gondolataimat. A gondolat a legszemélyesebb tulajdonunk. Amikor már minden elveszett, ez még akkor is olyan erős, mint a halál, és átsegít a nehézségeken. Elveheted tőlem ezt a házat, a bárónői címet, leszaggathatod rólam a ruhát, de a gondolataimat nem adom. Főleg nem neked. Mit tettél te azért, hogy tiszteljelek vagy szeresselek? Azt mondod, életet adtál. Nem adtál te semmit! Mondjuk, tőled van a testem. Az a három kiló, amelynek a sejtjei azóta már ötször is teljesen kicserélődtek. Ebben a testben egyetlen atom sincs már, amit te adtál. És az életet meg végképp nem te adtad. Az élet, az életszikra teljesen transzcendentális, és neked ahhoz semmi közöd. Nem tudsz életet teremteni. Három kilós burkot hizlaltál az életszikra körül, nagy ügy. Én – aki igazán én vagyok – megélek anélkül a ronda burok nélkül. Rettenetesen kiszúrtál velem, amikor lerángattál erre a mocskos földre, belegyömöszöltél a hasadba, kitoltál magadból, mint egy darab fekáliát.
Anyám persze nem hallgatta végig nyugodtan a monológomat, folyton közbekiabált: Nahát, ez hallatlan! Szégyen! Nem érdemled meg a levegőt! Az utolsó szónál elvesztette a türelmét, és kirohant az ajtón – érted, csak egy kép volt a tapétán, fantom a gondolataim között, de úgy kell venni, hogy kirohant, mert tiszta erőből bevágta az ajtót.
Hullott a vakolat, vagy a mész, valami fehér por, és ez nagyon reális volt, nem egy testetlen szellem lebegett át a falon.
Egy perc múlva ott volt B., és aggódva kérdezgette: Ugye nincs semmi baj? Ugye nincs?
Most mit mondjak neki? Hogy az anyám visszajött a nem tudom, honnan, és most itt kísért?
Csapkodja az ajtókat – az ám, az ajtócsapkodás! Szóval eddig se a szél volt. A drága nagyságos asszony nem tud megnyugodni, hiába égették el, hiába szórták szét a hamvait. És az, hogy engem zaklat, az egy dolog. De miért bosszantja a barátaimat?
Elküldtem B.-t. Nincs semmi baj. Nem hallottam semmit. Aludni szeretnék.
A következő percben megint ott volt.
G. kéri a bárónőt, hogy fáradjon le a kék szalonba.
Mi van, elfogyott a sör?
Ez költői kérdés volt. Tíz láda, ez azért megfontolandó mennyiség.
G. megzuhant, közölte B. tárgyilagosan.
De miért? Történt valami?
Semmi különös, felelte G., bár nem egészen vonakodás nélkül. Bárónő, nem szeretném a problémáimmal terhelni Önt. Valószínűleg nem viselné el a kék vére, nem beszélve a kutyái bőréről. Napok óta gondolkodom, de nem találtam jobb megoldást, el kell költöznöm az Ön rezidenciájából. Aggodalomra nincs ok, mert számos lehetőség kínálkozik. Az egyik régi tanítványom felajánlott egy komplett padlásszobát, szabadon dekorálható gerendákkal. A másik –
Sosem fogom megbocsátani.
Ezt el is várom, bólintott G., bár nem szoktam haraggal elválni a barátaimtól. Egyszer ellopták tőlem az összes vagyonomat, ami abban az időpontban egy régi úttörőövet és egy bézbólsapkát jelentett – egy másik alkalommal én loptam el két pár szafaládét, de még akkor sem volt köztünk harag. És ami az Ön fényűző palotáját illeti, bárónő, végképp nem gondoltam volna, hogy a saját jószántamból fogom elhagyni. Emlékszik még, amikor arról beszéltem, hogy olyan ez, mint egy álomhotel?
Nem.
Bárónő, ez lehetetlen. Mindig úgy éreztem, hogy figyel rám, amikor kifejtem valamelyik véleményemet.
Tanácstanul néztem rá, majd körül, és utoljára B.-n állapodott meg a tekintetem. Békésen ült a falnál, úgy is, mint lótusz – bár meg kell vallanom, én még sohasem láttam keresztbe tett lábakkal, kicsavart testtartásban ülő lótuszokat. Mondjuk, a bhudzsangászana tényleg olyan, mint a kígyó, a salabhászana halványan emlékeztet a szöcskére – de mindegy. Nem lótusz, és természetesen nem álomhotel – micsoda szappanoperát írhatnék ezzel a címmel, de fájdalom, nem vagyok brazil.
B. üres tekintete ezt sugallta: Minek beszéljek én, amikor itt, a mi szerény köreinkben időzik az ünnepelt filozófus –
Bárónő, csalódtam Önben, de nem tettem szívesen. Álomhotelről beszéltem, mert az is volt valóban – a boldogság szigete, ahol azonnal teljesülnek a vendégek kívánságai – a szobaasszony fiatalabb volt, mint a szobalány – valamint sokkal szőkébb – kékszeműbb, vagy kékebb szemű, az Ön nagyra becsült választása szerint – azt gondoltam, hogy engem innen gumibottal sem verhetnek ki – ahogyan Ludwig von Möhrenhoven mondja, hihetetlen, min ment keresztül, amíg megtalálta a koporsót –
A kék szalonon hideg szél suhant át, és valahol a misztikus messzeségben, a folyosó végén, becsapódott egy ajtó.
G. csak egy kissé emelte föl a hangját, amely most úgy zengett, mint –
Nem, nem a harang. Elcsépelt hasonlat. Akármi más.
Bárónő, remélem, megérti, hogy nem maradhatok itt tovább. Szélfuvalom a kék szalonban – mit szól ehhez? Az ősök galériájában ajtócsapkodás. James, a komornyik, nem akar tudni semmiről –
G., nagyon sajnálom, hogy anyám még mindig tulajdonjogot formál ehhez a kócerájhoz. Nem kétséges, hogy nagy formátumú alkoholista volt, és meg sem kísérelt lejönni a szerről. Anyák esetében kötelező az elnézés, sőt a könnyes-érzelmes kibékülés, de –
Bárónő, engem egyáltalán nem zavar, ha nem követi az alapmodellt. Ellenvetés?
B. megrázta a fejét, úgy is, mint ügyeletes lótuszvirág.
Bárónő, ez volt a végszó. Még ma elköltözöm, B. és valamennyi alattvalója kíséretében. Részemről mindennek vége, amit eddig reprezentált az álomhotel.
Anyámmal kettesben, a d.-i palotában? És ha végleg megundorodik a jó kislánytól, aki istenbizony nem bennem lakik? Ha dühöngeni kezd, amiért nincsenek szőnyegeim, kivéve a kék szalonban pompázó foszlányokat – ha ismét fölkeresik a csodálói, a hajdani fényes estélyek reményében – meg nem felejtkezve arról, hogy a létezése, mit mondjak, minimum vitatható – és ugye, a tapétavirágok és az ajtók nem tesznek tanúvallomást.
Vagy menjek vissza N.-be, ahol szinte mindenki ismer?
Nem, menekülni, csak előre szabad. A jövőbe, de mi lehet számomra a jövő? Mert azt megmondhatom, hogy az ígéretes autószerelőkben átmenetileg elvesztettem a bizalmamat.
Előveszem a kereskedelmi diplomámat –
Nem, nem veszem elő. Az utóbbi tíz évben többször is költözködtem, és valahol eltűnt. Ez a diplomák, a félpár kesztyűk és az esernyők sorsa. Még az is lehet, hogy valaki nagyon örül neki. Én is örültem a barátnőm vasutas igazolványának – ő még jobban, amikor visszakapta. Senki nem állíthatja, hogy az élet nem az, aminek szeretnénk: önfeledt móka és kacagás.
G. megosztott velem egy titkot, búcsúzóul: Bárónő, meggondoltam magam. Soha nem lehetnék boldog egy közönséges manzardszobában. Kaptam egy sokkal jobb ajánlatot. Betoncsövekben fogok élni – igen, elfoglalok egyszerre több betoncsövet. Az egyik olyan tágas, mint a Cloaca Maxima. Az lesz az igazi Álomhotel!
Dacosan feleltem: Maradok. Nekem már mindegy. Még a betoncsövekbe is utánam jönne életem szerzője és átka, az anyám.
3 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Sajátos világba kalauzolod az olvasót. Írásod tagolása még jobban kihangsúlyozza az egész mű atmoszfréráját, érzés- és gondolatvilágát. Nagyon jó!
Szeretettel: Rozália
Kedves Müszélia!
A gonosz anyák irodalma elég kicsi, ráadásul nem is népszerű.
Minden esetre ez az élet perifériájára szorult lány, nagyon tükrözi az anyját, ha nem is alkoholista /még?/.
Judit
úgy látom, megint sikerült egy jó kis megosztó témát találnom. ja, és nem mindegyik anya szent.