Jola megkért, kísérjem el őt a rendőrségre. Nem tart sokáig, legföljebb tíz perc. Egyáltalán nem nyugtatott meg, de van egy nagy problémám: nem tudok nemet mondani. Én vagyok az a balek, aki megtolja mások autóját, a postás után szalad, aki már mérföldekre jár, pénzt ad a jólöltözött hölgynek, aki egy bizonyos újságot feltűnően maga elé tart, és még sorolhatnám. Dezsőre mindig lehet számítani, mondják a barátaim és az ismerőseim barátai, és még örülhetnék is, ha nem tudnám, hogy mit tesznek hozzá: vigyázni kell vele, mert egy kicsit bolond.
Egyelőre nem vettem észre, hogy bárki is vigyázna; mindenfélére megkérnek, én meg elvállalom. Mindig megtalál valaki, most például ez a Jola. Felületesen ismertem; valahol a közelben lakhat, mert rendszeresen összefutok vele a péknél, a zöldségesnél. Egyszer meggondolatlanul köszöntem neki, aztán most tessék, kísérhetem a rendőrségre. Nem érzi magát biztonságban! Nocsak, mi lesz még itt ebben az országban, ha nem érezzük magunkat biztonságban még a rendőrségen sem? Szó nélkül mentem mellette, ő meg egyre csak beszélt, valami kamionról, ami csempészárut szállít, fegyvert vagy aranyat – de mégis inkább aranyat – képzeljem el, egy kamionnyi arany! Húsz tonna! Nekem csak egy jegygyűrűm van ebből a sárga fémből, azt se viselem, mert rontaná az imázsomat. Tényleg csak az hiányzik, hogy tábla legyen a hátamon: Foglalt.
Amikor nem is igaz, illetve nem úgy igaz, ahogy a feleségem gondolja, és sajnálom, de túl kellene már lépni ezen az erkölcsi kövületen.
Negyven év körüli asszony volt a társam ebben a nemszeretem sétában, hozzám képest fiatalka, nem szép, csak érdekes, különösen a szemei: óriási, szinte kerek, sötét szemek. Még mindig az aranyról beszélt: aranyóra, aranykoporsó, aranyzuhany – na, itt fölkaptam a fejemet. Erről nem volt szó! Úristen, mi jön még? Remélem, nem a rendőrségen. Szerencsére kiderült, hogy semmi csempe, Jola tegnap a tévé előtt felejtkezett, és most a filmet meséli. Ezért cipelt magával? Ha én ezt előbb tudom – persze hogy eljövök vele akkor is, amilyen kicsit bolond vagyok.
A lányomról van szó, magyarázta Jola minden átmenet nélkül, és megtudtam, hogy Ailet szombat óta nem jött haza. Fogalma sincs, hogy hol lehet. Tizenhat éves, és eddig még nem volt ilyen probléma. Szombat délelőtt a barátnőjével lógott a városban, aztán beszállt egy fehér autóba, és nyoma veszett. Milyen autó? Tilda nem tudta megmondani. Hallatlan, tizenhat éves lány, és nem tudja megmondani, hogy Opel vagy Skoda! Tilda csak a vállát vonogatta – nem gondolta, hogy ez még fontos lesz valamikor – lehet, hogy nem is fehér volt, hanem világosszürke. Nagy segítség! Egy nő vezette a kocsit. Ez végképp hihetetlenül hangzott. Tilda szerint Ailet keresztanyja, ami tisztára képtelenség, nemcsak azért, mert nincs keresztanyja, de autója sincs.
Szíven ütött ez az információ. Miért ne lehetne kocsija a nem-létező keresztmamának? Vagy izé, már engem is teljesen összezavart! De közben megérkeztünk a rendőrséghez, ahol jól ismerhették Jolát. Már a portásfülkében kucorgó mundéros elkezdte, hogy még mindig semmi. Jola persze nem érte be ennyivel, olyantól akarta hallani, akinek a vállapja tele van krumplivirággal. A hadnagy – vagy nem az, nekem mindenki hadnagy, aki nem piros lámpát játszik egy útkereszteződésben – szóval, a krumplivirágos megerősítette, hogy a lányt még nem találták meg, és közben olyan szánakozással nézett Jolára, hogy nem tudtam mire vélni. Ennyi együttérzés nem szorulhat egy hadnagyba, kivéve, ha valaki megint filmet mesél. Kamion és aranyzuhany, ez is csak amerikai lehet! De nem volt körülöttünk sem kamera, sem csapó. Az utca is nagyon szabályos volt, a kockaházasok fajtájából, az időjárás teljesen hétköznapi – egy kis eső, annyi se, hogy bosszantsa a kukoricát.
Mint mondtam, Jola folyton ott vásárolt, ahol én, így aztán egyre több részletet tudtam meg Ailetről. Még hogy nem volt vele probléma! Csakis problémák voltak. Az utóbbi két évben nem tanult a kis hölgy, nem figyelt az órán, kibámult az ablakon. Most mondja meg, Dezsőkém, kérdezte Jola, mintha nem tudná, mi történik a lányokkal tizennégy-tizenhat éves koruk körül – mit csináljak vele, ha egyszer szerelmes? Hiába mondom neki, hogy nem kellene! Hagyjátok abba, azt mondtam nekik – mert a fiú is gyerek még, nem több, mint tizenhat éves. Miféle szerelem ez, tizenhat évesen?
Elgondolkodtam egy kicsit, de csak azt tudtam mondani, hogy van ilyen – de még mennyire, hogy van! Amikor én voltam tizenhat éves – no, az volt csak régen! A nevére már nem emlékszem, de a kicsi melle pontosan belefért a tenyerembe. Órákig próbálkoztunk, és nem tudtuk megunni. Később egy mindössze tizennégy éves Évike – nem mondanám liliomnak – persze én se voltam Grál-lovag, Lényeg, hogy rútul cserbenhagytam a formás kis melleket, nyakig merültem Évikében. Mit csináljon egy szerelmes lány, ha látszólag minden ok nélkül lecserélik? Vörös volt a fejem, egyik lábamról a másikra álltam, de ezt nem lehetett megmagyarázni. Most már nem kérnék bocsánatot, megmondanám neki: ne törődj semmivel, egyél zsemlyét kiflivel – na, ilyen az, amikor vicces kedvemben vagyok.
Különben is, megjártam a már-nem-liliommal, odahaza nagy botrány lett, később elvettem feleségül – miért is lenne fontos, hogy jegygyűrűt viseljek?
Közben Jola egyre jobban belevont a bizalmába, és mindenféle részletet megtudtam, ami sohasem érdekelt. Ailet már csütörtökön összeveszett a szerelmével, és nehéz elhinni, de a fiú adta ki az útját – a fácsén írta meg neki: Ne telepedj rá az életemre! És hogy én mit szólok ehhez? Mit szólnék? Lassan megkedveltem ezt a szerencsétlen Jolát, akit egyre türelmetlenebbül hajtanak el a rendőrségen: Ne tessék befáradni személyesen, azonnal telefonálunk, ha tudunk valamit. Kevés biztosíték egy anyának, aki már egy hete reszket a lánya életéért. Elrabolták, megerőszakolták, lehet, hogy meg is ölik – a rendőrséget nem érdekli, a fülük botját se mozdítják – nem igaz, hogy semmit se találtak egy hét alatt. Mindig ezzel fizetnek ki: nyomon vagyunk – én azonban érzem, hogy nem is keresik – persze, mert mi szegény emberek vagyunk, nem tudjuk megtömni a zsebüket; nálunk nem állnak otthon garmadában az aranyrudak – aranycsillag, aranyeső, aranyzuhany –
Tessék, már megint! Valószínűleg nem tudja, hogy mit jelent. Hallotta valakitől, és megtetszett neki. ánNem ismételgetné, ha sejtené! Én bizony nem mondom meg neki. Nem vagyunk annyira jóban! Meg aztán, lehet, hogy félreérti – arról pedig szó sincs. Megnézem, ha véletlenül úgy adódik – de nem ott nyílik ki magától a lap. Hogy hol? Ezt most nem fejteném ki bővebben, még mit nem? Elég az nekem, ha már így is elkönyvelték, hogy a Dezső kicsit bolond. Évikének egészen hasonló a véleménye, bár szerinte nem kicsit, Maradtam volna az első szerelmemnél, mindenkinek csak ezt tudom ajánlani. A második szerelem a legveszélyesebb.
Láttam Ailet fényképét is, olyan kis, tépett hajú csitri. Ugyanazok a nagy, kerek szemek, keskeny ajak, magasan záródó fehér blúz, semmi különös. Erre mondják, hogy problémák vannak vele? Tegye föl a kezét, akivel ez még nem fordult elő. Asszonyom, a maga kisfia még csak hároméves, az nem ér. Diszkrimináció, azt tetszik mondani? Igenis, diszkriminálom a hároméveseket, különösen, ha fiúk. Elmúltam hatvan éves, nem fogok paradigmát váltani. Kikérem magamnak, az egyik nap aranyzuhannyal szekálnak, a másik nap az a gond, miért nem vagyok pedofil. Engem már Ailetke se hozna lázba, bár kétségkívül sajnálom.
Szegény kislány, nagy bajban lehet.
Úgy a tizedik napon egyszer csak ezt mondja Jola: Rájöttem, hogy Ailet előre megtervezte a szökést. Először kivette a telefonjából a SIM kártyát, aztán ellopta az egyik lány igazolványát. Kérdem én, miért kellett ez neki?
Akkor külföldre ment, mondtam erre nagyon logikusan, nem akarja, hogy a nyomára akadjanak.
De miért? – kiáltott fel Jola. Csak mert egy tizenhat éves taknyos szakított vele?
Legalább azt a nőt találnák meg, aki érte jött a kocsival. Ailetnek nem lehetett olyan sok ismerőse. Néhány szomszéd, rokon.
Jola felsóhajtott. Hagyjuk ezt! Tilda bevallotta, hogy hazudott. Egy fagyizóban voltak, Ailet azt mondta, siet haza, Tilda még maradt. Nem volt semmilyen autó, se fehér, se pipacspiros.
Miért hazudott?
Mit tudom én, mondta az asszony kétségbeesetten, mert tizenhat éves, és nincs esze. Nem is fogja fel, hogy milyen nagy zűrt csinált. Teljesen félrevitte a nyomozást. A nyomik a nőre és a kocsira koncentráltak, és csak a jó Isten tudja, hol van most Ailet.
Utólag azt mondom, hogy nem kellett volna, de utólag mindenki nagyon okos. Ha nem lenne ilyen áldott jó a szívem! Ha végre megtanulnék nemet mondani! Igaz, hogy ezt most nem is kellett volna: partizánakció volt. Egyedül mentem a rendőrségre. Azzal nyugtattam magam, hogy nem nagy ügy. Hiszen csak megkérdezem. A család barátja vagyok – azaz hogy, nem vagyok a barátjuk, manapság mindent félre lehet érteni. Visszajut Jola fülébe, és még azt hiszi – mindenesetre, ne higgyen semmit. Nem az esetem. A rokona vagyok, és kész. Ádámról és Éváról rokon. Csak megkérdezem, mire lehet számítani, találtak-e már forró nyomot. Ez a szerencsétlen asszony szívbajt fog kapni, nem bírja az izgalmakat.
A rendőrségen kedvesen fogadtak, nem igazán érdekelte őket, hogyan és miért vagyok rokon. Ismerjük a problémát, mondta az egyik krumplivirágos „hadnagy,” sűrűn megfordul nálunk. Mindig kitalál valamit, most éppen azt, hogy eltűnt a lánya, és követeli, kutassuk fel. Nézze, uram, mi tényleg nagyon sajnáljuk, de nem tehetünk érte semmit. Sosem voltak gyerekei – se lánya, se fia. Orvosi eset.
Úgy ért, mint az aranyzuhany – akarom mondani, hideg zuhany.
3 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Az alkotásod egy élményzuhany volt a számomra! 🙂
Judit
Nem tudok sokat hozzátenni. Írásaidat mindig hátradőlve, hatalmas élvezettel olvasom, és közben elfelejtek mindent. Pedig nagyon is hétköznapi, emberi dolgokról van szó, mint itt is. Van egy pár ilyen orvosi eset a világon.
Egy élmény volt olvasni.
Üdv: Tibor
kösz a kedves szavakat. remélem, ütött a vége. mert ez lett volna a cél.