Árva Marci

Ez a mese, tán nem is mese, talán megtörtént valahol, valamikor….
Az árvaház a városka szélén állt. Rozoga épületén a táblácskája annyira megkopott, hogy alig látszott rajta a felirat: ÁRVAHÁZ. Ide azok a gyerekek kerültek, akiknek szülei meghaltak, és nem volt, aki felnevelje őket, vagy azok, akiket kiraktak a templom lépcsőjére, az árvaház küszöbére, vagy egyszerűen csak a kórházban „felejtették”őket, és soha senki nem érdeklődött felőlük. Sokszor csúfolták őket lelenceknek. Pedig csak apátlan – anyátlan gyerekek voltak, akik vágyták a szeretetet, a simogatást, a törődést. Az iskolában sem ültek melléjük szívesen, kerülték őket, mint a leprásokat.

Itt éldegélt Marci is. Őt a templom lépcsőjén találták, egy kosárban. Jól bebugyolálták, egy cumi volt a szájában és egy kis kék hímzésű kendőcskével kötötték be a fejét. Ez a kendőcske volt minden vagyona. Ezzel aludt. Esténként ezt szorítva imádkozott az Istenhez, kérve, hogy vezesse hozzá az édesanyját. Remélte, hogy egyszer eljön érte. Ebben bízott mindenki, aki idekerült.
Sokszor könyökölt az ablakban, nézte a siető embereket, és találgatta, vajon melyikük lehet az édesanyja. Az apjára is kíváncsi lett volna, de inkább az anyai ölelés hiányzott neki. Aprócska termetű, kék szemű, soványka fiúcska volt. Még nem járt iskolába, így a többi kis árvával töltötte az idejét a házban. Segítettek a takarításában, az állatok etetésében. Télen fát hasogattak, behordták a fáskamrába a gyújtósnak valót. Hamar munkára szoktatták őket.

Két nevelőnő foglalkozott velük. Az egyik egy szinte egy megjegyezhetetlen nevű kisasszony volt: Prikilda. Egymást közt csak „Kórónak” hívták. Szikár, szigorú tekintetű volt. Az arcán sokévi keserűség mély barázdákat húzott. Ráncai sejtették, hogy nem lehetett könnyű élete. Haját szoros kontyba tekerte. Mindig fehér blúzt és fekete szoknyát hordott, néha a blúza is fekete volt, ilyenkor még félelmetesebbnek tűnt. Tartottak is tőle a gyerekek. Azt mesélték a nagyobbak, hogy volt egy férfi, akit nagyon szeretett, de nem tudni miért, nem vette feleségül, azóta lett ilyen megkeseredett.
Ez volt a szavajárása:
– Van, aki gazdagnak, van, aki szegénynek, van, aki lelencnek születik. Ti az utóbbiak vagytok. Ezt jól jegyezzétek meg!
Olyan sokszor elmondta, hogy ezt nem lehetett elfelejteni. A másik, amit hajtogatott: „Prikézsia, prikézsia!” – ilyenkor csóválta a fejét, a kis kontya is ringott a feje búbján, mintha az is egyetértett volna vele. Marci mostanában tudta meg, hogy mit is jelent. „Szerencsétlenség”. Valóban, amikor ezt a kifejezést használta, akkor valami rossz történt. Kevés volt a tüzelő, vagy nem kaptak hitelt a péknél. Ilyenkor bizony esténként fáztak, vagy kisebbek voltak az ételadagok.
A másik nevelőnő pont az ellentéte volt Prikilda kisasszonynak. A neve is szinte csak egy sóhajtás volt: Anna. Mily dallamos, gyönyörű név! Olyan, mint a viselője. Karcsú, szőke. Hosszú haját csatokkal tűzte fel, de nem olyan szigorú kontyocskát hordott, mint Prikilda. Az övében néhány tincs mindig rakoncátlanul kibújt a csattok közül. Gyakran kiengedve viselte a haját, ami lágyan a vállára omlott, s Marci ilyenkor még szebbnek látta. Fehér vagy rózsaszín blúzocskát viselt kék szoknyával. Gyakran dudorászott, esténként énekelt, vagy mesélt a kis lakóknak. Marci nagyon szerette, mert mindig volt egy kedves szava hozzájuk, gyakran megsimogatta a fejüket. Az érintése finom, puha volt, ilyennek képzelte anyjáét is. Ha valami csintalankodást követett el valaki, akkor megszidta, de másképp, mint Prikilda kisasszony. Olyan szomorúan nézett az elkövetőre, hogy az illető majd elsüllyedt szégyenében, és azon igyekezett, hogy mielőbb jóvátegye a hibáját.
Ilyenkor gyakran mondta, hogy az ember szívében egy kis ágacska van, ami a jóságtól, a kedvességtől kivirágzik. Elmagyarázta nekik, hogy aki jót tesz, az vissza is kapja, lelkébe, szívébe beléköltözik a boldogság. Marci úgy gondolta, hogy Anna kisasszony már csak tudja, hisz az ő szívében már biztos virágos az ágacska, azért ilyen megértő és kedves. Ha valaki sírdogált, vagy nagyon el volt keseredve, apró kis kekszecskét csempészett a párnája alá. Reggel ez a „vigaszkeksz” felvidította a szomorkodót, és így máris vidámabban indult a napja. Nem tudták bizonyítani, hogy ő Anna kisasszony a jótündér, de hát ki más lehetett volna? Prikilda kisasszony szóba sem jöhetett, a gyerekeknek meg honnan is lett volna keksze?

Marci gyakran bámészkodott az ablakon. Most is onnan nézte a szállingózó hópelyheket. Figyelte az embereket, akik cipekedve tartottak az otthonukba, hisz néhány hét múlva beköszönt a karácsony.
Az árvaházban ez nagyon szomorú ünnep volt. A gyerekek ezt a napot is a nevelőikkel együtt töltötték. Szerencsére ilyenkor önzetlen emberek adakoztak. Nagylelkűségüknek köszönhetően került az asztalra kalács, hús, és sütemény is. Degeszre tömhették a hasukat. Karácsonyfát is kaptak, amit közösen díszítettek fel. Gyertyát gyújtottak és elénekelték a „Mennyből az angyalt”.
„Vajon milyen lehet egy családban élő gyermek ünnepe? – töprengett Marci. Biztosan finomabb ételeket esznek, szebb a fájuk is, de ami a legfontosabb, hogy együtt van a család. Játszanak, beszélgetnek, megajándékozzák egymást…”
Ekkor már peregtek a könnyek a szeméből. Fogta vékonyka kabátját, kiosont a nyitva felejtett ajtón és elindult. Maga sem tudta hova, de képtelen volt az árvaházban maradni tovább. Érezte, hogy ma meg fog változni az élete.

Rövid idő után már nagyon fázott, cipője és a kabátja is átázott. Remegett a szája széle, elkékült. A metsző szél befújta a kabátja alá, lábai már nem akarták tovább vinni. Már nem tűnt szépnek a hóesés, bánta, hogy kilépett az árvaház biztonságából.
Ekkor a vállán egy erős szorítást érzett.
– No, fiúcska, hova, hova?
Vacogva motyogott valamit. Miksa apó felemelte az összefagyott kis testet, és a házába vitte. Amikor Marci felocsúdott, elmosódott arcot látott az ágya fölé hajolni.
– Anya!- sóhajtotta alig hallhatóan, majd újra belesüppedt a puha feketeségbe.
Két napig nem volt magánál, majd amikor csillapult a láza, kinyitotta szemét. Meleget érzett, pattogott a tűz a kályhában. Ekkor látta meg a borzas hajú, szakállas Miksa apót.
– No, fiúka jobban vagy? – és egy csésze meleg teát nyújtott neki.
– Hol vagyok? Mi történt velem?- érdeklődött Marci, közben kortyolgatta a finom italt.
Miksa apó elmesélte, hogyan talált rá.
– Jaj!- kiáltott Marci. Akkor most engem biztosan keresnek! Mit fogok én kapni Prikilda kisasszonytól!
– Ne aggódj!- nyugtatta meg az apó. A vékonyka ruháid alapján, gondoltam, hogy az árvaházból kóboroltál el, így szóltam nekik is. Hisz ki engedne ki egy gyermeket ebben a hidegben ilyen vékony öltözetben?
Marci így megnyugodva csukta be a szemét, és újra álomba merült.
Miksa apó egyedül élt. Felesége gyermekük születése után hamar meghalt. Így, ő gondozta tovább kisfiát, de egy nap szegényke súlyos tüdőgyulladást kapott és hamar az angyalok közé költözött.
Telt – múlt az idő, Miksa apó nagyon magányos volt. Sokszor gondolt arra, hogy milyen jó lenne egy fiút magához fogadnia, vidámabban telnének a napok. Meg aztán, lenne kinek átadnia az asztalos tudományát. Gyönyörű játékokat, bútorokat készített. Ismerte szakmájának minden csínját – bínját.
Amikor rátalált Marcira, úgy érezte, hogy a sors nem véletlenül vezette őt pont arra, pont oda.
Hamar el is intézte Prikildával, hogy a fiú nála maradhasson. A kisasszony örült, hogy egy éhes szájjal kevesebb lesz a házban.
Marci állapota gyorsan javult. Felkelt, és örömmel segített a jóságos apónak a műhelyben. Nagyon tetszett neki a sok ismeretlen szerszám. Elmélyülten figyelte az apó minden mozdulatát. Hamar megtanulta, hogy mit jelent a: subler, sróf, srágli, smirgli, pángli. Szívesen csiszolt, gyalult.

Egy nap búsan üldögélt.
– No, miért lógatod az orrod kiskomám? – kérdezte Miksa apó.
– Az jutott az eszembe- sóhajtott, hogy holnapután karácsony. Nem tudom az árvaházban kapnak-e valamit a gyerekek? Vittek- e segítőkész emberek játékokat, ennivalót? Olyan jó lenne adni nekik valamit!
– Ha szeretnéd meglepni a kis lakókat, akkor nézd csak! Van itt néhány játék, ami nem kelt el a piacon. Ha te is segítesz, készítünk még hozzá, és holnap elvisszük.
Marcival madarat lehetett volna fogatni! Vidáman smirglizte, festette a játékokat. Hamarosan falovacskák, kis kardok, szekerek, figurák, bábuk sorakoztak az asztalon. Boldogság töltötte el, hogy ő is hozzájárulhat az ajándékozáshoz. Nézte a borzas apót, azt gondolta, az ő szívében is biztos virágos az a bizonyos ág.
Másnap ugrándozva kísérte Miksa apót. Az árvaház küszöbét kicsit félve lépte át, szorította az apó kezét. Akkor nyugodott meg, amikor Anna és Prikilda kisasszony megsimogatta a fejét. Örömmel hallgatták, hogy Marci mennyit segített, és ráadásul az ő ötlete volt az ajándékozás.
A feldíszített fa alá tették a játékokat. Marci lelki szemeivel látta, hogy fognak örülni a kis árvák! Valami furcsát érzett. Megint eszébe jutott Anna kisasszony mondása az ágacskáról. Talán most kipattant az ő szívében is egy rügyecske.

Otthon kettesben ünnepelték meg Jézus születését. Elfogyasztották a vacsorát, gyertyát gyújtottak, átadták apró kis ajándékaikat egymásnak, dalokat énekeltek, játszottak, beszélgettek. Valóra vált az álma. Igaz, az édesanyját nem találta meg, de helyette kapott egy szerető apát. Potyogtak a könnyei, hálásan csókolta meg az apó kezét, aki zavartan kapta el.
– No, nem kell ezt…
Aztán magához szorította Marcit, és álltak, nézték a gyertyák hunyorgó fényét.
Évek múlva is bepárásodott a szeme, amikor visszaemlékezett erre az estére. Asztalos lett belőle. Segítette Miksa apót, aki már betegeskedett, nem tudott annyit dolgozni.
Nem felejtette el az árvaházat sem. Minden karácsonykor hatalmas csomagokkal állított be. Mosolyogva nézte a gyermekeket, akik izgatottan bontogatták az ajándékokat.
Marci az évek során a jó emberektől kapott szeretetmorzsákat összegyűjtögette, a tarisznyájába tette, és egész életén át abból csipegetett. Érezte, hogy most már az ő szívében is kivirágzott a jóságot, szeretetet adó ágacska.