A szobában félhomály uralkodott, egy nehéz vastag függöny akadályozta meg, hogy a nap sugarai a helyiség minden szögletébe eljussanak. A szoba berendezése kissé régimódi volt, nehéz fából készült bútorok uralták a teret.
A szoba közepén ült az író, egy nagy kényelmes fotelban, melyből megfáradt törékeny teste alig látszódott ki. A tekintete messzire tévedt, valahol kalandozott, a gondolataival kézen fogva járta a távoli világokat, a könyvéhez gyűjtöttek anyagokat, hogy aztán élményekkel, tapasztalatokkal felpakolva visszatérjenek a testbe, mely már nem tudott velük tartani.
Hiába volt meleg, az író fázott, ezért plédekbe volt csavarva a teste, csak a két karja látszódott ki, vékony aszott ujjai a számítógép billentyűzetén pihentek. Nem mozdult meg egyik sem, nem érkezett az idegpályákon parancs, hogy melyik billentyűt kell leütni, melyik szó lesz a mondat folytatása. Pedig már nem sok volt hátra a könyvből, alig pár mondat, már csak a méltó befejezés hiányzott. Újra átélte a történetet, melyet a monitor hófehér papírlapjára vetett, sorra vette az eseményeket, és nem sokat talált, amit máshogy írna, ha újra kezdhetné.
Érezte, tudta hogy ez az utolsó könyv, amit kiad a kezéből, az ő könyvespolcán csak ennyi fér el, több könyvnek már nincs helye, ezt a polcot az idővel mérik, ami neki már nincs sok, talán semmi. Elsorolta magában az összes mű címét, amit valaha írt, mindre emlékezett egyet sem hagyott ki, pedig nem kevés volt a számuk. Megkönnyebbülten sóhajtott, néha attól félt, hogy valamelyiket elfelejti, és akkor az olyan lett volna, mintha meg sem született volna, mintha egy édesanya elfelejtené a gyermekei nevét, de nem felejtette el, mindegyikről, el tudta volna mondani, hogy milyen volt, amikor még magában hordozta, mikor a testével, a gondolataival táplálta őket. Volt, amikor félt attól, hogy sohasem fog megszületni, mikor már lemondott róla, elsiratta, aztán mégis megszületett, és ő majdnem belehalt. A másik, pedig annyi örömet és boldogságot adott neki, hogy az idő, míg világra jött, egy pillanatnak tűnt, és szinte sajnálta hogy máris megszületett, hisz olyan élmény volt együtt növekedni vele.
Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, és egy barnahajú kis csöppség kukkantott be az ajtón rámosolygott az íróra, és már csukta is be az ajtót, hisz tudta, amikor a papa dolgozik, nem szereti, ha zavarják. Emelte volna fel a kezét, hogy csendre intse a kislányt, de már nem kellett, az ajtó már becsukódott, csak egy cseppnyi mosoly és szeretet maradt a nyomában.
Az öreg szája mosolyra húzódott, és felemelte a fejét, ez az apró közjáték, elég volt ahhoz, hogy a parancs az idegpályán elinduljon, elérkezzen az ujjakhoz, és azok engedelmesen leüssék azokat a betűket, melyeknek következniük kellett, a szóban, a mondatban, közelebb hozva a befejezést. Elgondolkodott azon, hogy vajon mi lenne, ha nem fejezné be a könyvet, valahol a mondat közepén egyszer csak vége szakadna, mint Tolsztoj Nagy Péter című műve, melyet valamikor még ifjú korában olvasott. Vajon az ő művét is kiadnák, így befejezetlenül is? Ezen jót nevetett magában, hisz hogy is mérhetné magát a híres orosz íróhoz, de azért jólesett eljátszani a gondolattal. Aztán a tekintete a kezeire tévedt, és a klaviatúrára, melyen az ujjai keresték a betűket. Elképzelte, hogy is mutatna egy festményen valamelyik múzeumban, a kép mely a híres írót ábrázolja a kezében a számítógép billentyűzetével, és elkezdte sajnálni a festőt, akinek azt a művet kellene megfestenie. Mennyit vesződne a sok apró billentyű ábrázolásával, biztos mérgelődne közben sokat, hogy mennyivel könnyebb dolga volt régebben a festőknek, akiknek csak egy kihegyezett lúdtollat kellett megfesteniük, ahogy a Marat halála című festményen látható, esetleg egy töltőtollat, ahogy kihull az elernyedő ujjak közül. Már a kép címét is kitalálta: Az író halála.
Újabb betűket ütött le, aztán megint egy kicsit pihent, már alig bírta felemelni a kezét. A szelleme még szárnyalt, de a teste már sokszor nem akart engedelmeskedni. Ilyenkor mindig türelmetlen lett, és azt kívánta, bár csak már újjászülethetne egy fiatal testben.
Lehunyta egy pillanatra a szemét, már a látása sem volt a régi, hiába volt a szöveg-szerkesztőben a betűméret nagyra állítva, hamar elfáradt a szeme, ahogy sokáig mereven nézte a monitort.
Ahogy kinyitotta a szemét, már nem volt egyedül, ő is ott volt már, érte jött.
Nézték egymást csendben, egyikük sem szólalt meg, mindketten a másikra vártak.
Ott állt az íróval szemben, és türelmesen várt, kifejezéstelen arccal nézte a fotelben ülő öregembert, és várta, míg eljön az ő ideje.
Az író szólalt meg először:
Még nem fejeztem be a könyvemet.
Megvárom, nem kell sietnünk.- válaszolta a jövevény, és a fotel háta mögé sétált, és onnan olvasta el a monitoron látható szöveget.
Egész jó.- szólalt meg végül- folytasd csak.
Az öreg felkapta a fejét, és kissé mérgesen válaszolt.
Hogy tudod megítélni ebből a pár mondatból?
Egy halvány mosoly volt a válasz.
Már régóta figyellek, voltam már itt, és gondoltam megvárom, míg befejezed, érdekel a vége.
– Akkor ez most olyan, mint egy író olvasó találkozó – mondta az író, és halkan felnevetett,
de a nevetése köhögésbe fulladt.
Ellépett a fotel mögül, és leült az íróval szemben, és szórakozottan körülnézett, aztán a tekintete visszatért az író arcára, és egymás szemébe néztek.
Az öregember most vette először tüzetesebben szemre azt aki érte jött, de nem talált rajta semmi különöset, semmi kirívót, az utcán bármikor elmenne mellette anélkül, hogy ránézne.
A halál észrevette a firtató tekintetet, és megkérdezte:
– Nem ilyennek képzeltél?
– Senki sem tudja, hogy milyennek képzeljen, de azt hiszem, hogy ez így is van jól.
– Képzeld, ha az utcán felismernének, és ijedtükben meghalnának, mennyivel több dolgom lenne, jó ez így, ahogy van.
– Eszembe jutott néhány ötlet veled kapcsolatban, szívesen megírnám. – mondta az író.
Most először jelent meg halvány mosoly a halál arcán, elég groteszk látványt nyújtva.
Majd legközelebb, először ezt fejezd be, én sem érek rá a végtelenségig, másokért is mennem kell.- és az órájára nézett.
Csend ült a szobára, az író megpróbált tudomást sem venni a látogatójáról, inkább az írásra koncentrált. Tűnődött egy keveset, aztán nekiállt írni, már kész voltak benne a mondatok, csak le kellet jegyezni őket.
Kinyílt az ajtó, és egy középkorú nő és a kislány léptek be. Az író felkapta a fejét, és odanézett, ahol az előbb még a halál ült, de az a fotel most üres volt. A nő odasietett az öregemberhez megigazította a takaróját, és megkérdezte:
Lemegyünk a boltba, hozzunk neked is valamit?
Nem kell köszönöm, nekem már nem kell semmi.
Mindjárt jövünk apa!- és az író arcára lehelt egy puszit.
A kislány felmászott az ölébe, és ő is adott egy nagy puszit a nagyapjának, és már futott is az anyukája után. Az író arcán most először suhant árt a fájdalom, ahogy a szemével követte őket, amint kiléptek az ajtón. Csak azt sajnálta, hogy őket itt kel hagynia, nem maradhat tovább velük.
– Gyönyörűek,- rántotta vissza a valóságba a halál hangja.
– Ha ez megnyugtat, hosszú, és boldog életük lesz.
– Hogy állsz az írással? – és megint az író mögé lépett, hogy elolvassa azt, ami már elkészült.
– Már csak egy szó hiányzik- válaszolta az öreg, és begépelte: Vége.
Meglátod, el fogják kapkodni – mondta a halál, miután végigolvasta az utolsó mondatokat.
Az író még elmentette, a kész művet, és elküldte a kiadójának egy rövid üzenet kíséretében, és még valakinek elküldte, akinek mindig elszokta, miután elkészült, neki is csak egy rövid üzenetet küldött:
„Ez az utolsó. Szeretlek”
Mehetünk?- kérdezte a halál.
Igen, mehetünk – válaszolta az író, és még egyszer körbenézett a szobában, elbúcsúzott a könyveitől, mindentől, és mindenkitől.
Könnyedén felállt, most már nem sújtotta a föld egyetlen törvénye sem, elhagyta a testet mely annyi éven át a társa volt, és elindult, az útra melynek a végén majd újra visszatér valahol, valamikor.
Még egy pillanatra visszanézett, a testre mely már élettelenül ült a fotelbe süppedve, mintha békésen aludt volna, a kezei közt a billentyűzettel, mely szép lassan lecsúszott, már nem tartotta vissza semmi, és hangos koppanással csapódott a padlónak, hogy aztán újra néma csend legyen.
4 hozzászólás
Nagyon élethű, illetve halál-hű, – h a témánál maradjak. Fokozatosan nő a feszültség az olvasóban, nagyszerűen fokozod, aztán jön a vége, a megoldás. Megoldás: a halál. Tetszett az is, h nem mentél át szentimentálisba, nem akartál pátoszos szavakkal még többet kihozni belőle. Ez a belső arányosság és mértékletesség nekem nagyon bejött. Üdv: én
Néztem a besorolást, akár fantasy is lehetett volna.
Az alaptörténet tetszett, a kivitelezés is, részemről annyi a kritika, hogy ha már egyszer meghalt, akkor ne nézze a holttestét… szóval a záró akkord máshogy jobban tetszett volna.
Delory
Sztem egy írást világnézeti szempontok érvényesítése nélkül lenne jó elbírálni (kritizálni) Ha jó, mint írás, akkor jó, akkor is, ha az író úgy állítja be a történet végét (elejét, közepét, stb), mint ahogy itt van, vagy nem jó, és akkor nem jó, akkor se, ha a vége "materialista" beállítottságú.
Jelzem, az egész történetben, már az elejétől jelen van a transzcendens elem, de attól még nem fantasy.