A teraszról látni a túlparti fákat, a zöldet felhasító fehér szállodafalakat. A viharjelzés tegnap óta működik, folyamatosan. Szükség van rá, bár jelenleg éppen süt a nap, az eget csak pár bárányfelhő tarkítja. Kellemes szél borzongatja az ember barnára sült bőrét, halk zúgásába csupán egy-egy sirály-raj éles sikoltása játszik bele.
Az asszony már jó ideje az étterem kék terítős asztala mellett ücsörgött, egy nagy üvegpohárnyi kapucsínó mellett. Néha belekortyolt a tavat utánzó barna gomolyagba, s közben mosolyogva játszott egy szőke fiúcskával, aki mint valami balatoni sellőfi bujkált az oszlopok között; hol kacagva felbukkant, hol eltűnt a fehérre meszelt rejtek mögött. Közös kis titkos szórakozásuknak az édesapja vetett végett, kézen fogta a fiút és elvitte magával a szomszédos terem mélyére, egy sakkjátszmára.
Anna egyedül maradt. A tavat nézte, amely kéken fodrozódva kínálta magát. „Le kellene festeni” – gondolta, de aztán elvetette az ötletet. A férje jutott eszébe, akit Budapesten hagyott, és aki évek óta tervezte, hogy megtanul festeni. A fiatalasszony bíztatta, és bár ő volt az, aki gyermekkorában festészetet tanult, úgy vélekedett, hogy hagyja a férfit, hadd alkosson, lépjen túl őrajta, hátha megnyugvást lel a művészetben.
Erős hiányérzet szorította össze a gyomrát; gyorsan kiitta a kávéját és elindult a part felé, hátha a csalogató szépség enyhít furcsa érzésein. Azok azonban inkább felerősödtek és tovább fojtogatták; szédültében le kellett ülnie, megkapaszkodnia a kövekben, hogy érezze, valóságosan egyben van, mert a másik fele leszakadt róla, kettétörték őket, mint valami olcsó szerelmi medált. Az asszony rácsodálkozott a benne dúló viharra; nem a másik ölelése, csókja, bőrének illata hiányzott neki ennyire fájdalmasan, hanem Ő maga. Egy része. Tudata azt állította, hogy ott van, együtt vele, de mint a frissen amputált fantomfájdalma hasított belé újra és újra a mégsem.
A parti sétányon egy idős házaspár közelgett, egymás mellett sétálva, komoly beszélgetésbe mélyülve. Irigyelte őket. Féltékennyé vált az állapotukra. Keserűen húzta össze a szemét, belehunyorgott a meg-megerősödő napfénybe; a tavon két horgászt, két vitorlást és két szörföst lehetett látni; csak ő ült egyedül, lábát maga alá húzva, állát a térdeire támasztva, mint valami párja vesztett idióta kócsag.
„Marhaság volt egyedül jönni!” – duzzogta, de rögtön le is szidta magát: „Hiszen nem egyedül, a fiaddal jöttél!”
Szégyellte az érzéseit, pedig már előre várta ezt a balatoni hetet; csak ő és a legidősebb gyerek. Jó páros szoktak lenni általában, most mégis valami nihil vett erőt minden mozdulatukon . Valahogy nem volt az igazi, megváltozott a régi hangulat: a fiú kamaszodott, leválni készült a szülőkről, az anya pedig egyre szorosabban fércelte oda magát az apához.
Minden tankönyvien zajlott, pedagógus volta is ezt magyarázta folyamatosan: jól van ez így. Csak nehéz. Felállt, lesöpörte a szoknyáját és elindult felfelé a szobájába. Gyerekek, felnőttek mentek el mellette és azt hitték rájuk mosolyog, hát visszanevettek rá, köszöntek neki, de Anna belül élt, oda zárta magukat, mert szüksége volt arra, hogy két lábon álljon a talajon és ne csak eggyel; mint a másik fele nélküli sérülékeny béna lélek.
Az erkélyről még messzebb látott, háborgó szíve egy picit megnyugodott a hullámok láttán. Összetette a két kezét, ahogy régen tanították neki, kereste a perspektívát. „Ha legközelebb erre jár, megmutatom neki a kilátást. Érdemes lefesteni.” Már azon mélázott, hogy kezd majd hozzá a férje; hogyan áll majd mellette. Őszes fürtjeivel játszik majd a szél, Balaton-szín szemeit a távolba mélyeszti, koncentrál. Ő pedig féltőn-szeretőn figyeli majd a szája sarkában megbúvó kis mosolygó ráncot, és csak képzeletben simítja meg a borostás arcot, hogy ne zavarja meg a pillanatot. Újra egész lesznek, a két részre tört szív-medál.
Teljes erejével kisütött a nap. A szél zúgása felerősödött, sirály-rajok sikítottak és csodálatosan csillogott a tó vize; a Balatonon most egy vitorlás, egy szörfös és egy horgász vált láthatóvá, de mind nagyon jól érezték magukat hasznos magányukban.
7 hozzászólás
Kedves Tünde! Nagyon szép, hangulatos kis történet lenne, de – nem akarlak bántani, vagy megbántani – szinte minden mondatba bele lehetne kötni. Csak példaképen mondok néhányat: "sirályok sikítottak", csodálatosan csillogott a tó vize", "Újra együtt lesznek, a két részre tört szív-medál" "Féltékennyé vált az állapotukra". "Leválni készült a szülőkről" Még egy utsó észrevétel: a Balaton Szántód és Tihany között a legkeskenyebb, de még ott se lehet látni a túlparti fákat: 1.5 km, plusz még a fák távolsága a partszegélytől. Ne haragudj a kritikáért. Üdv. én
Kedves Tündi!
Mindig örülök, amikor meglátom valamelyik alkotásodat. A Balaton nekem kellemes emlékeket ébresztett fel. Jó volt olvasni a történetet, bár kicit lehangoló, hiszen valki többedmgával van valhol, s mégis egyedül érzi magát… az bizony, nem kellemes. De ilyen is van. Remélem, nem saját történet, mert én Neked, kellemesebb szórakozást kívánnék. Én örömmel olvstm a történetet. Jó volt elmerülni gondolataidban, igaz, nem a hibákat kerestem benne nagyítóüveggel. Szüleim a B-kenese üdülőtelepen, az állomással szemben emelkedő hegyen laktak, onnn gyönyörű volt mindig a kilátás, s bizony, nem csak Tihnyt lehetett látni, hanem tiszta időben Badacsonyt is láttuk.
Belső levelet írok Neked.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata! Balatonkeneséről nem lehet látni Badacsonyt, nem csak azért, mert a távolság túl nagy, hanem azért, mert a két üdülőhely között ott van a Tihanyi-félsziget, ami mélyen benyúlik a tóba! Nézd meg a térképen! Üdv én
Én sosem szoktam túlozni, de 20 évig járatam arra a helyre, s ha egyszer nekiveselkednél, felmennél arra a dombra, ahol az a ház áll, amely apukámé volt, akkor onnan, bizony tiszta időben át végig lehet látni a Blatont, hosszában, s ez úgy van, akár hiszed, akár nem. Ha utazásra készülsz, szólj, megadoma pontos címet, s győződjél meg róla!
Kata
Drága Tünde!
Végig együtt éreztem veled. Ne szomorkodj! Szép nyarat!
szeretettel-panka
Drága Bödön!
Köszönöm az építő kritikákat. Alkotásaim régóta nem a realitást tükrözik, hanem valamiféle belső hangulatot. Tudom, egyesek szemében ez hiba. Nem készülök hatalmas írói pályafutásra, talán öregecske is vagyok már hozzá, ezt meghagyom a fiatalabb generációnak. A novellám nem természet leírás, hanem egy bizonyos emberi természet kiábrázolása. Mert bármit írok is, az ember, a maga különös és nem mindennapi állapotában az én lencsém fő vizsgálati alanya. Tudom, sokáig elmaradtam, és elsősorban a felnőttek világáról a gyermekekére került a hangsúly az életemben. De, örülök, hogy itt lehetek újra, hálás vagyok Istennek, hogy lehetőségem van néha megjelenni. Írásaidhoz és alkotó létedhez áldását kívánom! Tündi
Drága Panka és Kata!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastátok! Idén lesz 17 éve, hogy a férjemmel együtt vagyunk, és 14 éve, hogy házasságban élünk. Különös változásokat észleltünk mindketten: megerősödtünk, átalakultunk ebben a kapcsolatban, de az egymás iránti szeretetünk is megváltozott: kibírhatatlanná vált már pár nap is egymás nélkül. Nem egyik napról a másikra történt mindez, sok boldogságon és sok nehéz pillanaton keresztül. De, nagyon boldog vagyok, hogy így van! Azóta hazaértem, és az egyensúly helyreállt – újra együtt vagyunk mind az öten! Nagyon szépen köszönöm, hogy gondoltatok rám, sok esetben adott ez nekem továbblendülést, erőt! Isten áldjon benneteket! Tündi