Meleg nyári nap volt, a levegő vibrált, és maszatos volt, mint a legtöbb konyhaablak. A fiatalok jókedvűen pancsoltak a langyos tóban. Ugyan az inkább csak tavacska volt; a talajvíz gyűlik meg ezekben az alföldi mélyedésekben, odavonzza a békákat és a vadmadarakat, nyáron meg mindenkit, aki egy kis enyhülésre vágyik.
Úszni nem lehetett, mert ahhoz a víz nem volt elég mély, ezért csak labdáztak, és nagyokat sikongattak, amikor az agyagfalba vájt lyukakban megjelent egy kígyó feje. Persze mindenki tudta, hogy ez csak ártalmatlan sikló. Andris elmesélte, hogy egyszer a Balatonon nyaraltak, ő mindig nyakig a vízben, és egyszer csak szembeúszott vele egy ilyen sikló. Megragadta a tekergőző állatot, és kivitte a partra. Egyszerre már nem is volt olyan zsúfolt a strand; a napozók szétspricceltek, ifjú anyák hangosan káráltak, idősebb nénikék sápítoztak, sörhasak rengtek a nevetéstől. Ezt meg mija francnak hoztad ide? – kérdezte az Andris apja. – Kígyó, örvendezett a gyerek, csinálok neki egy terráriumot. – Az apja megmondta neki, hogy mit csináljon és kinek, és még az sem hatotta meg, hogy cipő is lehetne a bőréből; a szegény siklót szabadon kellett engedni a vízben. A rendkívül izgalmas történet semmi érdeklődést nem váltott ki a társaságból, mire Andris megszégyenülten elhallgatott.
A fiúk tovább labdáztak; most éppen az volt a játék, hogy pontosan a tó közepére kellett dobni a labdát, és az volt a legnagyobb gondjuk, hogy a felfreccsenő víz magasságát hogyan lehetne megmérni. Önjelölt matematikus zsenik is voltak köztük, így aztán elhangzott néhány őrült ötlet. A lányok még régen megunták a pettyest; az árnyékba húzódtak, és ott csiviteltek.
Aztán halat szerettek volna fogni, de hát nem volt se horog, se háló; és ami a legnagyobb baj volt, nem akadt hal se. Pedig milyen jó lenne most megsütni egy pontyot vagy harcsát. – Szamarak vagytok, mondta erre Mari, ekkora halakat nem szoktak parázson sütni, inkább halászlének valók. – A fiúk tovább poénkodtak a hal meg a halász levéről. Csukát kellene fogni, ábrándozott Balázs, de ilyen kicsi tóban hogy lenne csuka. – Most a tornacsukával kapcsolatban hangzottak el a kötelező poénok, és Andris úgy érezte, vissza kell kerülnie a társaság középpontjába. Felajánlotta, hogy ugrik egy csukafejest.
Zizi vagy te, mondták a fiúk, hiszen csak derékig ér a víz.
De én akkor is ugrok egy csukafejest, erőszakoskodott Andris, és már kint is volt a stég végén, amit egykor még horgászoknak építettek.
Andris, ne hülyéskedj, gyere vissza! – kiáltotta Mari, de már későn volt. Andris beleugrott a vízbe, a maga sajátos, sekély vízhez igazított technikájával, és egy pillanat alatt eltörte két nyakcsigolyáját.
A nap egykedvűen tűzött tovább, neki aztán teljesen mindegy, hogy csigolya vagy keresztcsont, törik vagy reped. A füzikék is vidáman csipogtak a nádasban, mit számít az nekik, hogy a vízbe ember pottyan, vagy béka.
A fiúk kihúzták Andrist a partra, és az egyik sportszatyor mélyéből előkerült a mobil.
Él még? – kérdezte a központos lány, és őszintén csodálkozott, amikor igennel feleltek.
A mentők azonnal elindultak Szegedről, vagy tegyük fel, hogy azonnal elindultak, de nem könnyű megtalálni egy névtelen tavat a szatymazi tanyák között. Amikor megérkeztek, András még mindig élt, de nem volt magánál. Hordágyra szíjazták, és megindultak visszafelé a rázós úton.
¤
És most mi lesz? Az orvosok sietve tették a dolgukat, mert a csigolyatörés nem tréfadolog; a repedt borda meg várjon a sorára. Andris anyja együtt érkezett az egész rokonsággal. Kövér nagybácsik, fölhergelt unokatestvérek, egy óvodára való gyerek sereglett a kórház előtt. A kölykök bőgve piszkálták az orrukat, és be akartak menni, hogy megnézzék Andris bácsit. Alig lehetett féken tartani őket. Andris bácsit most nem lehet megnézni, és különben is alszik. Az asszonyok a tarka rokolyájuk szélével törölték meg a kölykök képét, és szidták a magyarokat. Nem lehet megbízni bennük! Ekkora pofájuk van, amikor a barátságról beszélnek, de ki veszi őket komolyan? Ne már, hogy az Andris olyan hülye volt, és maga ugrott a vízbe. Ez a piszok banda lökte vele, napnál is világosabb. Mindegyiket föl kéne akasztani! De hiába, ebben az országban nincs igazság, mert a zsaruk mindig a magyarok pártján vannak.
Oszoljunk, kérem, mondta sokadszorra a tizedes, ne lármázzanak itt a kórház előtt.
Dádék és nénék fenyegetően tömörültek a bezárt kapu előtt, és a jogaikat sorolták.
A betegnek is vannak jogai, ismételte fáradtan a tizedes, neki most csendre és nyugalomra van szüksége, holnap majd meg lehet látogatni kettesével vagy hármasával.
Mi egy család vagyunk, felelték azok, és senki nem fog elszakítani minket egymástól a bajban. Különben is, meg fogjuk tudni, hogy melyik kanyhalló tette, és akkor a Jóisten irgalmazzon neki.
Éles kések villantak a napfényben.
A tizedes még egy gyenge kísérletet tett arra, hogy rávegye az embereket, menjenek szépen haza. Zsíros kalapok billegtek, fekete hajfürtök buktak elő a rózsás kendők alól, a halálra rémisztett gyerekek bömböltek. Miféle emberek ezek, gondolta a tizedes, aztán miért nem mennek haza, oda, ahonnan jöttek, hiszen nekik se lehet jó egy olyan országban, ahol senki nem érti meg őket. Kegyetlenség volt az égiektől, hogy összeeresztette ezt a két emberfajtát.
Eh, mondta az egyik nagybácsi, akinek szokatlanul vastag aranylánc fityegett a nyakában, mit konferenciáztok ezzel a madárfejűvel, lökjétek félre! Nem szórakozásbul gyöttünk ide a jórházba, be akarunk menni, és be is fogunk.
A három rendőr tanácstalanul összenézett, de nem mozdultak. Lőni nem lehet. Mit érne egy lövés a megvadult tömegben? Amikor már úgyis elszabadultak az indulatok. Ezek mindenre képesek, még arra is, hogy betörjék az ajtót. Szerető családnak ott a helye a frissen műtött beteg mellett, csecsemőtől az aggastyánig. Sok ezer éve ez a regula, és benne van a vérükben. A rokoni kötelék szent, és ha tetszik, ha nem, rokon az egész utca, a fél város.
Az aranyláncos megadta a régen várt jelet. Megint villant a késpenge, és a kórház kapuja megadta magát az erőszaknak.
¤
A ház több, mint száz éves, még régebbi az anyag, amiből épült. A lépcsőfokok megkoptak és kitöredeztek, a valaha igényesen tervezett vaskorlátot megette a rozsda. A falon a világ legcsúnyább olajfestékje éktelenkedett, már ahol még volt belőle. A fordulóban rozzant stelázsik és hokkedlik akkurátusan letakarva barna csomagolópapírral; a csomagolópapíron cserepek, a cserepekben mindenféle zöld növény és geránium. Valakinek az az élete, hogy ezt a sok gazt locsolja. A gaz nem szép, és elfoglalja a helyet. Néha levernek egy cserepet, amikor már sötétedik. Ilyenkor Borbély Amália kipattan a rácsos ajtaja mögül, és a szidalmak özönét zúdítja az ügyetlenre. Ez elég sűrűn előfordul, és azt mondják, egyes ügyetlenek megfizetik Borbély Amáliának a cserép árát. Persze senki se tudja, hogy mostanában mennyibe kerül a piacon egy cserép, és Borbély Amália 10-20 forintokat keres az aktuális ügyetleneken.
Más keresete sincs a nyugdíj mellett, ami ugye a csekkekre sem elég.
Még szerencse, hogy Borbély Amáliának mindene megvan, például egy szekrényre való bundája, mert szűcs volt a néha hitves, Isten nyugosztalja, és szorgos munkával eltöltött élete során ennyi bundát sikerült összelopnia.
Andris undorral lépked a bundák között, amelyek a gangon szellőznek. Fiatal korukban talán, talán, de most már nagy csomókban hullik a szőrük, és rajokban mászkálnak rajtuk a molykukacok. Borbély Amália nem szereti a naftalinszagot, és egyet sem lehet kidobni, mert a bunda érték.
Büszke is, amikor lemegy a koszlott macskabőrben négy darab zsemlyéért és tíz deka párizsiért, mert a sárga csekkek miatt spórolni kell.
Andris már látja is, hogyan sárgulnak a csekkek az olajzöld háttérben, és kirázza a hideg. Szörnyű emberek laknak ebben a házban, és Borbély Amália a maga molylepke-tenyészetével még a jobbak közé tartozik. Ő maga azt képzeli, hogy finom úriasszony, aki csak szívességből ereszkedett le a plebszhez. Sohasem engedte volna meg ezt Borbély Márton, ha élne, de ah, a fátum. Borbély Márton addig ivott, amíg el nem vitte a májbaj.
Mindenütt májfákat lát Andris, a lépcsőház májkorlátjainak csavarulatai között tenyésznek, röfögnek és gágognak, tejben áztatva, zsírban sütve, kockára vágott tepertők társaságában; paradicsom- és citromkarikák között terpeszkednek a májtálakon, és Borbély Amália reszelős hangon kínálgatja: Szedjen belőle, azért hozattuk a dalmadi vásárból, ne húzódozzék, jut is, marad is.
Rémségeket lehet kiolvasni Borbély Amália vizeskék szemeiből. Andris behúzott nyakkal siet tovább, föl a harmadik emeletre, ahol kopasz, kigyúrt verőlegények állnak a fal mellett, és gúnyos pillantással méregetik: már megint egy norvég, ez is miért nem marad otthon a putriban, ahová való.
Nem csináltam semmit, könyörög Andris, én dolgozni járok, és nem lopok.
Megverjük a kis homárt? – kérdezi az egyik kopasz. Vagy meg akarjátok vizsgálni, hogyan fest hátulról?
A kopaszok felröhögnek, nyerítenek, mint a lovak. Én még sose próbáltam norvéggel, mondja az egyik, de nem is fogom, a fehérek között is van éppen elég homár.
Tovább engedjük?
Mi a fenének? Minek jött ide ez a tetű?
Én itt lakom, kezdené Andris halkan és óvatosan, de nem akarják meghallgatni; végül is azért álldogálnak a gangon, hogy egy kis szórakozást szerezzenek maguknak.
Lelökjük?
Lökd le te, én most mostam kezet.
Nem csináltam semmit, nyüszíti Andris, de azok nem hallgatnak rá, aztán egy tompa puffanás, és valami ott fekszik a belső udvarban a keramiton, talán egy rossz zsák vagy egy rongycsomó.
¤
Borbély Amália és a májbundái, verőlegények a harmadikon, aztán a puffanás, mindig ugyanabban a sorrendben, sokszor egymás után.
Még mindig kómában van, állapítja meg az orvos, és az ápolónők elismerően bólogatnak: hát igen, ezért már érdemes volt elvégezni az egyetemet, a taki néni erre sosem jött volna rá a maga nyolc elemijével, azt is tíz év alatt végezte el; kegyelemből tartják itt az osztályon, mert nem takarít elég tudományosan.
Andris mozdulatlanul fekszik, az arca olyan, mint a márvány, de odabent, a sima homlok mögött, elölről kezdődik a dráma.
Ne dobjanak le, kérem! Jó leszek! Csak összecsomagolok, és örökre elmegyek innen!
Meddig hallgatjuk még ezt a nyafogást? – kérdezi unottan az egyik kopasz.
Belerúgjak, főnök?
Rúgj bele.
Láb lendül, de kőbe-vasba ütközik, a kopasz legény arca eltorzul a fájdalomtól, és Andris elmosolyodik, most először, diadalmasan.
Magához tért! – ujjong Jucika, és rohan a jó hírrel az ügyeletes orvoshoz.
A csigolyatöréses magához tért, most már van remény.
Az ilyen eseteknek 90 %-a menthetetlen, magyarázza a főorvos, mintha most is ott állna az egyetemi katedrán. 5 % felgyógyul, de maradandó agykárosodást szenved, és legföljebb 5 %-nak van esélye arra, hogy később normális életet éljen. Betegünknek óriási szerencséje van, hogy a mi intézményünkbe került; egész Európában alig van még két kórház, ahol hibátlanul el tudják végezni ezt az operációt. Igaz, hogy még hosszú pihenés vár rá, de ez volt a legfontosabb, sikerült kihozni a kómából. Uraim, mindenkinek gratulálok.
A főorvos kiadta a szükségesnek vélt utasításokat. A betegnek nem mondott semmit; feküdjön szép csendesen, és várja meg, amíg meggyógyul, a többihez semmi köze.
Csak Jucika settenkedett oda Andris ágyához, másnap, amikor úgyis fel kellett mosni a linóleumot.
Jaj, de örülök, Andriska, suttogta a taki néni, nagyon szerencsés, most már egészen biztos, hogy meggyógyul.
Andris hálásan pillantott Jucikára, szerette volna megsimogatni a félrecsúszott kontyát, de egyelőre még a kezét sem tudta mozdítani.
5 hozzászólás
Hát…tudod, azt kell mondjam, hogy még ha tervezném is, hogy belekötök, akkor sem tudnék.
De nem tervezem.
Mert professzionál szinten írod a prózákat, olyannyira jól, mint az egyedi tanulmányaidat.
Őszintén gratulálok.
(azért ebben is benne van az okult :), megfigyeltem. Kóma, felébredés, stb.)
köszönöm a dicséretet, nem kellene, de azért jól esik. a probléma az, hogy azóta megírtam egy másik sztorit, és nekem mindig csak a legutolsó tetszik. 😀
jav.: okkult
Kedves Müszélia!
Csak egy apróság: a roma nemzetiségüek a magyar nemzetiségüeket nem magyaroknak hívják, hanem parasztoknak. /Valószínűleg ők is magyarnak tartják magukat. :)/
A történetnek megírtad a szinét, a visszáját, mind a kettő igaz, és hatásosan írtad meg.
Kényes és kényelmetlen témáról egy kor rajz. "Oly korban élünk mi is e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel öl, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hisz s tajtékzik téveteg, befonják életét vad kényszerképzetek." Radnóti óta semmi sem változott…
Judit
értékes hozzászólásodat köszönöm.
én pesten lakom, és úgy hallom, ahogyan írtam; lehet, hogy ez tájegységenként változik. amikor nemzetiségi ellentét van, egyrészt mindkét fél hibás, másrészt egyik se; egyszerűen másfélék vagyunk, és nincs elég szabad hely. könnyebb volt, amikor max 1 milliárd ember élt a földön. ma már nincs hova "népvándorolni."