Bukolika
Az árkádiai pásztorok élete végtelenül unalmas volt, mint mindenkié, aki nem költő, festő, vagy egyéb alkotó művész. Ha a kecskéket és a birkákat néha terelni kellett, arra a célra ott voltak a kutyák; egyébként az állatok a füvet és a patakot maguktól is megtalálták. Egyhangú életükben nem volt más esemény, mint a szerelmi bonyodalmak. Egy idő után azonban semmi érdekesség nincs abban, ha a lúdtalpas és trampli Doris tizedszer vész össze a maga pásztorával, és abban sincs semmi regényes, ha egy öregedő pásztor ifjú nimfát szeretne bevinni a bokrok közé.
És mindez az árkádiai tájban, ahol az ég mindig kékszínű, és a pázsit csodálatosan zöldell annak ellenére, hogy a birkák minden nap tövig lerágják, és úgyszólván soha nem esik az eső.
Néha dalnok- vagy sípversenyt rendeztek, de a nimfák már az első félidőben megszöktek, azt mondták, nem értik, mi jó van abban, ha 11 ember ordít és rugdossa a másik 11-et; és a meccsek általában nagy verekedéssel végződtek.
Egy idő után a pásztorok rájöttek, hogy az igazi romantika hiányzik az életükből, valami egészen nagyszabású, ami kiragadja őket a hétköznapi élet szürke egyszerűségéből, és olyan messze van a bukolikus konvencióktól, amennyire csak lehetséges.
Először is elképzeltek maguknak egy francia királyi udvart, igen sok Lajossal, mivel Thyrsis és Corydon után még a Momusok is mind Lajosok akartak lenni; aztán szépen megszámozták magukat, I-től XIX-ig. A nimfák természetesen hercegnők vagy királyi szeretők lettek, csak Marie Antoinette szerepét nem akarta elvállalni senki, végül sorsot húztak, és Chloé húzta a rövidebbet. Ettől kezdve nem szaladgálhatott föl-le a dombokon, méltóságteljesen kellett lépkednie, mint akinek a ruhája a földig ér, és még azon is túl. A pásztoroknak Pán tanította a jó modort, már amikor éppen nem volt merev részeg, és a Lajosok hamarosan racionális és karteziánus érveléssel kápráztatták el a bölcselet finomságaira nem kevésbé fogékony hercegnőket.
Minden palota egyszerre volt barocque, renaissance és empire, hadd ámuljon a köznép. Néha valamelyik Lajos utolérhetetlen grandezzával szorította a hóna alá a koronáját, amellyel 3-4 órára divatot teremtett. A hercegnők fő igyekezete arra irányult, hogy körmönfont módon titkolják el látványos és botrányos hódításaikat, vállalva az opprobre-t mindenki előtt, aki éppen nem a férjük, de még könnyen az lehet.
Néha nagy álarcosbálokat rendeztek, amikor Lajosok és hercegnők pásztor és nimfa jelmezeket viseltek, és megpróbáltak olyan választéktalanul beszélni, mint a közönséges falusi emberek. De jobban szerették a színházat, különösen a nagy görög tragédiákat Corneille higításában; a helyszín sose változott, a nagy háborúkról, kalandokról, felfedezésekről és párbajokról csak néhány szellemes apercu hangzott el valamelyik hercegnő budoir-jában, ahol még a szobalány is marquise volt, de legalább comtesse.
Amikor nem a tökéletesen zárt francia civilizációt építették, belülről kifelé, hogy minél kevesebb kapcsolatba kerüljenek a pórnéppel, természetesen szerelmesek voltak önmagukba, illetve a hatalomba, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy egy Lajos vagy egy kasztíliai Blanka önmaga legyen. Navarrai Margit tejbe-vajba és aqua tofanába fürdette a legjobb barátnőjét, La Valliere hercegnőt, Mademoiselle Victorine egy szál frígiai sapkában adta át magát II. Lajosnak, és később az enyészetnek. IX. Lajosnak a Szentföldön kellett volna dicsőséget keresnie, de senki sem tudta, mitől lesz egy hadjárat keresztes; a Capeting, Valois és Bourbon dinasztiák ebből a műfajból csak a keresztes pókot és a keresztes viperát ismerték. Tehát lobogójukra tűzték a szerencsétlen ízeltlábút és reptiliát, és elindultak a saját szent földjeikre, Delphoi és Dodona kies völgyeibe, ahol a Lajosok halált megvető bátorsággal vették be aquitániai Eleonória minden oldalról kilyukasztott szűzi várkastélyát. Ugyanebben a várkastélyban már az összes francia herceget és őrgrófot megelőzték a provance-i trubadúrok, akik mély átéléssel pengették fuvoláikon Villon legújabb slágerét, Az akasztottak balladáját. A trubadúrokat csak a gall kakas és egy Marianne nevű tyúk előzték meg, akik a nagy forradalom rövidített változatát adták elő: a kakas kitalálta a véres jelszavakat, Marianne pedig tojt az egészre.
A szünetben Medici Katalin megrendezte a hosszú kanalak éjszakáját, fiai pedig kecses menüettet jártak a Szent Bertalan keringő dallamára. IV. Henrik kiadta a nantes-i ediktumot, valamint fölfedezte az oxigént és a hidrogént. Burgundi Berta átépítette Párizst. A chartresi katedrális kerengőjében kerengő dervisek szórakoztatták a nagyérdeműt, Egyiptomban pedig 4000 év nézett farkas- illetve szent krokodil-szemet a nem kevésbé híres Lajossal, akit a konyakról neveztek el.
A versailles-i és fontainebleau-i kastélyokban kizárólag gallikumokat szolgáltak fel: echte francia brie, echte francia camembert, echte francia guillotine a la Béarnaise, sansculotte-okkal tűzdelt fogolypecsenyével és francia betegséggel, amit nagy chic volt elkapni a Labdaházban.
Már régen üvegpiramisok ágaskodtak az Eiffel-torony, a Diadalív és a Conciergerie helyén, amikor az idősebb nimfák és az egészen fiatal nimbokrok megunták az élet ünnepét, amely tudvalevően a francia szellem. Ennek következtében a Lajosok is letették csatos parókáikat és rizsporos cipőiket, és egyetlen citoyenként kérdezték: Mi a francot keresünk itt? Miért nem megyünk haza, a szépséges Árkádiába?
És Lamballe hercegnő szerelmesen suttogta bármely hercegnek, akinek éppen a karjára támaszkodott: Ah, vigy el engem Árkádiába a harmatos hajnalórán, ahol örökké zöld a pázsit, mekegnek a birkák, és az ég olyan, mint a kiömlött tintaleves.
Ah, mondá az ügyeletes Lajos vagy bárki, jer velem a domboldalba, a Tempe völgyébe és a muzsikok templomába, éljük a pásztorok teljesen egyszerű életét. Hagyjuk itt a fesz és a pöf cifráit, fordítsunk hátat a szifilizációnak, térjünk vissza a természethez, ahogy Voltaire vagy D’Alembert mondta, éljünk olyan nagy boldogságban, mint a masszőr Terézzel Rabelais, a genfi órásmester fia.
Lajosok és hercegnők elindultak, de Árkádia helyén már csak betondzsungelt találtak, egy nagyvárost, amelynek a neve Atro City. Egy ideig Budán éltek, amíg be nem zárták a nagy sárga házat, azóta mindannyian az alkohol – a teráPIA és az utóPIA – rabjai.
4 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Hát ez végtelenül szórakoztató és humoros! Ilyen szellemes megközelítését a bukolika eszményének el sem tudtam képzelni, amíg nem olvastam ezt az alkotásod. Jókat kuncogtam a remek utalásaidon.
Na igen, ahogy a dologtalan osztályok elképzelték /elképzelik/ a vidéki életet, a pásztor életet… és amit, és ahogy kisajátítani igyekeztek belőle…
Gratulálok!
Judit
Kedves Judit!
Tényleg nem semmi, amikor valódi árkádiai pásztorok az elképzelt Franciaországban pásztorjátékot adnak elő, csak sajnos nem bontottam ki a történetnek ezt a szálát, meg kellene írnom külön ezt a "színművet a színműben."
Jah, majd ha shakespearei-i hangulatban leszek :)))
Humoros írás. Nekem úgy tűnt, mintha mindkét osztály egymásról alkotott elképzeléseit próbálnád bemutatni.
Kedves Arthemis,
Köszönöm az észrevételt. Lehet, hogy tényleg ezt akartam.