Sanyi nem szeret dolgozni. Beszélni annál inkább.
Sanyi a munka első félórájában még csak egyszer battyog el a sor végébe lerakott lelkesítőért (derékszögű – 90 fokos – házipálesz), aztán félóránként exponenciális függvény szerint emelkedő számarányban, amíg végül elfogy a lelkesítő, és Sanyi eltéveszti a sort, amiből kijött. Amikor megtalálja, nem ismeri fel a párját, akivel dolgozott, azonban amikor ez is sikerül neki, kitörő örömmel hadonászik a metszőollóval mindenki más szeme körül.
Minthogy ekkor még alig tartunk a második órában, mindenki azt kívánja, bárcsak elmenne végre skandináv lottót játszani.
Csakhogy Sanyiban eddigre már ezerrel dolgozik a lelkesítő. Összefüggő beszédre, mondatalkotásra, immár képtelen, viszont négy-öt indulatszót (Tyű(ha)! Azannyaköcsögit! A betyárját! A hétszázát!) rutinból variálva mégis folyamatosan beszél, beszél, beszél, a szélbe, a szélbe, a szélbe.
A többieknek nem maradt pálesz, kénytelenek józanul elviselni a Sanyit.
A harmadik óra vége táján Sanyi beleül egy kád szőlőbe, kibök két szemet az ollójával, szerencsére mindkettő a sajátja, tehát leltári tárgynak minősülnek és leírhatóak az évi rendes amortizációval. Metszőollóját ezután leteszi, de továbbra is szentségel a fürtök nehéz leszedhetősége miatt. Tele kádat nem mozdít odébb, ugyanakkor képes egyszerre két cipekedőnek is az útjába állni. Már a traktor keréknyomára szegezett tekintettel sem bír egyenesen menni, kábé sem. A párja megesküszik, hogy ha még egy Tyű(há)-t meghall, tökön böki Sanyit a saját ollójával.
Sanyi énekelni kezd, majd szerencsére némi ünnepi szavalattal kifullad. Miután a gazda lebassza, mint a pengősszamarat – hogy’ szüretel, ha azt se tudja, hol az ollója…? – mérgesen beáll egy találomra választott sorba. Az ott dolgozók azonnal rájönnek, mi a titka: nincs szüksége metszőollóra, a szagától a fürtök maguktól a kosárba ájulnak.
Sanyi éhes. Hajdanvolt birkapörköltök alkoholos emléke száll a sorok közt. A lelkesítő kicsit leereszthetett, mert Sanyi időnként egy-egy fürtöt is lecsíp, bár lehet, hogy véletlenül, és, igen, már majdnem egész mondatokban fogalmaz.
Sanyi nyűgös, már kezdi felfogni, hogy negyedik órája dolgozunk, és még legalább ennyi van hátra. A sokktól pár percre elhallgat. A napszámosok fellélegeznek.
Sanyi megtalálja a bort a kosárban. Kicsit lassabban hat ugyan, de tovább is tart. Már a gazda is röhög rajta, igaz, jobbára kínjában.
Sanyi tanítja a többieket a fürtök szára elnyisszantásának ideális, optimális, egzakt és egzotikus módjaira. A többi napszámos elhatározza, hogy bosszút áll.
Sanyi! hozz egy ládát.
Sanyi! vidd ezt a kosarat odébb.
Sanyi! ott elmaradt egy fürt, lépjél már vissza érte.
Sanyi! hagyd békiben, az az én sorom.
Sanyi! ne menj a kabátom közelébe, ha lehányod, kitekerem a nyakad.
Sanyi! ne menj az autóm közelébe, ha lehányod, kitekerem a nyakad.
Sanyi! ne zabálj annyi szőlőt, mert elvisz a hasmenés.
Sanyi!!!
Sanyi! ne beszélj már baromságokat.
Sanyi! KUSSOLJ, ÉS DOLGOZZÁL!!!
Sanyi sértődötten kussol és dolgozik. Az utolsó sorban, a szüret kilencedik órájában járunk. A vacsorához kijózanodik, és annyit eszik, mint három másik. Bort is kér. Még.
11 hozzászólás
Ez vicces, tetszik. Igazi magyarikum. Bocsánat, hungarikum. Azt hiszem, mindenkinek van legalább egy sanyija.
Kár azért az egy csúnya szóért.
Hm, valamiért nem megy a válasz opció. Köszönöm a véleményt! A gazda – hát ő NAGYON dühös volt… de igazad lehet, így ránézve tényleg kilóg az a szó.
Jól megírt, ironikus alkotásodon jót nevettem, és ha kimarad az a nem illő és odaillő szó, nekem kifogástalan is.
Köszönöm, örülök, hogy összességében tetszik 🙂
Kedves Laura!
Az alkotásodról eszembe jutottak saját szüreti viszontagságaim. 🙂 Nekünk Sanyink nem volt, pálinkánk sem volt. Volt viszont rengeteg szőlőnk 🙁 A domb aljánál kezdtük a szüretet, és felfelé haladtunk, mindenki két sort vitt. A domb tetején volt egy cseresznyefa. Néztem, néztem, egyre néztem hogy közeledünk-e már feléje, de hiába teltek az órák, és a kádak szőlővel, a cseresznyefa egy tapodtat sem jött közelebb! A domb egyre magasabb lett, a cseresznyefa egyre távolodott… Azóta elhiszem, hogy a fák időnként arrébb mennek, nem kell őket dézsában tologatni, mint a Millenárison. 😀
Jó kis szüreti életképet írtál! 🙂
Judit
Köszönöm! Azt hiszem, azért tudtam hitelesen leírni, mert megtörtént 🙂
Az ilyeneknél csak az a rosszabb, ha még az eső is esik…
Kedves Laura!
Mulatságos, jól megírt történet, jó volt olvasni, felvidított.
Zagyvapart.
Nagyon köszönöm 🙂 örülök neki 🙂
Nekem azok az időszakok jutottak erről az eszembe, amikor a középiskolával részt vettünk a kötelező szüreti munkán. Annak idején volt még ilyen. Szőkepusztára jártunk buszokkal. Nekünk több Sanyink is volt, mivel többen is tudtak otthonról házi pálinkát csempészni. Az oroszlánrésze már a buszon elfogyott.
Jó kis szatíra!
Ha én lettem volna az ügyeletes szerkesztő, akkor az a szó így nem maradt volna benn.
🙂
Kellemes írás, jól esett olvasni. Köszönöm.
Köszönöm! 🙂