Egy időben volt már ilyen divat; nem lehetetlen, hogy megint ez lesz a módi: ráérő öreg hölgyek meghívják egymást, kávé helyett teát főznek, és azt képzelik, visszajöttek a Birodalom szép napjai, amikor még Viktória ült a trónon. Jó széles lehetett az a trón, mert Viktória nem szeretett szorongani, és miért is szorongott volna, amikor Anglia volt a világ ura, India a brit korona legszebb drágaköve, és egyenesen a bolondházba zárták volna azt, aki lehetségesnek tart egy világháborút.
A földet persze nem érdeklik sem a koldusok, sem a királyok; egykedvűen forog tovább, és inkább kivétel, mint szabály, ha valami fennmarad a letűnt relikviák közül. Nagy ezüsttál, amelyet egyre unalmasabb megtisztítani, altwien teaszervíz, apró kanálkák, sőt cukorfogó, amelynek használata egy időben annyira megosztotta az emberiséget – egyesek hitetlenkedve vonták fel a szemöldöküket, ha megláttak egy ilyen példányt a tálalóasztalon – jó Isten, mondogatta Count Howard, sőt „mondogatni szokta volt,” mert ehhez a szép történelmi névhez illően szépen és történelmien beszélt, ahogy azt el is várta volna tőle a Tudor-kori Anglia. Sajnos a mai Tudorok, Vidorok és Hapcik csak az előkertekben sorakoznak, ápolt gyepen, és büszkén hirdetik: Itt olyan emberek élnek, akiket egy fikarcnyit sem érdekel, hogy mit gondolnak a többiek; csak azért is a törpéket szeretjük, és a modern művész urak sürgősen húzzanak el.
Vesztesors asszony már régen túladott a miniatűr bányász-seregleten, és nagyon kevesen tudták róla, hogy egy valódi, eredeti gipsz-szobor álldogál a kertje végében, a dáliák között; egy echte Flóra, Pomona vagy Ceres. Ragaszkodott ehhez a virágokkal és gyümölcsökkel megrakott szoborhoz, majdnem annyira, mint a barátnőihez, akiket minden péntek délután meghívott egy teára. Sós apróság járt a teához, stangli, ostya vagy perec, és nem egy agg hölgy sírta vissza bánatosan az aranjuezi szép napokat, amikor még a torta volt a második számú attrakció.
De hiszen nem is a teáért vagy a sós vackokért jöttek el minden pénteken, vallásos áhítattal, hanem mert itt volt Dicsdalos, a valaha jobb napokat látott bárénekes. Mindenki szerelmes volt Dicsdalosba, még a dáliák között meghúzódó Flóra, Pomona vagy Ceres is; ki másnak lenne ennyire kifejezésteljes a tekintete, nemes vonalú az orra, ki más hódítana jobban az ezüst hajszálaival, érzékien telt ajkaival? Minden tetszett nekik, még az éles bemetszés is az állán, amely pedig egyesek szerint elcsúfítja az arcot. Dicsdalos úgy tökéletes, ahogy van. A bárokból már kikopott, és nem énekel senki másnak, csak nekik. Halkan kíséri magát az ócska zongorán. Plim-plim, ismétli megadóan a leharcolt hangszer, amikor Dicsdalos sorra veszi a régi, nagy sikereket: Nemrég múltan húszéves – Csinibaba, szeress belém – Bolyongok a város peremén – Találkozás egy régi szerelemmel. Dicső idők! Dicső dalok! A hölgyek egymás karjaiba ájulnak a gyönyörűségtől, szerencsére egyáltalán nem féltékenyek. Kire még csak lenne, de mire? Ugyan már, Ibolyka, régen volt, elmúlt, emlék sem maradt.
Ezen a pénteken Dicsdalos meglehetősen késve érkezett, és feltűnően rossz kedve volt. Nem kért cukrot a teába – ez mindig rosszat jelent.
Nem érzi jól magát? – érdeklődött óvatosan Aggmacskarom, mintha már a puszta feltételezés is sértő lenne, hogy a nagy művész egyszer nincs a toppon.
Meghűlt talán? – firtatta Tollacsőr, de már közbe is vágott Kárálini: A járvány, az influenzajárvány, én mindjárt az elején megmondtam, hogy nem ér semmit az oltás, ez is csak egy promó.
Nem vagyok beteg, vetette oda mogorván Dicsdalos, mire a hölgyek komolyan zavarba jöttek, mert ugyan mi lehet a baj, ha nem „influenzia?”
Csak nem a fiától kapott levelet? – kockáztatta meg Vesztesors, aki annak idején bizonyos szempontból a legközelebb került az ünnepelt bárénekeshez, és ebből kifolyólag a lehető legjobban ismerte a családi viszonyait. Dicsdalos azonban nem kapott levelet sem, így Kenderke és Kukoréka aggodalmasan vizsgálgatták az ezüsttálca szélén a cirádákat, a stilizált rózsákat a porcelánokon. Mivel folytassák a társalgást, amely máris elakadással fenyegetett?
Dicsdalos persze nem nézhette el sokáig, hogy gondot okoz az utolsó rajongótáborának. Bevallotta hát, hogy rosszat álmodott, és Ibolyka rögtön föllelkesült: Remek, remek! Az álmoknak mindig pontosan az ellentétük teljesül! – Hogy mondhatsz ilyet, kérdezte szemrehányóan Tollacsőr, már régóta tudjuk, hogy minden álom szomatikus eredetű; a beteg szervezet adja le a jelzéseket. – A bárénekes megerősítette, hogy nincs tudatában semmilyen betegségnek, majd elmesélte a szörnyű álmot:
Mintha egy baromfiudvaron lettem volna, mit szólnak ehhez, hölgyeim? Ugye, hogy képtelenség? – A hölgyek sietve biztosították egyetértésükről, és Ibolyka egészen röviden, alig tíz mondatban ecsetelte a nagyüzemi baromfitartás előnyeit. Dicsdalos folytatta: Ekkor megjelent egy félelmetes kutya, és szó szerint darabokra tépett. A kutya bundája sárga vagy vörös volt, a füle és a farka fekete. Annyival nagyobb volt nálam, és olyan erős, hogy megölhetett volna csupán a tekintetével. Nos, Ibolyka, fordult most a hölgy felé, aki éppen az imént árulta el, hogy mennyire ismeri Artemidórosz Oneirokritikáját, remélem, nem tartja fönn a véleményét? Csak nem tételezi fel rólam, hogy megtámadok és darabokra szaggatok egy kutyát?
Ibolyka a haja tövéig elpirult, és megpróbálta elmagyarázni, hogy ő azt nem úgy értette, hanem szimbolikusan, illetve allegorikusan, Vesztesors azonban leintette Szimbolykát: Miféle gyávaság ez? – kérdezte harciasan, mindannyian tudjuk, hogy az álom szinte semmit sem jelent. Tegnap este valószínűleg nehéz ételt evett. Nem kétséges, hogy a sok koleszterin okozta az irritációt. Ilyenkor mindenféle szörnyűség jelenik meg az álomképek között: nyilak, tüzek, vámpírok, vadállatok. Gondoljon Cato-ra, aki nyomatékosan kijelentette, hogy az álmoknak semmilyen jelentőséget nem szabad tulajdonítani.
Hosszú pályafutása során a bárénekes nem egy Katóval került bizalmas kapcsolatba, akik mind hamarabb lehettek volna a Heltai modelljei, mint egészségügyi szaktanácsadók. Sőt, az egyiküknek ilyen komoly problémái voltak ezen a téren, és szerencsésnek mondhatta magát, amiért a Salvarsan már végleg bevonult a gyógyszermúzeumba. De egészen biztos, hogy ez a Kató semmit se mondott az álmok természetéről. Határozottan álomvilágban élt viszont egy kolléganője, aki éjszakánként ügyesen táncikált, és egy állítólagos herceggel akarta elvétetni magát feleségül; hogy is hívták ezt a bájos hölgyet? Annyi biztos, hogy nem Katónak.
Ilyen esetekben semmi sem használ, jelentette ki Vesztesors, csak a laxatíva, purgatíva – és már hozta is. Szépen kitátjuk a szájat, á-á. – Dicsdalos elfintorodott, és megpróbálta ellökni Vesztesors kezét – a kezet, amely a purgót nyújtja. Legyen esze! Ez még mindig jobb, mint a harmadnapos hideglelés.
Itt Dicsdalos hősiesen elnyelte a kerek, fehér ellenséget, utánaküldve a maradék teát, áldozatul a barátság oltárán. Mintha csak erre a jelre vártak volna, mindenki egyszerre akarta megragadni a teáskanna fülét, és Kenderke győzött. Kinek önthetek? – nézett körül diadalmasan, hogy mindenki megértse, nem az önzés vezette őt a kannafülhöz, hanem az altruista hév. A vén tyúkokat teljesen lefoglalta a cukrozás, kavargatás és nyelés, Dicsdalos pedig, Chaucer után szabadon, nyugodtan elmondhatta a maga történetét:
Két zarándok érkezett egy városba, és szállást kerestek. Sehol sem találtak, végül szétváltak abban a reményben, hogy egyenként könnyebben jutnak fedélhez, mint ketten együtt. Az egyikük jó ágyat kapott, de a másiknak csak egy istállóban, szalmabálán mutattak helyet. Az első zarándok azonban nem sokáig alhatott békében. Álmában a barátját látta, aki elmondta, hogy melyik ököristállóban húzta meg magát, valamint hogy hamarosan meghal egy orgyilkos kezétől, ha nem kap segítséget. A zarándok fölébredt, de azt gondolta, nonszensz álom, de sajnálom, és aludt tovább. Ismét álmot látott, ezt mondta a barátja: Most már késő, mert megöltek. Menj el holnap reggel a város nyugati kapujához. Egy paraszt igyekszik majd kifelé a kapun, aki trágyát halmozott a szekerére. Az én holttestem van a trágya alatt. Állítsd meg a szekeret, hogy mindenki megtudja az igazságot. – A zarándok gyanakodni kezdett, elment a nyugati kapuhoz, és tényleg…
Zarándok, mondta Vesztesors becsmérlően, ugyan ki öl meg egy szegény zarándokot?
Teszem azt, nem is volt olyan szegény. Teszem azt, volt nála néhány arany.
Szeretem ezeket az erkölcsnemesítő, középkori történeteket, pittyesztette el a száját Vesztesors, és ismét föltett egy adag teavizet. Mire visszajött a konyhából, a bárénekes már odáig jutott Szent Kenelm történetében, hogy Cwendreda királylány pénzt adott a szeretőjének, Askbertnek, és utasította, hogy ölje meg a kis királyfit. Ha ez a kölyök meghal, én leszek az uralkodó, jelentette ki Cwendreda, és nem lehetetlen, hogy élt egy ilyen nevű, ármányos királylány Merciában, a 9. század elején. Az egyetlen gyanús körülmény, hogy pénzt adott a szeretőjének; ez a szokás még akkor sem lehetett általános. Mindegy, a gonosz Askbert magával vitte a vadászatra a kisfiút, a későbbi Szent Kenelmet. A gyerek elaludt egy fa alatt, és nem meglepő módon azt álmodta, hogy Askbert meg akarja ölni. Ne tedd, mondta a gonosz bácsinak, aki éppen azzal foglalkozott, hogy sírt ásson a rengetegben; a nővérem meg fog csalni téged, ez olyan igaz, mint ahogy ez a száraz bot kivirágzik. – A bot kivirágzott, Askbert megölte és eltemette a gyereket, a királylány a feleslegessé vált szeretőt eltette láb alól; ergo, miért ne teljesülne be az összes többi álom?
A megrendítő tanulság után éppen jókor érkezett a forró teavíz, és egyszerre akkora csipogás támadt, mint a csirkék között a baromfiudvarban. Csip-csip, édes, errébb adnád a cukrot? – Én is kérek egy filterest. – Három cukorral szeretem, szívem. Az aszpartám méreg, tudod. – A cukor is méreg. Tudjuk, hogy minden méreg, ami finom, vagy jólesik. – Csip-csip, csipogta Aggmacskarom, én maradok a szaharinnál, mert nem mindegy, hogy az ember 89 évig él, vagy 98-ig. – Kárálini elmélázott. Minek ilyen sokáig élni, de tényleg? És mi jobb, a kerekes szék, vagy a matracsír? Ezt az utóbbi szót sokáig nem értette, matra-csír, matra-csír, mi az? Aztán rájött, hogy ez pontosan olyan, mint a ruggyanta, két gy-vel, ruggyant, roggyant, tudod. Csip-csip, csiripeltek vidáman Kenderke és Kukoréka, manapság nagyon kell vigyázni, bizony, bezony, mert jön a félelmetes influenzia meg a többi kórság, és az örök élet reménye egyszer csak a semmibe foszlik.
Szent Kenelm története még folytatódik, de nem álmodnak benne többet, nem következik más, mint a bűnösök leleplezése, az isteni igazságszolgáltatás, ami ebben a percben nem érdekes. Ezért Dicsdalos egy váratlan fordulattal az Ószövetségben állapodott meg, és elmesélte Nabukonodozor álmát: Imé egy nagy kép, feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábai részint vasból és részint cserépből; Ariók pedig elvivé vala a király elé Dánielt, aki az álmot megfejté vala; ahogyan József is elmagyarázta volt, mit jelentenek a pohárnok és a sütőmester, illetve a fáraó álmai, különös tekintettel a hét sovány tehénkére, akik felfalták a kövéreket.
De talán mégis jobb lett volna, ha ezt az álmot mélyen elhallgatja Dicsdalos, mert a hét hölgy nagyon közel került a megsértődéshez, ki azért, mert a soványak, ki mert a kövérek közé sorolta magát, Tollacsőr pedig se az egyik nem volt, se a másik; Dicsdalos kihagyta őt a példázatból, ami nyilván a legnagyobb sértés.
Tollacsőr azonban nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy megsértődjön, kimaradjon a teázó társaságból, ne élvezze többé a hajdani bárénekes szellemes bölcsességét, amely még ma is, sőt egyre inkább csodálatos.
Kárálini megjegyezte, hogy Lincoln elnök megálmodta a saját halálát; látta a ravatalt a díszőrséggel, látta magát a halotti leplek között vagy alatt. Vesztesors tetőtől talpig végigmérte Kárálinit, és ebben a pillantásban annyi volt a rendreutasítás, hogy Kárálini egész este nem kárált többet. Csip-csip, bocsánat! Dicsdalost senkinek sem kell kisegíteni, ő magától is elég okos.
De most már csak két rövid megjegyzés következett Krőzusról, Lűdia királyáról, aki egyszer azt álmodta, hogy egy fán ül; föl is akasztották, dixi. Andromakhé is megálmodta, hogy a férje, Hektór másnap elesik a csatában. Vissza akarta tartani, de persze nem lehetett; nem azért trójai herceg valaki, hogy ne vonuljon boldogan a halál elé. Ezek a figyelmeztetések különben sem arra valók, hogy megfordítsák a sorsot. Lám Asztüagész méd király azt álmodta, hogy a lánya, Mandané lábai között forrás fakadt, a sárga folyadék előbb csak Médiát, aztán egész Ázsiát elárasztotta. Rögtön tudta, hogy Mandané fia lesz az, aki letaszítja őt a trónról, és lőn – nagy Kürosz néven emlékszik rá a világ.
Ez volt a „történelmi lecke vénasszonyoknak,” és az agg csirkék feje szédült a sok-sok bölcsességtől. Eddig is tudták, hogy Dicsdalos művelt, senki sem annyira művelt, mint Dicsdalos; angol történelem, Ószövetség, Trója mind smafu, Dicsdalos mindent tud, és mindenhez ért. Csupán a sors, vagy más néven a hálátlan világ felelős azért, hogy az életét nem az egyetemi katedrán, hanem füstös bárokban kellett eltöltenie – ahol egyébként kitűnően érezte magát, a zongoráját és a rajta sorakozó whiskys poharakat nem cserélte volna el semmiféle pódiummal. Vajon miből élt volna meg, ha annak idején a zeneszerzés mellett marad? Az egyik ismerőse a postán kötött ki, bélyeget és borítékot árult – igaz, hogy egészen máskor és más szakon végzett, de akkor is.
A teadélután feltartóztathatatlanul a vége felé közeledett. Dicsdalos forró öleléssel búcsúzott Vesztesorstól, a többi rajongónak sokkal hűvösebb ölelésekkel kellett megelégednie. Szilárd léptekkel vonultak a buszmegálló felé, elől Dicsdalos, majd a teaszertartás résztvevői, mind a hatan, még Ibolyka is, pedig ő az ellenkező irányban lakott. Együtt örökké, vagy legalább a Moszkva térig, ez mindent megér.
A következő pénteken Dicsdalos nem jelent meg, és a hölgyek izgatottan csipogtak: Mi történt? Csak nem történt valami baj?
Egy róka elkapta a kakast, felelte Vesztesors hanyag eleganciával, a gazdasszony és a két lánya utánuk szaladtak, de a róka természetesen gyorsabb, mint az emberek. Csak egyetlen pillanatra engedte el a zsákmányát, de az is elég volt a kakasnak ahhoz, hogy fölrepüljön egy magas fára. Sokkos állapotban van, és ki kell pihennie a megpróbáltatásokat. – A hölgyek fölhevülten kotkodácsoltak: Hogyan lehetséges ez? Talán a róka elrejtőzött a baromfiudvaron? És ugyan mivel bolondította el a kakast, hogy az nem is védekezett? Kot-kot, nem szabad lebecsülni az álmot, amely halálos veszélyt jelez.
Legalább elkapták a rókát? – kérdezte Aggmacskarom.
Hja, a róka, sóhajtott Vesztesors, az egész történetben ez a leghomályosabb. Chaucer azt írja, a coal-black fox, szénfekete róka. Már pedig én sok mindent elhiszek, de szénfekete rókát nem láttam még soha.
A tyúkok szétszóródtak a baromfiudvaron, és csip-csip, mind felcsipegették a kendermagot.
1 hozzászólás
nem tetszik a cím? vagy mi a bajotok vele?