Nem tudtuk, hogy ez lesz az életünk leghosszabb utazása. 50 mérföldet néha két nap alatt is meg lehet tenni, néha eltart egy hétig. Egy hét oda, egy vissza, na jó, összesen három, mert közbejöhet mindenféle váratlan dolog. De igazából legföljebb két hétre számítottunk, és elég kevés csomagot vittünk magunkkal. Hiba volt, de most már mindegy, túléltük, Coimbatore-ban vagyunk, valamivel okosabban, mint az induláskor.
Azt gondoltuk, nagyon könnyen átkelünk a Nyugati Ghatok hegyláncán, Pollacsiból a 8000 láb magas Akkamalai hegy vidékére. Sima ügy, vannak hegyi utakhoz szokott pónijaink, tapasztalt, sokat próbált emberek szállítják a sátrakat és a többi málhát. Az utazás első napja gyönyörű volt, az erdei ösvény szelíden emelkedett, és a fák társasága mindig fölemelő. Tudtuk, hogy lehet közük banjan, pippal, khadira, kimsuka, sisira, mahua, palása, de nagyon nehéz azonosítani őket; az a piros virágos talán a kimsuka, az a piros bogyókkal teli tüskés valószínűleg badri vagy ber; persze mindegyik erdőben nagyon sok a piros virág és a piros bogyó, mi pedig nem értünk a növényekhez – ami azt illeti, máshoz sem, utazgatunk, mindenütt azt keressük, ami szép vagy különleges. Följegyzéseket nem készítünk, csak elmondunk egy történetet, és azt reméljük, hogy valaki majd megírja helyettünk.
A pénz lustává teszi az embereket, leszoktat az erőfeszítésről, még a gondolkodásról is, nekünk pedig nagyon sok volt a pénzünk; minden nap a tízszeresét kerestük meg annak, amennyit nagyon könnyű kézzel el tudtunk költeni. Indiát választottuk, mert a szubkontinens elég nagy ahhoz, hogy soha ne lehessen megunni. Már mindent láttunk, ami híres – Agrában a nagy síremlék, Delhiben a Kutub Minár és a Vörös Erőd, Khadzsuráhóban a szobrok, amelyekről Viktória királynőnek csak annyit volt szabad tudni, hogy rendkívül illetlenek. Láttuk Dél-India nagy templomait, sajnos csak kívülről, de mindenki azzal vigasztalt, hogy kívülről sokkal díszesebbek. Jártunk Kángrában, ahol Dzsvalamukhi Dévi templomában örökké lobog a tűz; spontán földgázkitörés, vagy valami más, de mi ezt sem tudtuk megítélni; a gazdag ember nem tanul, esetleg megvásárolja az ismereteket – vagy még azt sem, mert nagyon fárasztó elgondolni, hogy valakinek mennyi munkájába került megszerezni azt a tudást.
A lehető legrosszabb fajta utazók voltunk, két gazdag ember, aki mindent megengedhet magának, és csak eljátssza az érdeklődést. Azt hiszem, hogy a szolgáinknak nagyon rossz véleményük volt rólunk, de az indiai szolga sosem panaszkodik; inkább henceg, kérkedik a gazdája jó tulajdonságaival, nem is azért, hogy irigyeljék, hanem mert maga is el akarja hinni, hogy milyen kivételes szerencséje van.
Well, a mi szolgáinknak nem volt velünk kivételes szerencséjük, vagyis inkább az időjárással nem; az utazás időpontját azonban mi választottuk ki, ezért közvetve mindenért mi voltunk felelősek, még azért is, hogy zuhogott az eső.
Nem mintha a monszun közepén indultunk volna útnak. Kivártuk ezt az átkozott évszakot, ami állítólag nagyon fontos ahhoz, hogy jó legyen a termés, de az utazó számára merő iszonyat; bezárja a penészes és dohos falak közé, vagy arra kényszeríti, hogy úgy éljen, mint a kétéltűek, mondjuk úgy, mint a békák; minden talao teli van velük, és sehol nem hangosabbak, mint Indiában, ott vartyognak a szentírások lapjain is, például a Rgvédában. Megvártuk, amíg elmúlik a békák boldogsága, és a legnagyobb pocsolyák felszikkadnak; akkor indultunk el, amikor az összes helyi pandit letette a nagy esküt, hogy jó ideig nem nyílnak meg az egek csatornái. Ehhez képest megnyíltak, sőt már az utazásunk második napján előadták a monszundráma nagyjelenetét; a csordogáló, zuhogó és ömlő vizek görög kórusa sem maradt el.
Azonnal vissza kellett volna fordulni, de mi sértve éreztük magunkat, éppen eleget vártunk két száraz hétre, nekünk ez jár, mert megérdemeltük. A kofila vezetője is megerősített minket ebben a nagyképű elvárásban. Nem tart ez sokáig, mondta bíztatóan Mir Ali, egy nap, legföljebb kettő, ilyenkor már nem szokott esni, és nem is szabad neki, különben nem fog beérni a rizs vagy a búza, valamelyik a kettő közül. Valahogy eltöltöttük az éjszakát; nem tudom, Mir Ali és a szolgák hogyan vészelték át, mert a mi sátrainkban reggelre bokáig állt a víz, a tábori ágyaink körül. Egy kicsit kisütött a nap, de csak annyira, hogy tovább menjünk, aztán megint rázendített. Arról persze szó sem lehetett, hogy főtt ételhez vagy akár csak teához jussunk, még egy faluban sem állhattunk meg, mert a hegyláncnak ez a része nagyon gyéren lakott. Az egész úton nem láttunk más épületet, mint egy rönkökből úgy-ahogy összerótt kunyhót, ahol néha a pulaijár vagy muduvár vadászok éjszakáznak, de a rönkök csak lazán illeszkedtek egymáshoz, a kunyhó éppen olyan nedves volt belül, mint kívül, ahol legalább a levegőre nem lehetett panasz.
De nem is az volt a legrosszabb, hogy ízelítőt kaptunk a vízözönből. Sík vidéken sem kellemes a sarat dagasztani, hát még meredek lejtőkön vagy kapaszkodókon, ahol minden megtett lépés után hármat csúsztunk visszafelé. És a lépéseket szó szerint kell érteni, mert még a pónikat is vezetni kellett, húzni vagy visszafogni, ha csak nem akartunk földet érni ott, ahol a legmélyebb a latyak.
A hegyi folyók megáradtak, és a különben olyan látványos vízesések sem tudták feledtetni az átkelések viszontagságait.
Mondanom sem kell, hogy a kitartó esőt még kitartóbb köd kísérte. Többször is biztosra vettük, hogy eltévedtünk, Mir Ali azonban csak kicsavarta a vizet a hosszú szakállából, és magabiztosan mosolygott. Mindjárt ott leszünk! – Hol is? Engedtünk egy őrnagy barátunk rábeszélésének, és elhatároztuk, hogy megnézzük a Daitja-barlangot, az Akkamalai oldalában. Csak 50 mérföld, és az út igazán vadregényes. Ha valami különlegeset akartok látni, hát ez az. Egy vérszomjas démon lakik ebben a barlangban, vagy mások szerint egy nyolckarú istennő; sajnos nekem egyikhez sem volt szerencsém. Azonkívül van itt egy lámpás, amely soha nem alszik ki, akárhogy fúj a szél. – Barátunk azt állított, hogy ő maga is látta a csodalámpást, amely mellől csak Aladdin, Szindbád, Fadlallah hercegnő és az Ezeregyéjszaka egyéb szereplői hiányoztak. Mi több, meg is próbálta eloltani, de neki sem sikerült. Pedig ő közelebbről fújta, mint a szél. Barátunk feltehetően egy másik országban, vagy egy másik barlangban járt, mert amikor mi megérkeztünk – nem tudom, hová, mert inkább voltunk holtak, mint elevenek – csak egy üres lyukat találtunk, démon, istennő és lámpás nélkül. Van egy sanda gyanúm, hogy végzetesen eltévedtünk, csak ezt Mir Ali nem vallotta volna be soha; az első nyomorúságos barlangra ráfogta, hogy igen, igen, ez az, ebben a szűk hasadékban kucorog a Daitja, akinek az örök világosság fényeskedik, et lux perpetua luceat eis.
Egyébként az sem lehetetlen, hogy az istennő itt volt valahol, és mind a nyolc kezét rászorította lótuszvirág szájára, nehogy meghalljuk a nevetését, mert nem is lehet az más, mint nevetséges, ha két ostoba angol soha ki nem alvó lámpást keres a Nyugati Ghatok között. A csodát azonban nem lehet megvásárolni, még nagyon sok pénzért sem.
6 hozzászólás
Írtam az előbb egy hosszú méltatást, hogy miért is tetszett, de elmosta a víz (Lekeverte a gép) Most akkor csak annyit: nagyon tetszik! Profi munka. Érdekes, Élvezetes. -én
Kedves Te, újfent köszönöm a figyelmet. pedig fel se akartam tenni, mondván, hogy ez nem túl cselekményes, és akkor bizonyára unalmas is. valamiért nagyon kedvelem azt a világot, ami a 19. sz elején volt Indiában.
Biztos jártál ott abban az időben. Te is időutazó vagy?
Nagyon jól fogalmazol, és ezt akár szatírának is el tudom képzelni…aaz pedig igen valószínű hogy az utazók eltévedtek.
Képszerűen írtad le az utat, és élvezhető volt. Kár lett volna ha nem teszed fel, nem feltétlenül az az érdekes, ami nagyon mozgalmas…
Kedves Te,
utazunk az időben és a térben, mert ezt szoktuk meg; az asztrál utazás jobb, és még vízum se kell hozzá.
Kedves Arthemis,
én is remélem, hogy az utazók csak eltévedtek, és nem bolondultak meg teljesen. persze még jobb lett volna, ha valamit tanulnak is ebből az utazásból. viszont az nem lett volna életszerű; az angolok nem tanulni jártak Indiába, hanem rabolni.