Sokan nem értik mi történhetett velem mikor édesapám meghalt. Hiszen még csak hatéves múltam. Fogalmuk sincsen milyen kapcsolatom volt édesapámmal, mielőtt itt hagyott. Már abban korban voltam, hogy felfogtam mi történik velem, de nem értettem, miért nem jön többe haza apu, és miért alszik, s nem tudok vele játszani, mint azelőtt.
Utáltam mindenkit hirtelen, mert olyan sokan próbáltak velem beszélgetni erről, hogy mi bajom lett. Én csak ültem némán, és néztem ki a fejemből. Nem akartam felfogni, hogy apu nincs többé, nem akartam látni a valóságot. Bezárkóztam a magam kicsi világába, nem érdekelt senki. Apámat akartam csak. Aludni látni újra a heverőn, és odamenni hozzá és keltegetni, hogy játszunk, mint annak idején.
Mindig vittem a kis kocsikat, vagy éppen a babáimmal szórakoztattam, apám persze egy szót sem szólt emiatt, pedig nagyon fáradt volt. Egy darabig ébren volt minden alkalommal, de amikor becsukta a szemét, és horkolni kezdett, rákiabáltam:
– Apu, nézd! Apuuuu, ne aludjál! Játszunk még!
– Nem alszom, figyelek… Látod, nyitva van a szemem, mutasd csak! –
Egy idő után megint elaludt, akkor már hiába rikácsoltam, nem nyitotta ki a szemét. A következő trükkhöz folyamodtam. Odaguggoltam az ágy szélére és megfogtam apukám szemhéját és szó szerint emelgetni kezdtem. Higgyétek el egyből fel ébredt rá.
– Mi az, mi történt? Hol vagyok?
– Apuci, már megint elaludtál. Légy szíves ne csináld ezt! Látod milyen szép az új babám ruhája? Csillogós, mint a királylányoknak. Anyu vette nekem tegnap.
– Az jó… Nem szeretnél inkább rajzfilmet nézni? Apu nagyon fáradt és szeretne kicsit pihenni, de megígéri neked, hogy utána játszik veled később, ha már eleget szunyókált.
– Háááát… Nem is tudom…. Talán. Na jó… Megnézem a Tom és Jerryt, addig aludjál! Utána játszunk tovább.
Felálltam, adtam egy puszit édesapámnak. Odamentem a tévéhez, és bekapcsoltam. Míg ő nagyban horkolt, addig én néztem a rajzfilmeket, amíg haza nem ért anyu a munkából, és ki nem kapcsolta a televíziót.
Emlékeim szerint nekünk még csak a jó öreg fekete-fehér tévénk volt, pár csatornát fogott. Sokáig ez volt, de engem nem érdekelt, inkább csak az, hogy rajzfilm menjen benne.
Kedvencem volt a Tom és Jerry, azaz a macska és az egér fura barátsága. Olyanok voltak, mint én és a legkisebb bátyám. Ő benne csak azt utáltam mikor dirigálni akart, de azt nagyon. Olyan volt, mintha apám szerepét ő akarná betölteni, pedig nincs rá oka. Sokszor veszekedtünk, kiabáltunk egymással kezdettől fogva. A veszekedést mindig anyu szakította félbe, hogy fejezzük már be, unalmas a téma. Persze nem is én kezdtem a balhét, hanem ő. Mindig szinte talált bennem valami kivetni valót, hogy ültem szép csendben és elvoltam. Apám őt nem kedvelte, de biztos meg volt rá az oka, mert én sem túlzottan rajongtam érte, ellenben a többi testvéremmel, akikkel jól kijöttem.
Tehát néztem a televíziót, míg anyu haza nem ért. Azonnal vége szakadt a jó világomnak. Fürdeni kellett, amit szerettem is, meg nem is. Amit persze anyuval tettünk közösen, mert egy pasinak mi keresni valója lenne a fürdőben egy kis hölgy mellett, aki pucér?
Apukám szeretett lecsót főzi, bogyiszlói paprikából, ami nem kisgyerekeknek való ennivaló. Egyszer megkóstoltam, de utána csuklottam egész nap szinte, annyira erős volt. A leveseket tűz forrón ette, még anyu le se vette a gáztűzhelyről, de máris ki kellett mernie belőle, mert, ha nem volt elég forró, akkor apám morgott, akár egy bolhás kutya.
Egyszer anyu mesélte, hogy a konyhaablakon kapott apu a levese melle két szelet zsíros kenyeret is. Valaki bedobta, de úgy sikerült, hogy a zsíros fele felfele esett, és pont apu leveses tálja mellé. Mondanom se kell, úgy nevettem rajta. Tipikus panelházi baleset.
Apukám nem szerette a krumplit, elmondása szerint izzadt tőle az ember lába, legalább is az övé igen. Míg nem anyu rá nem jött arra, hogy apu miért nem eszi meg a krumplit sülve. Az apai nagyanyám szinte beleáztatta a zsírba a krumplit, tocsogott benne úgy sütötte meg, és ha beleharaptál gondolhatod milyen íze volt…. borzalmas.
Apám nagyon szeretett táncolni, ha hazajött a munkából szinte mindig bekapcsolta a fadobozos rádiót, és feltekerte a hangerőt, persze anyu pont az ellenkezője volt, ő már nem szeretett annyira.
Mindig mondta apunak, jó lenne, ha lejjebb venné a hangerőt, mert ki fogják hívni a rendőrséget.
Apa úgy tett, mintha meg se hallotta volna, tovább énekelt, és táncolt. Elég vicces volt.
Édesapám legnagyobb hibája az volt, hogy elkezdett inni harmincas éveiben. Ha nem ivott, akkor normális volt. A másik káros szenvedélye lett a dohányzás. A szülői szobába, ha bementél vágni lehetett a füstöt, Omega koncert gyanús volt a légkör odabent. Egész nap füstölt, akár egy gyárkémény, szinte ette a sok cigarettát. A sok cigaretta és alkohol idővel megtette a hatását.
Anyu szerint, apu már tudta, hogy meg fog halni, de nem szólt neki előre. Egyszer csak rosszul lett az utcán, a barátja kocsiját szerelve, és befeküdt az autóba.
Forró nyári nap volt, 1995. május 27.-ét írtunk a naptárban. Anyu furcsának tartotta, hogy apu még mindig nem jött haza.
Gondolt egyet, hogy megnézi mi van vele. Lementünk együtt, és akkor mondta az arab, hogy lefeküdt pihenni a kocsiba, nem érezte jól magát. Mikor odamentünk a kocsihoz, anyám látta, hogy nagy baj van, azonnal hívta a mentőket a ház sarkában levő utcai telefonfülkéből. A középső bátyám segített kiszedni apámat a kocsiból, de ekkor már halott volt. Anyu szólt a keresztanyámnak, hogy jöjjön le, és vigyen fel magához, baj van.
Jött is azonnal, és felvitt a panelház hetedik emeleti lakásába, ahol szabad kilátás nyílt a parkolóra. Hiába mondta a keresztszülőm, hogy ne menjek az ablakhoz. Én tudni akartam mi történik. Láttam apámat, amint beleteszik egy fekete zsákba és felrakják a hullaszállító kocsira. Anyu sírt, és a tesóm is. Próbálták újra éleszteni a mentősök, de nem sikerült.
Apu soha többé nem jött vissza az élők sorába. A halála oka: szívinfarktus. Talán a sok dohányzás és a sok alkohol okozta nála valószínűleg.
Ez a jelenet el fog kísérni a hátra levő életemben, míg nem én is egyszer lehunyom majd a szemem, és remélem, hogy majd találkozom vele. Újra mókázunk majd egy sort, mint annak idején mikor kislány voltam. Újra leguggolhatok hozzá, miközben alszik és ha nem figyel rám, felnyithatom újra szemhéját.
A napjainkban már nem vagyok kislány, de mindig nagyon sokat gondolok rá, hogy milyen életem lett volna, ha ő akkor nem hal meg. Talán nem lettem volna az, aki most vagyok. Talán jobban megismerhettem volna őt, hogy mit miért tett anno a testvéreimmel, és édesanyámmal. Mindennek megvan a maga oka, ha letérünk egy jó útvonalról.
Talán az unalom, a megszokás az oka. Vagy csak az, hogy a szüleim fél év ismeretség után házasodtak össze. Lehet édesapám úgy gondolta, hogy unalmas a házassága. Még élni akart, mielőtt meghalt…
Szerették ugyan egymást anyuval, de mégis olyan különbözőek voltak.
Hiába szól úgy a mondás, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”. Erre a válaszom csak az, hogy idővel taszítják is.
Tehát jól gondold át, mikor házasodsz meg! Előbb éld ki magad, és ráérsz harminc éves korod után házasodni, gyerekeket csinálni. A korai házasságnak megvan az előnye is, meg a hátránya is.
Ahogyan az ismerősöm mondaná, „olyan párt válasz magadnak, ha már nem működik a kémia, legyen miről beszélgetni!”
Őszintén megvallva, én is ezt az embert keresem, aki ugyanolyan, mint én. Csak még elkerül…
Aki tudja mit akar az élettől, önálló, nem riad vissza az élet nehézségeitől.
Szeressen táncolni, énekelni, legyen humoros, kedvelje a zenét és az állatokat.
Apukám százhetvenkét centi volt, vékony testalkatú, barna hajú és szemű, meggyőző mosollyal és ravasz tekintettel. Na igen, és jól volt hangolva, akár egy klasszikus gitár. A nők imádták. Mondjuk ki: jóképű srác volt, és még öregen is az maradt. Ha látnátok képeken, tudnátok miről írok most, de meghagyom, hogy elképzeljétek.
Egy vers neki:
Apu és én
„Kicsi voltam,
Apuval játszottam,
De Apa elaludt…
A pirulám elgurult,
A szemhéját nyitogattam,
És kiabáltam:
– Apu, alszol? Apu figyelsz?
Apa felriadt,
A versnek itt vége szakad.”
Emlékeimben örökre egy jó fej apuka marad, aki elfogadott olyannak, amilyen voltam abban az időben. Bár néha megszidott, de ettől még az édesapám marad örökké. Hiába a sok negatívum, amit láttam tőle, tudni kell megbocsájtani, és csak a jókra emlékezni, mert ő is ezt tenne fordított esetben.
Számomra mindig ő lesz a legjobb apa a világon!