Ménye Gusztáv állt a Nyugati pályaudvar órája alatt, úgy érezte, boldog, még a szőrszálak is ágaskodtak karján, kirázta a jóleső hideg ettől a gondolattól, a boldogság szinte kézzelfoghatóan megölelte, magához szorította, láthatatlan, ám nagyon is valóságosnak tűnő csókokkal halmozta el. Hatvan éve nem érzett ilyet, tán akkor utoljára, amikor ötévesen megkapta az áhított kisvasutat; ott körözött a feldíszített fenyőfa alatt, melyen a szaloncukrok és csokoládédíszek között világítottak a színes izzók, Jézuska is ott ült a kezelőpanel előtt; ötévesen, amennyire meg tudta állapítani, mégiscsak van Isten, tehát az ima, a könyörgés hasznos.
Nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy este, lefekvés előtt ne ivott volna meg felesége egy csésze citromfű teát, fő a nyugalom; utána ledobta a bordó kispárnát az ágy elé, rátérdelt, összekulcsolta kezét, imádkozott, többnyire halkan, épp csak suttogva a szavakat – akár egy kolibri szárnycsattogása, mely halk, finom zizegés –, hogy ne ébressze fel alvó férjét. Alvó férje persze nem aludt, sokszor hallgatta mozdulatlan az imákat, néha el is szégyellte magát, mintha megleste, kihallgatta volna felesége titkait. Az asszony olyankor úgy érezte, Isten ott ül az ágya szélén, simogatja a fejét, a megváltás előkészítve, penitencia leróva. Jó embernek hitte magát, aki tökéletesen érti a világot, ismeri saját erényeit és belátja saját korlátait; így csak szép és kiegyensúlyozott lehet az élet, szélsőségektől mentes, semmi izgalom, semmi kilengés, semmi meggondolatlan cselekedet.
Állt a Nyugati pályaudvar bejáratánál, „Hé, te, aki az utcán újságot árulsz…”; szólt az LGT-dal. Nem értette boldogságának okát, csak élvezte a rég elfeledett érzést, mely váratlanul meglepte, akár az első könnyű hó, belepte és eltakarta, elrejtette minden fájdalmát, semmi sem látszódott, csak a mosoly.
A Halál megvetően végigmérte, kezében egy Blikket tartott; igénytelenség, állapította meg Ménye Gusztáv; a Halál befalta hamburgeréből az utolsó falatot.
– Mehetünk – intett valószerűtlenül vékony ujjaival.
– Menjünk.
– Akkor mozdulj.
– Vigyél.
A Halál felhorkant, ekkora pimaszsággal már rég találkozott, elkerekedett szemekkel nézett az idősödő férfire, aki csak állt ott némán, különös mosoly húzta meg ajkát. Semmi félelem sem látszódott rajta, pedig illene rettegni, amikor vége mindennek.
– Pimasz vagy. De akkor sem menekülsz.
– Úgy tűnik, hogy menekülök?
A Halál elgondolkodva nézett a férfi szemébe, megemelte kezét, felé nyúlt, de mintha egy láthatatlan fal lenne előtte, nem érte el. Nem értette. Ilyen még soha nem fordult elő, ő az úr, a végső hatalom, az elodázhatatlan beteljesülés; nem packázhat vele egy halandó. Ismét megpróbálta megragadni, dühösen, erővel, isteni akarattal, de nem bírt vele; szólt a zene, „neked írom a dalt, neked énekelem”; a férfi csak ácsorgott és mosolygott, élvezte a zenét, semmi más nem érdekelte. A Halál összeszűkült szemmel bámulta.
– Visszajövök érted. Hamarosan.
– Azt teszel, amit akarsz. Nem szaladok el.
A Halál bólintott. Tudta, mindennek oka van. Vagy nincs. Egy halandó élete semmit sem számít az isteni játékban, melynek igazi okát, jelentőségét, végkimenetelét senki sem ismerte, még ő sem. Ebbe a játékba minden belefér. Minden.
Ménye Gusztáv mosolygott. És visszagondolt életére, mely csak egy szürke színekkel megfestett festményre hasonlított, kispolgárilag korrekt elvárásokkal és megfelelésekkel. Szólt a zene, „neked is írok egy dalt”; érezte a tavasz illatát, élvezte a koszos ablaktáblákon áttáncoló fényeit, és abban a pillanatban azt akarta, hogy álljon meg az idő.
12 hozzászólás
Szia Joc! 🙂
A halálközeli élmények arra késztetnek bennünket, hogy átgondoljuk életünk állomásait, konklúziót vonjunk, majd mérlegeljük az előttünk álló lehetőségeket.
Okosan gondolkodva az lehet az eredmény, hogy utolsó leheletünkig minden apróságnak örülünk, pillanatoknak élünk, melyekben szépségek rejlenek, előtte talán észre sem vettük létezésüket.
Főhősödet is ilyen felismerés járhatta át, miközben egészségesre tisztította sejtjeit, boldogsággal töltötte fel egy dal és a tavasz üzenete.
Teszik novellád stílusa; a komoly, mély mondanivaló és a könnyed kifejezésmód együttes hatása fellazítja a súlyos tartalmat, élhetővé, átérezhetővé, közelivé teszi.
Írásoddal találkozva eszembe jutott egy megállapításom: meglehet, hogy nem a remény, hanem a zene hal meg utoljára. Nálam mindenképpen, úgyhogy – ennek igazolása miatt is – jó volt olvasni ezt a történetedet.
Örülök, hogy színvonalas írásaiddal itt is találkozhatunk. Érezd jól magad a Napvilágon! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
A halál az élet természetes velejárója, bár mindenki kerülni igyekszik az utolsó pillanatig. Úgy gondolom, az élettel, az élőkkel kell törődnünk, kihasználni az időt, a lehetőségeket, amíg csak lehet, aztán majd lesz valami. Érezzük jól magunkat bőrünkben, amíg csak lehet!
A tavasz számomra az éledés, a szabadság illata és mámora. Kell ennél több?
Köszönöm megtisztelő véleményedet!
Joc
Szia!
Remek novellát írtál! A halálközeli élmények sokszor előhoznak gondolatokat belőlünk. Mi lenne . ha…
Kacérkodás a halál gondolatával, de aztán jön az életigenlés. Tetszett a felépítése az írásodnak, a mondanivalója. Gratulálok! üdv hundido
Kedves Hundido!
Köszönöm! A halál kacérkodik az emberrel, mi meglennénk nélküle, de hát neki az a dolga, hogy meglátogasson, ha eljön az idő. Persze, én azt mondom, ne tavasszal, amikor minden éled és gyönyörű!
Üdvözlettel:
Joc
Kedves Joci ! /ha szabad így szólítani/
Nagyon érdekes, végig izgalmas írásod. Szerintem mindenki elgondolkodott már ezen.
Kacérkodni a halállal…
Nagyon remek írás.
Szeretettel olvastalak : Zsu
Kedves Susanne!
Nagyon köszönöm véleményedet! Kacérkodni a halállal nem érdemes, legfeljebb pimaszkodni, ha eljön az idő, hiszen akkor már úgy is mindegy!
Üdvözlettel: Joc
Kedves József!
Kiragadom ezt a rész:"
. És visszagondolt életére, mely csak egy szürke színekkel megfestett festményre hasonlított, kispolgárilag korrekt elvárásokkal és megfelelelésekkel"
Nagyon jó elemzés!
Sokszor elbizakodunk és azt hisszük,mindent birunk,mindent szabad,de az elvárások
és a megfelelések lefékeznek.
Ne is beszéljünk arról,ha azt kell tennünk,amiben nem hiszünk!
Gratulálok:sailor
Kedves Sailor!
Köszönöm véleményedet, egyetértünk, az elvárások és a megfelelések kényszere olykor megláncolja az embert, főleg, ha kényszerű cselekvésekre vagy mozdulatlanságra kárhoztatja. Nem mindig döntünk jól, vagy inkább azt mondom, ritkán döntünk jól, ám mindennek következménye van.
Üdvözlettel: Joc
Kedves József!
Szívből örülök, hogy itt vagy!
Szeretettel: Edit
Kedves Edit!
Köszönöm!
Üdv: Joc
Kedves József!
Ebben a játékban most kirázott a hideg, és nem tudom, hogy miért, de azt igen, hogy köszönöm szépen írásodat. Néha azt veszem észre, hogy a lassuló időben minden békés, nyugodt.
Üdvözletem!
Kedves „eferesz”!
Köszönöm! Ahogyan öregszik az ember, az idő gyorsulni kezd, piszok dolog ez részéről, ám mégis úgy érzi az ember, azt szeretné, hogy álljon meg egy-egy pillanatra, hogy minden békésnek és nyugodtnak tűnjön. Persze, az idő nem törődik ezzel, és amikor kidugjuk az orrunkat az ajtón, a valóságba, akkor érzékeljük, hogy semmi sem békés, semmi sem nyugodt, belenézünk a tükrökbe, és nem azt látjuk, amit szeretnénk, ezért olykor muszáj leírni, hogy milyen tökéletlen a világ, milyen tökéletlenek vagyunk benne mi is.
Üdvözlettel:
Joc