És csak szólt a zene

Ménye Gusztáv állt a Nyugati pályaudvar órája alatt, úgy érezte, boldog, még a szőrszálak is ágaskodtak karján, kirázta a jóleső hideg ettől a gondolattól, a boldogság szinte kézzelfoghatóan megölelte, magához szorította, láthatatlan, ám nagyon is valóságosnak tűnő csókokkal halmozta el. Hatvan éve nem érzett ilyet, tán akkor utoljára, amikor ötévesen megkapta az áhított kisvasutat; ott körözött a feldíszített fenyőfa alatt, melyen a szaloncukrok és csokoládédíszek között világítottak a színes izzók, Jézuska is ott ült a kezelőpanel előtt; ötévesen, amennyire meg tudta állapítani, mégiscsak van Isten, tehát az ima, a könyörgés hasznos.
Nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy este, lefekvés előtt ne ivott volna meg felesége egy csésze citromfű teát, fő a nyugalom; utána ledobta a bordó kispárnát az ágy elé, rátérdelt, összekulcsolta kezét, imádkozott, többnyire halkan, épp csak suttogva a szavakat – akár egy kolibri szárnycsattogása, mely halk, finom zizegés –, hogy ne ébressze fel alvó férjét. Alvó férje persze nem aludt, sokszor hallgatta mozdulatlan az imákat, néha el is szégyellte magát, mintha megleste, kihallgatta volna felesége titkait. Az asszony olyankor úgy érezte, Isten ott ül az ágya szélén, simogatja a fejét, a megváltás előkészítve, penitencia leróva. Jó embernek hitte magát, aki tökéletesen érti a világot, ismeri saját erényeit és belátja saját korlátait; így csak szép és kiegyensúlyozott lehet az élet, szélsőségektől mentes, semmi izgalom, semmi kilengés, semmi meggondolatlan cselekedet.
Állt a Nyugati pályaudvar bejáratánál, „Hé, te, aki az utcán újságot árulsz…”; szólt az LGT-dal. Nem értette boldogságának okát, csak élvezte a rég elfeledett érzést, mely váratlanul meglepte, akár az első könnyű hó, belepte és eltakarta, elrejtette minden fájdalmát, semmi sem látszódott, csak a mosoly.
A Halál megvetően végigmérte, kezében egy Blikket tartott; igénytelenség, állapította meg Ménye Gusztáv; a Halál befalta hamburgeréből az utolsó falatot.
– Mehetünk – intett valószerűtlenül vékony ujjaival.
– Menjünk.
– Akkor mozdulj.
– Vigyél.
A Halál felhorkant, ekkora pimaszsággal már rég találkozott, elkerekedett szemekkel nézett az idősödő férfire, aki csak állt ott némán, különös mosoly húzta meg ajkát. Semmi félelem sem látszódott rajta, pedig illene rettegni, amikor vége mindennek.
– Pimasz vagy. De akkor sem menekülsz.
– Úgy tűnik, hogy menekülök?
A Halál elgondolkodva nézett a férfi szemébe, megemelte kezét, felé nyúlt, de mintha egy láthatatlan fal lenne előtte, nem érte el. Nem értette. Ilyen még soha nem fordult elő, ő az úr, a végső hatalom, az elodázhatatlan beteljesülés; nem packázhat vele egy halandó. Ismét megpróbálta megragadni, dühösen, erővel, isteni akarattal, de nem bírt vele; szólt a zene, „neked írom a dalt, neked énekelem”; a férfi csak ácsorgott és mosolygott, élvezte a zenét, semmi más nem érdekelte. A Halál összeszűkült szemmel bámulta.
– Visszajövök érted. Hamarosan.
– Azt teszel, amit akarsz. Nem szaladok el.
A Halál bólintott. Tudta, mindennek oka van. Vagy nincs. Egy halandó élete semmit sem számít az isteni játékban, melynek igazi okát, jelentőségét, végkimenetelét senki sem ismerte, még ő sem. Ebbe a játékba minden belefér. Minden.
Ménye Gusztáv mosolygott. És visszagondolt életére, mely csak egy szürke színekkel megfestett festményre hasonlított, kispolgárilag korrekt elvárásokkal és megfelelésekkel. Szólt a zene, „neked is írok egy dalt”; érezte a tavasz illatát, élvezte a koszos ablaktáblákon áttáncoló fényeit, és abban a pillanatban azt akarta, hogy álljon meg az idő.