Az első még különösen édes, persze ott van benne a rettegés is, mert az emberek annyifélét beszélnek össze-vissza. Milyen lesz? Olyan-e, amilyennek elképzeltem, esetleg sokkal rosszabb – vagy csak egészen más, ami akár jó is lehet? Mindenfelől sugárzott rá a jótékony elismerés: hát igen, így kell ezt csinálni, ez a dolgok rendje, majd meglátod, micsoda boldogság lesz, meg adjon az Isten ezer annyit. Áldott napfényben sütkérezett, amelyben minden nap megfürdették a felnőtt asszonyok. A csitri lányok még inkább csak viháncoltak, az öregek meg, ugyan hagyjuk őket! Sok baj, sok kiadás, mondogatták savanyú képpel, egyébként csak abban értettek egyet, hogy bárcsak sose mentek volna férjhez.
Hogy is értette volna őket Hailie? Kicsi korától fogva mást se hallott, ha majd férjhez mész, ha majd neked is lesznek gyerekeid – addig is vigyázhatnál a kisöcsédre, kishúgodra, elég nagy gyerek vagy már, ne akarj mindig játszani. Milyen dolog az, hogy a bubádat ölelgeted, amikor a kis Maconkát kellene tisztába tenni, magadtól nem látod, hogy tele van mind a két kezem? A fiúk boldogan szaladgáltak a réten, kergették a labdát meg a kecskéket, fára másztak, madárfészket raboltak, nyulat fogtak rossz csapdával, az apai pofonok elől egyszerűen elmenekültek, de Hailie-t ötéves korától felnőtt számba vették. Meg kellett tanulnia főzni, mert mindjárt férjhez mész, aztán mit raksz az urad elé? Súrolni, mosni, mángorolni kellett, mert senki más nem csinálja meg helyetted, ha egyszer férjes asszony leszel. El kellett látni a kistestvéreket, mert jobb, ha most tanulod meg, mint amikor a tiéd kapaszkodik a kötényedbe. Az volt a törvény, hogy a lányoknak nincs gyerekkoruk.
Nem mintha bánták volna! Emberemlékezet óta ezt látták maguk körül, aztán még büszkék is voltak arra, hogy ők már mindent tudnak, míg a haszontalan fiúk nem értenek semmihez. Iskolába járnak, az is valami? Írnak és olvasnak, csupa felesleges dolgot. Kiszámolják, hogy mennyi a háromszög oldala? Ugyan már, minek számolod ki, innen is látom, hogy alig egy arasz. De mégis, a legfurcsább az összes közül a latin, az a sok deus vagy ángelus! Minek az ahhoz, hogy felszántsák a földet, vagy bekössék a lovat az állásba?
Aztán, amikor a szülők szerint eljött az ideje, Hailie-t is odaállították egy ilyen nagy latin tudós mellé, megszeppenten térdeltek az oltár előtt, és mindenki örült, hogy megvolt ez is, mi már megtettük a magunkét, legyetek boldogok.
Hailie már hallotta innen-onnan, hogy a férfiak hogyan képzelik el a boldogságot, mégis váratlanul érte – fájt is, szégyellte is magát, micsoda malac szokás ez? És most itt van a hasában egy gyerek. Rugódozik, biztosan jól érzi magát odabent.
Mosolyogva simogatta a hasát. Istenem, már annyi kisgyerek megfordult a kezében. De ez egészen más lesz, csakis az övé.
A férj bizony nem tanulmányozott se latin könyvet, se másmilyet. Reggelenként megpaskolta Hailie két orcáját, puszit adott a homlokára, és már ment is – rengeteg dolga van egy olyan kiváló személyiségnek, mint általában a férfiember.
Hát nem mintha a fiatalasszony unatkozott volna az új háztartásban. Se vége, se hossza annak, amit feltétlenül meg kell csinálni – most meg az áfonya is beérett, abból is jó lenne egy kosárral. Lekvárnak télire, vagy csak úgy.
Vette a kosarat, és elsétált a Popanzsee-hez. A domboldal csak úgy piroslott meg feketéllett az áfonyától. Megpróbált egy pár szemet, hogy édes-e – bizony hogy édes, a medvék is szeretik, de azok nem jönnek le ilyen mélyre a hegyek közül. Viszont egy idevalósi asszony szemtől-szembe látta a Kerputzot. Jó magasra megnőtt, sovány volt, mint az aszott kukoricaszár, fehér ingében, fekete nadrágjában elment volna parasztlegénynek is, de csak egy nagy kék láng volt a feje helyén. Még szép, hogy az asszony halálra rémült.
Most azonban nem mutatkozott a Kerputz, és Hailie kosara is gyorsan megtelt. Nehezebb lesz a járás visszafelé, meg aztán a nap is magasabbra hágott. Hailie belenézett a tóba, abban is volt egy nap, alig valamivel fakóbb az igazinál, de a bíbiceket semmi sem zavarta, keresztül-kasul úszkáltak az aranyos csillogáson. Valaha takaros parasztház állt a tó partján, de egyszer leégett, és senki sem igyekezett újjá varázsolni. Azt mondták, hogy el van átkozva ez a hely. Hailie is nagyon igyekezett, hogy egy futó pillantást se vessen a kormos romok felé, aztán mégis odanézett. Két asszony bámult ki a betört üvegű ablakon – két afféle, a legrosszabb hírűek közül. Nincs jobb dolguk, mint ezen a baljós helyen –
A parázna személyek hangosan és durván nevetgéltek, odakiáltottak valamit Hailie-nak, aki szerencsére nem értette. Már éppen sarkon fordult, hogy mielőtt elmeneküljön, amikor meglátott még valakit. Az asszonyok mögött állt, és a vállukra tette a kezét.
A gondosan kiválasztott férj, akit azzal kommendáltak, hogy nagy latin tudós.
Uramisten, gondolta Hailie, és majdnem elejtette a kosarát.
Egyetlen szó nem esett köztük, és Hailie-nak egyszerre nagyon sürgős lett, hogy hazaérjen.
Beszélni nem illik erről, mert az asszony szégyene, ha az ura másutt keresi a boldogságot. De mit is tehetne, amikor a gyerek már ott van, és őszre megszületik?
Önkénytelenül a hasára tette a kezét, és mégiscsak elmosolyodott.