Hajózom a nyílt vízen, nincs gondom semmire. Minden rendben van körülöttem. Vitorláim fáradhatatlanul, szelekkel telve segítik az előbbre jutásomat, és az árbóc, akár csak egy törhetetlen gerinc, egyenes tartással viseli a rárótt terhet.
Süt a nap, hajamba kap a szél. Ismét csak feltérképezetlen területekhez közelítek, ahol ezelőtt még nem jártam. Ha igen, akkor valamiért nem emlékezhetem rá…
A kíváncsiság továbbra is hajszol, űz, az újabb földrészek és szigetek felé. Kikötni egy új világban? Számomra nem jelent kihívást. Bárhol horgonyt vethetek. Belső (és külső) erők táplálják a késztetést, ami feltölt kifogyhatatlan energiával, ami értelmet ad a kalandozásaimnak.
Benső, féltve őrzött tüzem oltalmaz engem, de ugyanakkor fel is emészthet bármelyik pillanatban.
Vállalom a kockázatot. Ha behúzott nyakkal vonulnék vissza a biztonságot nyújtó menedékbe? Az nem én lennék. Inkább elébe menni, és a szemei közé nézni a váratlannak, mintsem egy székben hátradőlve, tunyán, kétségek közt várni a kiszámíthatatlant.
Minden nap egy újabb végzet. Múlt, jelen, jövő… „Idő”. Minden a percekről szól. Órák, napok, hetek, évek. Egyik alapozza meg a másikat, függnek egymástól? Mát kell építenem, hogy kiszámíthatóbb legyen a holnapom?
Másnapról visszatekintve a mai nap úgyis a múlté lesz, aztán bekerül a lassanként megfakuló emlékek közé.
Amíg én döntök, hogy nekem mi a fontos, addig az nem történhet meg! Átgázolok tegnapokon, vágtázom a mában, és nem érdekel a holnap. A jelennek élek! Megyek, amíg csak mehetek! Ha bezárva kéne élnem a hétköznapok börtönébe? Számomra az felérne a leghosszabb és legfájdalmasabb kínhalállal.
Én nem arra születtem. Különleges képességek birtokában vagyok, és mások számára teljesen ismeretlen hatalmak kísérik lépteim.
Egyedi kiváltságokkal is rendelkezem, többek közt: választhatok, éppen melyik világhoz akarok tartozni, és van hajóm, amivel eljuthatok bárhová.
Sors? Sokan félik, én viszont kicsit sem tartok tőle. Talán ez a legfőbb ok, hogy mindig úton vagyok. Keresem, kutatom a lehetőséget, hogy a ma, ne csak egy múló pillanat legyen. Megragadom, nem engedem el, átélek belőle annyit, amennyit tudok, amennyit csak lehet.
Hét tőr… Földhöz láncolt. A hét tőr. Megbénított, blokkolt engem az utam keresésében. Tompította érzékszerveimet, téves és torz képeket tükrözött nekem a valós világból. Homállyal fedte el a látásom élességét, tisztaságát, elvette a teljes szabadsághoz való jogomat.
Hét tőr. Odaszegezett a falhoz. Több helyen döfött át, maradásra kényszerítvén engem a vaskos és állhatatos falaknál, melyeket én vontam fel magam köré a legkeservesebb kínok árán, abban a múltban, ami nem létezik többé.
Néhány szempillantás alatt veszett oda minden, amit a felsebzett markaimmal, a még vérzőbb lelkemből kreáltam meg. Minden szétesett. Akkor úgy éreztem, életem legfőbb munkája lett az enyészeté.
Azt is tudtam, többé nincs visszaút… De már készen álltam! A tőröket egyesével téptem ki a testemből, miközben a legembertelenebb kínokat éltem át. Iszonyú fájdalmak közt, eszelősen üvöltve, két kézzel rángattam, cibáltam. Kívülről erőt adott a bosszúvágy, belülről tüzelt a gyűlölet lángja.
Miután az elsőtől sikerült megszabadulnom, gúnyosan az ég felé néztem. Vicsorogva, mint valami veszett vad, arcomon a legkéjesebb vigyorral mutattam be a véres bizonyítékot a Sorsegyeztetők felé: Látjátok? Szabadulok innen! Engem nem fogtok térdre kényszeríteni!
Lassanként csillapodott a harag, vele együtt a gyötrelmeim is, és nem mardosott már a lelkiismeret. Egy összeomlott világ romjait hagyhattam hátra, amit nem én irányítottam.
Jól tettem-e? Igen! Elnyertem a szabadságom. Kiléptem végre a sekélyes és egyhangú életformából. Minden egyes eltávolított tőr után váltam egyre könnyebbé. Elmaradt mögöttem minden, ami eddig csak visszatarthatott, vagy akár végleg egy földbe vert karóhoz láncolt volna.
Hét tőr. Emberek életébe, gyermekkoruktól fogva furakodik be, és mérgez. Tanításokkal terjesztik. Akik a későbbiekben engedelmeskednek, azokat a szabályok szigorú betartására kötelezi, és ledönthetetlen gátat vet a további szárnyalásaiknak.
Hét tőr, mint hét íratlan törvény. Súlyos, elmozdíthatatlan kőtömböt torlaszol a totális szabadsághoz. Pallosként leng a fejek felett, sakkban tart. Baljósan kérdőjelezi meg a végkifejletet, de csak két választást ad. És senki sem tudja, hogy valójában tényleg léteznek-e…
Majd, ha odaérek, tudni fogom. Hét tőr. Számomra nem jelent semmit, nem tarthat vissza az új kihívásoktól.
Úgy élek, ahogyan én szeretnék! Ez az egy életem van. Minden pillanata az enyém legyen, ne korlátok közt, fogságban siránkozzak az elszalasztott percek, órák után.
Bűn, nem bűn! Kárhozat vagy üdvözülés? Pokol bugyrai vagy a Mennyek országa? Mit számít! Veszélyes vizekre tévedhetek? Nem félek! Különleges kalandoknak lehetek a részese? Állok elébe!
Elaggott tengeri medveként fogok ezekről mesélni az utókornak. Ha másnak nem, hát annak, aki néhány korsó sörért cserébe meghallgatja az igéző tekintetű Boszorkány és egy kalandor hajóskapitány regéjét.
Kell ennél több? Egy testet öltött látomás, ami a kés hegyén kelt életre, valamint egy előre megjövendölt jóslat haláltánca egy kicsorbult borotvaélen. Kell ennél több?
Nekem épp elég ahhoz, hogy felkeljek a székemből, felkeccintsek végre egy sört, a tatra menjek, és a magabiztos mosolyom kíséretében egy teljesen új, felfedni való jövő felé tekerjem a hajókormányt.
Sid Clever
2 hozzászólás
Kedves Sid Clever!
Ez szerintem elég érdekes.Régebben nem igazán szerettem az ilyet.Most már igen.
Üdvözlettel:Ági
Ágnes!
Változtatni mindig muszáj.