1982-t írtunk. Magánkereskedő lettem. Maszek, az akkori köznyelv szerint. Autósboltot nyitottam egy kisváros főútján.
Az átlagostól nagyobb jövedelem megszerzése érdekében igyekeztem megfelelni mind a hatóságok, mind a vásárlók elvárásainak, ami abban az időben nem is volt olyan egyszerű, ugyanis akkortájt a maszek, sokak szemében még gátlástalan harácsolónak, közellenségnek számított.
Egy alkalmazottal, Karcsi bácsival dolgoztam.
Karcsi bácsi friss nyugdíjas volt, aki nyugdíjazásáig ugyanannál a vállalatnál volt anyagosztály vezető, ahol jómagam üzemgazdászként dolgoztam. Innen volt az ismeretség, ami tán barátságnak is volt mondható, bár ő vagy harminc évvel idősebb volt nálam.
Karcsi bácsi árulta, magam pedig beszereztem az árut.
Egy hiánygazdaságban, és a miénk igencsak az volt akkoriban, az eladás egyszerű volt, mert eladni mindent lehetett, hiszen akkortájt szinte minden hiánycikk volt, ami az autóhoz kellett.
A siker nyitja a beszerzés volt. A beszerzés viszont sok utánjárást, információt, fondorlatot és pénzt igényelt.
Szinte állandóan úton voltam.
Nem volt ritkaság, hogy a napot hajnali háromkor kezdtem, és éjfélkor fejeztem be. Karcsi bácsival többnyire csak hétvégeken találkoztunk. Hét közben leveleztünk egymással.
Mikor késő este, vagy éjszaka megjöttem, kinyitottam a már bezárt üzletet, kiraktam a hozott árut, megnéztem mi fogyott, aztán elolvastam Karcsi bácsi pulton hagyott füzetét, amelyben szép kézírásával leírta mikre volna leginkább szükség.
Kivettem a kasszából az aznapi bevételt, amire szükségem volt a másnapi vásárlásoknál, és csak ezt követően mentem haza.
Skoda mikrobusszal jártam az országot. Többnyire Pestre, de az ország más, különböző részei is célpontjaim közé tartoztak. Attól függően, hol milyen hiánycikkeket tudtam megszerezni.
A Skoda mikrobusz mutatós, de műszakilag problémás jármű volt. Használtan vettem.
Magáncég ebben az időben új haszongépjárművet nem vásárolhatott.
Egy autószerelőnél, aki erre specializálódott, gázüzeművé alakíttattam, így költségtakarékosabb volt az üzemeltetés, viszont mivel illegális volt, állandóan tartanom kellett a forgalmi ellenőrzésektől. Valamit valamiért.
Az üzletmenethez szinte mindent személyesen kellett intéznem. Telefonom nem volt. Igényelni ugyan lehetett, meg is tettem, a megvalósítás minden reménye nélkül.
Üzletem szomszédságában két öreglegény lakott, testvérek. Józsi és Feri bácsi.
A jó ég tudja hogyan, vagy mi okból, de nekik volt telefonjuk. Mivel jóban voltam velük, megengedték, hogy használjam.
Azokon a ritka napokon, amikor nem voltam beszerzőúton, náluk próbáltam telefonon intézhető ügyeimet intézni.
Nem volt egyszerű.
Tárcsázással csak helyi beszélgetéseket lehetett bonyolítani. A távolsági hívásokat a helyi postán lehetett kezdeményezni, ami úgy történt, hogy meghívattam velük egy Budapesti cég számát mondjuk reggel nyolckor, akkor jó esetben délre, de lehet, hogy később jött csak be a hívott szám. Ez idő alatt viszont ott kellett ülnöm a készülék mellett, mert nem lehetett tudni mikor fut be a hívás.
Idővel kipuhatoltam, hogy a postán ki kezeli a Kroszbárt, így hívták, amin keresztül a távolsági hívások bonyolódtak. Ilyen olyan kedveskedésekkel sikerült elérnem, hogy soron kívül hozzák a hívásaimat. De ez sem volt megoldás, mert gyakran előfordult, hogy a hívott személlyel valamilyen okból nem tudtam beszélni, meg egyéb problémák is előadódtak, úgyhogy a legbiztosabb és legkevésbé idegőrlő az utazás volt.
-2-
Én pedig utaztam. Muszájból, mert az üzlet érdeke így kívánta, de szerettem is úton lenni. Kedveltem az állandó mozgást.
Legjobb üzleti stratégiáimat és egyéb terveimet mindig útközben sikerült kigondolnom. Volt rá időm egyik céltól a másikig, ami többnyire száz kilométer feletti, de előfordult több száz kilométeres út is.
Ekkortájt kezdtek megjelenni országunkban a nyugati kocsik.
Nekem az üzletnyitás előtt 1600-as Ladám volt, azt adtam el, és vettem az árából a Skoda mikrobuszt.
Jól jövedelmezett az üzlet, és úgy terveztem, hogy őszre, vagy következő tavaszra futja majd nekem is nyugati kocsira. Erősen vágytam rá.
Mint minden más, nálunk a nyugati kocsi beszerzése is, csak kerülővel, fondorlattal volt kivitelezhető.
Nyugaton vásárolni forintért nem lehetett. Szükség volt hozzá, vagy dollárra, vagy az adott ország valutájára.
Valutát viszont csak feketén, nyugati turistáktól, vagy egyéb nem legális úton lehetett beszerezni.
Ha már összegyűlt a megfelelő összegű valuta, jött a következő gond, ugyanis valutát csak illegálisan lehetett kivinni az országból, vagyis ki kellett lopni.
Ruhabélésbe, pótkerékbe vagy bárhová elrejteni, mert ha a határnál a vámos megtalálja, egyrészt elkobozza, másrészt komoly büntető eljárás elé nézhet, akit rajta kapnak.
Ahhoz viszont, hogy valaki egyáltalán eljusson a határig, útlevélre és vízumra is szükség volt, amiknek beszerzése szintén számtalan nehézségekkel járt. Munkahelyi javaslat, erkölcsi bizonyítvány, különböző hatóságok jóindulata stb.
Ha pedig mindezen nehézségek leküzdésével, megfelelő mennyiségű valutával sikerült kijutni nyugatra, autót ugyan lehetett vásárolni, de jött a következő dilemma, hogy kerüljön haza?
A vámos kérdésére mi legyen a válasz, honnan, miből vette?
Amennyiben erre nem volt megfelelő, pecsétes igazolásokkal alátámasztott válasz, az autó elkobozásra került, és büntetőeljárás indult.
A leleményes magyarok, erre jó pénzért vagy összeköttetések révén, csak papíron létező rokonokat kreáltak, akik közjegyző által hitelesített ajándékozási szerződésben tanúsították, hogy az autót ők adták rokoni ajándékba.
Ettől már legális lett a behozatal. Az autót regisztrálták és levámolták.
A fizetendő vámtarifa általában megközelítette az autó árát, így dupla áron, jókora kanyarokkal, lehetett Magyarországon irigyelt nyugati autótulajdonosnak lenni. De hát a nyugati autóért akkoriban semmi nem volt drága.
Feleségem családjának volt Münchenben élő rokonsága, akiket csak úgy egymás között, elméletben kiszemeltünk az ajándékozói feladatra.
Elképzeléseink szerint nem is kellene a valutacsempészéssel bajlódnunk.
Úgy gondoltuk, a rokonok saját pénzükön megvennék az általunk megjelölt autómárkát, ajándék jogcímén behoznák, mi pedig az árát itthon kifizetnénk nekik.
Gyakran eljátszottam ezzel a gondolattal, addig-addig míg már-már valóságnak képzeltem.
Történt, hogy egy hosszú utamról hazatérve, úgy este tíz körül, kinyitva a garázsom ajtaját, a felgyúló villanyfényben, egy csillogó villogó 190-es típusú fehér Mercedest találtam.
Köpni nyelni nem tudtam. Saját kocsimat ott hagyva, tán még a motort sem állítottam le, hármasával szedve a lépcsőket rohantam fel negyedik emeleti lakásomba.
Feleségem tévézett.
-Megjöttek a rokonaid? Lihegtem a lépcsőktől és az izgalomtól kifulladva.
– Milyen rokonaim? Nézett rám értetlenül.
-A Mercédesz, kié a Mercedes? Hadartam.
-Ja, a merci, megjött az István nővére Belgiumból, mondta.
Kiderült, hogy István, aki szomszédunk és barátunk volt, tudta, hogy dupla garázsunk van, és megkérte feleségem, hogy éjszakára beállhasson Belgiumban élő nővére autójával.
Lógó orral bandukoltam vissza a garázs előtt hagyott autómhoz.
-3-
Beálltam, bezártam a garázst, majd csalódottságomat csillapítandó, céltalanul körbejártam a lakótelep háztömbjeit.
A parkolókban Zsigulik, Skodák, Wartburgok és Trabantok álldogáltak, mit sem sejtve gazdáik esetleges nagyratörő vágyiról.
4 hozzászólás
Kedves Zsenál!
A mai ifjak el sem tudják képzelni az akkori világot, Talán még el sem hiszik, hogy ez volt a valóság. 🙂
Talán ezért örültem az írásodnak.
Üdv:
Ylen
És ez csak egy piciny szelete a változásnak.
Örülök, hogy nálam jártál.
Üdvözlettel, Zsenál
Szia Zsenál!
Akkoriban a Merci volt a kuriózum, manapság meg a Trabi! 🙂
Barátsággal: dodesz
Hiába, változik a világ kedves Dodesz, " gyengül ami erős, és erős lesz ami gyenge volt azelőtt" ha jól idéztem.
Üdv., Zsenál