Két utas és egy költő a vonaton

Végh István a kalauz utolsó sípszavára röppent fel a vonatra, ez a hang szakrális zene volt számára, melyet az ajtó záródásának kalapácsszerű ítélete vágott el a háta mögött. Szemeit járatta lappangó ülések után kutatva, és mindvégig vigyázott, nehogy bárkinek is a szemébe nézzen, mert azt tolakodónak érezte. Letelepedett egy teljesen üres négyes ülésre, szorosan az ablak mellé, menetiránnyal szemben. Ha háttal ült, akkor úgy érezte, visszafelé megy, és nem érkezik meg sehova.
Kabátját az ölébe suvasztotta, amitől egy betakarózott nyugdíjasra emlékeztetett. Elkényelmesedett, a négy ülést a saját kis birodalmának találta. Ott minden az ő fennhatósága alá tartozott. Ha valaki utazó ilyenkor leült hozzá, az betolakodó idegen volt a szemében, holmi potyautas, akit legjobb volna lelökni. Az ilyen népek nem tisztelik a területet. Amikor pedig valaki egyenesen mellé ült le, azt szabályos sértésnek vette. Ilyenkor nem ismert irgalmat gondolataiban.

Békés világát nem sokáig tudta megőrizni. Árnyék borult reá.
— Szabad ez a hely? — kérdezte az idegen.
— Igen, szabad – válaszolta Végh István alig hallhatón, de valahogy mégis úgy, hogy a másik megértse. Le is tanyázott vele szemben.
Az ismeretlen férfi nagydarab volt, piros képű, gülüszemű. Tépett fekete haját fényessé nyalta az izzadság. Ruhája elfogadhatatlan volt, inge félig betűrve, valami rejtélyes szegletében félregombolva lógott rajta. Kabátja mérhetetlenül régimódi, a bélése olajos szagot árasztott. Bakancsa két hatalmas kőtömbnek hatott.
Végh összekuporgatta magát, mint egy kutya, hogy több helyet szorítson, térdéhez mégis fájdalmasan horzsolódott a másik, amint elterpeszkedett.

Tíz éve járt a vonattal, hajnalban azon kortyolta el teáját a termoszból, este azon pihente ki a munkát. Tíz éve élt így, az ablakon túli tájat már alaposan kiismerte, jól rá is unt. Megutálta a fákat, elidegenedett a távoli hegyektől. Hazafelé úton minden este ugyanazt csinálta. Imádott olvasni. Minden útján egy könyv volt a társa, amit ilyenkor lapozhatott. A vonaton élte át Robinson kalandjait, a vonaton vett elégtételt, mint Monte Cristo grófja, a vonaton mélyült el Holmes ügyeiben, a vonaton pirult el Lady Chatterley miatt, és a vonaton érezte át igazán Odüsszeusz útját is.
Kezdetben a szépirodalom kötelező szerzőit vette sorra, majd egyre jobban szerteágazott érdeklődése. Ha egy kötet nagyon rövid volt, akkor egyből egy másikkal is készült, ha pedig monumentális regénybe kezdett, előzőleg némi karizom edzést végzett.
Bármennyit is olvasott, sosem maradt fenn a vonaton véletlen, a megérkezést úgy látta, a sors helyezi el a könyvjelzőt az aktuális olvasmányban.

Ezúttal is előbányászott egy kötetet. Kinyitotta és olvasni kezdett. Ahogy haladt a sorokon, valamiért nehezen vette föl a fonalat. Hosszú volt a nap, alig emlékezett, mi is történt éppen utoljára. Visszalapozott egy pár oldalt, ám azok sem tűntek ismerősnek, pedig soha életében egyetlen oldalon sem lapozott keresztül olvasatlan, mert azt csalásnak gondolta. Kénytelen volt némi beletörődéssel haladni. Már éppen kezdett valami felismerése támadni, amikor a kalauz közeledésére lett figyelmes.
Az egész napját elnyelte valami forgószél, egyfolytában csak rohant saját maga után. Minden összefogott ellene, semmi sem akart sikerülni. Későn vette észre, hogy bérlete lejárt, a vonat már indulásra készen várta, a jegypénztárnál a sor pedig kilátástalannak tűnt.
Tudta, hogy büntetést kell fizetnie, bosszantotta, de kész volt rá.
Amikor a kalauz melléje állt, fölé magasodva, mint egy óriás, elhebegte kínos incidensét, remélve, hogy megbocsátó fülekre talál.
— Sajnálom uram, kénytelen vagyok felárral adni a jegyet. Nem az én döntésem.
Az árucsere megtörtént, az ablakon kívül ismét elmosódott a szürkületi táj.
Elmosódtak a mondatok is. A könyv kidobta magából olvasóját. Végh mégis erőltette. Gyűlölte a tétlenséget az út alatt. Egyszerűen muszáj volt olvasnia.
A külvilág ingerei ráhullottak a fejére. Utastársa a négyesülésen megszólította.
— Maga aztán szerethet olvasni — ennyit mondott így elsőre. Reszelős, köhögős volt a hangja.
— Igen, így van. – Bólogatott is hozzá, ami rímelt a vonat ringatására.
— Nem szokta zavarni a zaj?
Végh azt hitte a társalgás annyiban marad, de nem így történt. Szimbolikusan letette könyvét maga mellé.
— Zaj? Milyen zaj?
— Hát ez a nagy zaj. A vonat dübörög, az emberek locsognak. Hogy tud így figyelni? Én nem tudnék.
Elgondolkodott. Valami igaznak ható választ szeretett volna kibökni, de közhelyeken kívül más nem jutott eszébe. – Nem, nem zavar. Ha jó a könyv, akkor nem figyelek a külvilágra.
— Na ez érdekes — folytatta az idegen. — És mégis miket szokott olvasni?
— Főleg regényeket. Mindenfélét. Néha drámákat, verseket.
— Verseket? – Az idegen felrántotta szemöldökét, hangja magasabb lett, de ugyanolyan reszelő.
— Igen – mondta Végh, de ő maga is elbizonytalanodott.
— Én bizony nem tudom azokat megérteni. Tanították az iskolában még annak idején, de én mondom, sületlenség. – Beszéd közben nagyokat lendített kezével.
Véghet idegesítette a beszélgetés. A másik ember hangja, a tekintete. A fogai, ahogy kivillantak a száján.
— Hát, megértem. Nem sokan szeretik.
— Mégis, miféle verseket szokott olvasni?
Végh István először nem akart válaszolni, de udvariasságból kinyögött valamit.
— Általában huszadik századiakat. József Attila, például.
Az idegen hangja, ha lehet, még bosszantóbb lett.
— Kicsoda? — kérdezte.
Végh megismételte artikulálva, nehogy harmadszor is kelljen, mert azt már roppant kínosnak érezte volna.
— Ez valami híres? — Kérdezte a másik.
Nem tudta, mit mondjon. Nem akarta megsérteni új ismerősét. A vonaton szinte mindig ugyanazok az emberek utaztak, ha megbántja, máskor talán visszakapja a fájdalmat.
— Többé-kevésbé.
— Életemben nem hallottam még róla.
Az elcsendesedés utáni igyekvés hiábavalónak bizonyult. A férfi határozottan vágyott a társalgásra. Nem hagyta annyiban.
— Mondja már meg, híres a fickó? Én vagyok a hülye? Ne izéljen már.
Végh nagy nehezen préselt ki magából pár szót. — Sokan nagyra tartják. Benne van a tananyagban. Ismertebb költő.
Az idegen hirtelen elkomorult. Addigi erőltetett vigyora átment egy szélesre húzott, ám egyenes szájvonalba.
— Értem – mondta.
— Kérem, bocsásson meg, nem úgy értettem…
— Nem! Ne mondja ezt. Ismerem én a maga fajtáját. Igen! Ismerem.
Végh elvörösödött, igyekezett indulatait leplezni.
— Én csak arra céloztam… — de már nem tudta befejezni a mondatot.
— Na mégis mire célzott? Hogy csak maga ismeri? Hogy senki más nem? Talán csak maga találta ki az egészet, hogy másokat bosszantson.
— Az egyik legismertebb költő, általános iskolában tanítják. — Kényszeresen hányta ki. Nem gondolkodott. Le akarta zárni az egész beszélgetést végre. Szétnézett, hátha valaki más hallotta szavait, és megerősíti. Már ott tartott, hogy bolondnak tartotta magát.
A másik arca sötét kősziklává keményedett. Szemei apró, gyilkos késhegyekként szikráztak.
— Maga persze könnyen okos. És hú, de művelt ember. Le kell borulni a tudása előtt. A nagybetűs olvasó. Elbújik itt a könyvei mögé, hogy ne is lássa a sok nyomorultat. Elmenekül, mert gyáva bárkivel is szembenézni. Azt hiszi, azok a hősök a lapokon majd megmentik. De mondok én magának valamit. Ezzel a vonattal jár, hát nem vitte valami sokra azzal a fene nagy eszével. Ismerem én a maga fajtáját. Azt hiszi magáé az egész vonat, mi többiek pedig zavarjuk magát. Legszívesebben elzavarna minket. Hát jól jegyezze meg, kedves uram, itt nem úgy mennek a dolgok, ahogy az magának tetszik.
Végh próbált szavakat formálni, de elhagyta az ereje. Szemével a kalauzt kereste, hogy tőle kapjon vigaszt.
A másik elhallgatott. Úgy látszott befejezte, de tekintetével még egy darabig nem eresztette.
Fullasztó volt a légkör. Szédült. Kiutat keresett.
Azon kapta magát, hogy álmosodik. Amikor olvasott, az utazás röpke időnek tűnt, de most elnyújtott kínszenvedéssé alakult. „Hogy tudsz a vonaton olvasni?” kérdezték ismerősei. Ő akkor lett rosszul, ha nem tehette.

Az idegen felállt, Végh már megszabadulást remélt, de a másik ott hagyta kabátját a széken. Ebben a rövidke pillanatban is menekülésre fogta a fejét. Felpattant székéről, és átült egy másik négyesre. Gyorsan lélegzett, Rátelepedtek a szégyenteljes gondolatok.
Olyan ülést keresett, ahol valaki más is ült, hogy benne védelmezőre akadjon, de az illető sajnálatos módon a következő állomáson leszállt, Végh pedig ott maradt, túl későn eszmélve rá, mekkora hibát vétett. Az ismeretlen rátalált. Ismét letelepedett vele szemben.
— Hová menekül, barátom? Csak nem sikerült megbántanom? — Kérdezte, de hangja kemény volt és megmarta Végh fülét.
Úgy érezte, felelnie kell. Nem kap enyhülést, amíg nem teszi.
— Igen, tudom, hogy milyen tudálékosnak tűnhettem az imént. — Valami megdobbant benne. Kész válaszok születtek fejében az ismeretlen alak gonosz kérdőjeleire.
— Nagyon sajnálom, de nekem szívügyem az irodalom. És kérem, ne haragudjon, de igencsak furcsállom, ha valaki ennyire nincs képben.
Az ismeretlen elhúzta a száját. Láthatóan próbált mondani valamit, de keménysége összeomlott. Szemei valahogy megcsillogtak a víztől.
Véghben undorító sajnálat lobbant. Maga sem értette, miért. Hajtotta belsőjét, hogy erőt kovácsoljon, de mindig lefulladt.
A nagy csendet újra megtörte a másik.
— Maga… maga… — de a gondolatok elfúltak.
— Én csak elmondtam a véleményemet, ahogyan maga is.
— Igazán? Ez vicces.
Végh érezte, hogy a másikban újabb szikra ébredt. Fogait roppantul összeszorította.
— Ha olyan nagyon otthon van az irodalmában, mondja meg, ó kérem, mondja meg, mit is olvas most éppen?
— Ennek semmi köze ehhez.
— Valóban? Nem inkább arról van szó, hogy fogalma sincs? Hogy egy szót sem ért belőle? Hogy a torkán akadtak a szavak? Hogy egyetlen árva sort sem volt képes megérteni az egészből?
Végh izzadni kezdett. Úgy érezte, ezer fok van a vagonban. Magában átkozta a hosszú utat, amit már olyan sokszor járt végig.
Nem értette.
Nem értette, hogyan nyúlhat ennyire hosszúra az út. Kibámult az ablakon, ragyogó fény világította meg a tájat előre.
A sínek belevesztek a látóhatár végtelenül elterülő, izzó kietlenségébe, és úgy tűnt, soha nem érkeznek már semmiféle helyre.