A családi ház még a háború előtt épült, amikor az emberek sok szeszélyt megengedhettek maguknak. A szabályos téglalap egyik sarkára kerek tornyot építettek, „toronyszoba” volt a földszinten, az emeleten csak egy kamra, amelyet úgy-ahogy leválasztottak a padlástérből. A tornyos ház alaposan kilógott a sorból; az idegenek megálltak, és alaposan megnézték maguknak. Vajon kik laknak itt, bolondok vagy gazdagok? Mit csinálnak a tornyukban, amikor nem látja senki?
Az igazság az, hogy a toronyra nem volt semmi szükség, Kristófék le is bontatták volna, de hát a bontás pénzbe kerül, be kell szerezni az engedélyeket, meg a gyerekek is nyafognának, mert nekik nagyon tetszik, főleg a csigalépcső, ahol olyan jól lehet szaladgálni. Dóra, Mona, Maja és a többi kis barátnőjük megpukkad az irigységtől. Az emeleti kamra igazi mesebirodalom, oda visznek fel mindent, amire soha többé nem lesz szükség. Akadnak ott kincsek is, fejetlen babák, piszkos mackók, a nagymama lánykori selyemruhái – érdemes lecipelni a földszintre, mert akkor mama nagyon dühös lesz, papa szentségel, és megfogadja, hogy betüzeli az egész szemétkupacot. Persze nem történik semmi, és nagymama elégedetten mosolyog a hintaszékében. Egyszer még kellhet valamire. A széttört hintaló meg a kosár is, amelynek csak az alja hiányzik. A selyemruhákat nem adom! Azok az én emlékeim, különben is, várjátok meg, amíg meghalok.
Várják is, de nagymama soha nem fog meghalni, egészségesebb, mint az egész család együttvéve.
Abban a rózsaszín fodrosban táncoltam az első bálomon. A katonatisztek mind nekem udvaroltak. De én már kinéztem magamnak a nagyapátokat. Ez a kék ruha volt rajtam, amikor megkérte a kezemet. Mondhatom, nem ment egyszerűen! Egy időben sokat sírtam miatta. Végül már csak ezt a barna kötényruhát viseltem. Nem szép, de nem volt más választásom. Aztán a nagyapátok is belátta, jobb lesz, ha mégis elvesz feleségül. (Mondják, hogy a két bátyám véresre verte, de ez nem igaz.) A menyasszonyi ruhám be van zárva a ládába, azzal nem fogtok játszani. Gyönyörű esküvő volt. Aztán nemsokára megszületett az apátok. (Három hónapra, de ez nem tartozik senkire.) Örültem, hogy elővehetem a szép ruháimat.
A másik kis öregasszony kifürkészhetetlen arccal hallgatta az elbeszélést. Mint afféle szegről-végről való rokon (mama nővérének még az első házasságában szerzett nagynénikéje) betéve tudta minden szavát. Bizony, a háború előtt még elég nagy botrányszámba ment, ha egy menyasszony úgy ment az esküvőre (még rosszabb volt a helyzet, ha akkor se vitték, amikor már megtörtént a baj). De a háború előtti világ nagyon régen volt, ezer év is eltelt azóta, olyan gyorsan szalad az idő.
Ezek a csitri lányok már nem is akarnak férjhez menni, mert minek az? Nehogy már egy idegen férfi mondja meg nekik, hogy mit csináljanak az életükkel.
Lehet, hogy közben születik egy-két gyerekük, amúgy mellékesen, de ez csak apró kellemetlenség. Arra való a bölcsőde, óvoda, napközi, hogy a pulyáknak ne hiányozzon a család.
A mai gyerekek már azt sem tudják, hogy mi az.
Elég baj az, Ibolykám, sóhajtott a nagynéni, sosem ismerik meg azt a nagy boldogságot, ami a családi fészek melege. Bizony, mi még nem tévét néztünk, és nem is szaladoztunk a fiúk után, hanem szépen ott ültünk az asztal körül. Mi lányok varrogattunk, apánk felolvasott a Bibliából. A mai gyerekek már azt sem tudják, mi a Biblia.
Nagymama, aki azelőtt szintén a fiúk után szaladgált (vagy nem szaladt el a fiúk elől, ezt most már nehéz megmondani) szaporán bólogatott. Igazad van, Violám, a mai világ tele van erkölcstelenséggel. Nem fogod elhinni – és már mesélte is a sok szörnyűséget: ez vagy az nem köszönt, nem vette le a kalapját, nincs is kalapja, nem engedte előre a pénztárnál, nem hallgatta meg türelmesen a Jeremiás siralmait. Ebből is látszik, hogy közeledik az idők ama végezete – decemberben kivirágzott a mandulafa, meg valamilyen indián népek is azt mondják, hogy hamarosan vége lesz a világnak.
Hasznos társalgással gyorsan telik az idő, és Violám összerezzent, amikor az óra elütötte a tízet. Jézusom, miért nem szóltál? Már régen el kellett volna mennem. – Most is autóval jöttél? – Hát persze, nem vagyok én már olyan fiatal, hogy felszálljak az autóbuszra (száradjon le a keze annak, aki olyan magasra tervezte a lépcsőt). – Violám, ez nagyon veszélyes, rossz a világítás (te meg vaksi vagy, mint nappal a bagoly). Miért nem kéred meg a fiadat, hogy jöjjön el érted? (Ezektől már igazán elvehetnék a jogosítványt…)
Violám fürgén kicsoszogott a leharcolt Opelhez (a botját hiúságból nem használta, inkább a roskatag nagymamára támaszkodott). Kezdetét vette a végeérhetetlen búcsúzkodás, végül Violám mégis ott maradt a szárazon. Az Opel nem indult – morgott egy kicsit, aztán leállt. Éjszaka van, az öreg autók alszanak.
Mindjárt felhívom a fiamat, tüsténkedett a távoli nagynéni, és tényleg, valahonnan a szatyor legmélyéről előkerült egy ócska telefon, ami nem működött. Nagymama visszavezényelte a házba a rozzant barátnőt, nagy nehezen felhívták a vezetékesről az úriembert, aki két nagyobb köhögési roham között elharákolta, hogy sajnos, nem mehet sehová, eddig két doboz sörrel gyógyítgatta a súlyos betegségét, és a harmadik kinyitását éppen most tervezi. Fél tizenegy bőven elmúlt, és ilyenkor a buszok –
Nem mész sehova, rendelkezett a nagymama, itt alszol ma éjjel, reggel kihívjuk a szerelőt (bár annak a vén autónak nem szerelő kellene, hanem roncstelep).
Nagymama elemében volt, egyedül intézkedett (a drága menyemre úgysem lehet számítani). Milyen szerencse, hogy a toronyszobában senki sem lakik (mivelhogy nem lehet kifűteni), van ott egy egészen jó sezlon, egy éjszakára jó lesz Violámnak. Aztán ügyelj, hogy a fal mellé feküdj, mert ezen a szélen kiáll egy rugó. – Piff-puff, Ibolykám még egyszer felrázta a nagypárnát. Aludj jól, lehet, hogy reggelre az Opel is összeszedi magát.
Kétlem, gondolta Violám, bár ezeknél a régi járgányoknál sosem lehet tudni, volt már olyan, hogy az Opel egyszerűen aludni akart. Aludt volna ő is szívesen, és a kiálló rugó egyáltalán nem zavarta (otthon se jobb az ágyam, de én már úgysem élek sokáig) – inkább az nem tetszett, hogy a szoba kerek. Öregatyám se látott ilyet, miért nem építették szögletesre ezt is, mint a többit? Meg aztán, milyen az már, csigalépcső a szoba oldalában – azt se mondhatom, hogy a sarkában, mert sarka, az nincs neki.
Toronyszobában aludni, ki hallott ilyet? Nem elég, hogy csigalépcső, odafönn van még egy szoba – Violám nem először járt itt, pontosan tudta, hogy mi merre, de egészen más az nap közben, amikor a gyerekek ott ugrálnak a lépcsőn, és úgy kell elkönyörögni tőlük a kacatokat – amikor három oldalról besüt a nap, és barátságosnak tűnnek az ócska bútorok. De most a hold vagy az utcai lámpák fénye tolakodott be a szakadt redőnyön – megnyikordult az ajtó – Violám egészen pontosan látta, hogy megmozdul, kívülről feszegetik – az ajtónyílásban szőrös mancs jelent meg –
Violám felsikoltott. Kutyakéz! Hogy kerül ide egy kutya?
A tornyos házban sosem tartottak kutyát. Talán a háború előtt, de hol van már az a világ? Hol a régi kuvasz, ha ugyan valaha is szükségét érezték annak, hogy őrizze a házat? Mama rögtön ott termett, különben is csak félszemmel aludt, még akkor szokta meg, amikor egészen kicsik voltak a gyerekek. Nyugodjon meg, Viola néni! (Az ördög hozta ide ezt a vénséget is.) Nem történt semmi. Nem tartunk kutyát. (Tényleg, már csak egy bolhás dög hiányzik az életemből. Nincs nekem elég dolgom? Azt se tudom, hogy a férjem, vagy az imádott édesanyja hiányozna jobban. Persze a gyerekek is – vagy azok se – kettővel több, mint amennyi kellene.) Senki nem járkál éjjel a házban. Mindenki alszik, és mondom, hogy nincs kutya.
Világosan láttam, magyarázta Viola, amikor már egy kissé összeszedte magát. Kinyitotta az ajtót. (Ebben még nincs semmi csodálatos, akármelyik nagytestű kutya megteszi.) Láttam a kezét az ajtórésben.
A kutyának nincs keze.
Ennek igen! Szőrös, nagy keze!
Mama kijátszotta az adu ászt: Rosszat tetszett álmodni – amire csak egyetlen logikus válasz lehet: tetszett a pokolbélinek! Hogy aludtam volna, Klárikám? Hiszen csak most kerültem ágyba, és még le sem hunytam a szememet. Világosan láttam a sátáni jószágot (eddig csak a kezéről volt szó, de ha minden jól megy, lesz az egy egész kutyafalka is). Nagy, fekete kutya, azt hittem, rögtön megáll a szívem.
Aludjon inkább, Viola néni, mindjárt éjfél.
Na még ez is. Én aztán nem hiszek a kísértetekben, de éjfélkor minden megtörténhet. Én ugyan egy pillanatig se maradok ebben a szobában. Ha nincs ellene kifogásod, Klárikám, inkább a konyhában várom meg a reggelt. Te csak ne aggódj miattam. Jól elleszek egy konyhaszélen. Nem nyúlok semmihez! (Ha véletlenül nem mosogattál volna el, akkor az bizony úgy marad.) Kinek jutott eszébe ekkora bolondság, kerek szobát építeni?
Nagymama jól csinálta, föl sem ébredt – bár erősen kétséges, hogy tudta volna, ki volt az építtető – a háború előtt, amikor még bárki építhetett egy kerek tornyot, akinek pénze volt. Nem is tartották akkora bolondságnak, mint manapság, amikor arra is szabvány van, hogy miből hány szabvány lehet.
Végül mama mégiscsak rábeszélte Violámat, jobb lesz, ha a sezlonon marad. Egészen a fal mellett sokkal kényelmesebb a konyhaszéknél. Az innen-onnan szerzett nagynéni reszkető félelemben töltötte az éjszaka hátralevő részét. Hiszen ez egy toronyszoba, amelynek ajtaját bármikor résre nyithatja egy szőrös kutyakéz.
Ajtó a helyén maradt, a hajnal is elkergette a csalfa holdat (igaz, hogy Viola mélyen aludt, akár egy ágyút is elsüthettek volna a füle mellett). Döcögve indult a nap, mint általában a hétköznapok. Mint mindig, most is a papa volt az első, aki elhagyta a meleg családi fészket (tapasztalatból tudta, ha sokat vacakol, a többiek is fölébrednek, és feltétlenül megkérik valamire: Ezt vedd meg, azt hozd haza, az edzésnek ötkor van vége, gyere értem). Reggeli valahol út közben (a kamionos kocsmában, ahol Zizi szalámit szel és kávét kavar). Mama nyugodtan megcsinálhat mindent, hiszen csak tízre megy. Nagymama sokat segít (minden percben elmondja, hogy mit kellene másként csinálni) – persze, ma nyugton marad, mert Violámmal kell foglalkoznia.
Klárikám, légy olyan tündér, és hívd ki a szerelőt, te sokkal jobban értesz hozzá.
Mit mondjak, alaposan megrémültem, ismételte a nagynéni vagy tizedszer, mindjárt gondoltam, hogy toronyszobában aludni nem rendes dolog, és akkor még ezek a szőrös kezek –
Most akkor hány kezet láttál?
Violám összeszámolta. Egyet, de a kutyának nemcsak egy keze van –
A gyerekek szokatlanul csendben voltak. Megitták a kakaójukat, a tízórait bevágták a tornazsákba a csuka mellé, és már mentek is. Majdnem lebuktunk, igaz? Csak ki kellett volna nézni a konyhaablakon – éppen akkor csatlakozott hozzájuk egy nagy fekete kutya. Gyere, te négykezű, mondták a lányok, és a sátán ebe derűs farkcsóválással várta, hogy megkapja a tornazsákból a tízórait.