Magdalával a kollégiumi bentlakás folyosóján ismerkedtem meg, mikor összeütköztünk a mosdó ajtajánál. Én szokásomhoz híven rohantam, ő pedig éppen lépett ki – szokásához híven kissé hevesen. Nem sértődött meg, hogy fellöktem, hanem szélesen elmosolyodott. Csak úgy csillogtak hófehér fogai barna bőrű arcában.
Valamilyen bocsánatkérésfélét dadogtam és rohantam tovább. Éppen beértem a professzor előtt az előadó terembe. Szégyelltem volna, ha utána érkezem. Bár az igazat megvallva ez nem ritkán meg is történt. Mindig röstelkedtem, de annyi teendőm van folyton, hogy mindenhová az utolsó percben érkezem…
Másodszor ez egyetemi büfében találkoztunk. Megismert és rámköszönt, felvillantva ragyogó, kissé gúnyos mosolyát. Egy sarokasztalkánál ült a kolleganőivel és vidáman majszolták a vajas zsömléjüket, közben a szemük sarkából felém tekintgettek halkan vihorászva egymás között.
Nem sokat törődtem velük, hanem csak odabólintva, a pulthoz vonultam megvásárolni a reggelire valómat: egy pohár tejet és egy sonkás szendvicset. Ennél többet nem engedhettem meg magamnak. A külföldi diákoknak kijáró tandíj, a drága könyvek és a kollégiumi fizetnivalók jól megnyirbálták a pénztárcámat.
Nem panaszként említettem az anyagiakat, mert vidám életet éltünk, annak ellenére, hogy a belföldi társain elzárkóztak a barátkozás elől.
Reggelenként, ha lejöttem a büfébe, ez a jelenet többször is megismétlődött: Magdala rám mosolyog, bólint, én visszaköszönök, a lányok vihognak, megveszem a reggelimet, és a pult sarkánál állva elfogyasztom.
Azután, az egyik reggel intett, hogy menjek közelebb. Óvatosan közeledtem, de hadonászott, hogy igyekezzek.
– Gyere már! Mutassalak be a kolleganőimnek.
– De előbb nekem mutatkozz be – tette még hozzá.
– Dimitrij! – nyújtottam kezet neki, és a többiek felé is biccentettem – Dimi, a barátaimnak.
– Magdala – mondta a lány -. Engem sodortál el a múltkor folyosón. Ez a szokásod?
Nem sértődtem meg a csúfondáros szavai miatt, olyan elbűvölő mosollyal kísérte azokat.
A többi lány is megmondta a nevét, de mivel kórusban mondták, egyiket sem, jegyeztem meg. Mind külföldi diákok voltak, mint jómagam is. Voltak közöttünk mongolok, hinduk, koreaiak, ukránok, románok, bulgárok…
– Ezen kacarásztok mindig, ha engem megláttok? – kérdeztem vigyorogva.
Kuncogás volt a válasz.
Leültem az asztalukhoz, és hosszas beszélgetésbe kezdtünk volna, de kellett igyekeznünk az előadásokra. Megbeszéltük, hogy ebédszünetben „ugyan itt…”
Az én előadásaim nagyon elhúzódtak és még a rektori hivatalban is akadt dolgom, úgyhogy jó későn érkeztem a megbeszélt találkozóra. A lányok ott voltak és javában csevegtek, mikor leültem melléjük. Nem vették rossznéven a késésemet, sőt azt hiszem fel sem tűnt nekik.
Furcsa volt tapasztalni, hogy itt, most csak megtűrt személyek vagyunk. Valami olyasmi, mint a szükséges rossz. Mert ugye pénzt hozunk az egyetemnek, és igyekszünk alkalmazkodni a rendhez, a helyi sokszor érthetetlen és idegen rendhez. Otthon mi voltunk a többség. Mi diktáltuk a feltételeket, alakítottuk ki saját értékrendünket.
Jó adag előítéletet és intoleranciát hoztam magammal otthonról.
Mi lenéztük a szomszédainkat, még ha nem is beszéltünk róla. Ha más vallású volt azért, ha más nyelvet beszélt azért, ha másképp étkezett azért, ha másféle ruhát hordott azért, ha más volt a bőre színe azért…
Most pedig itt ülök teljes egyetértésben a tőlem annyira különböző emberek között. És jól érzem magam közöttük. Közösséget érzek velük…
Egyre gyakrabban találkoztunk vagy előadások előtt, vagy ebédszünetben, vagy vacsora után a menzán.
Valahányszor találkoztunk Magdala arcán mindig megjelent az a csúfondáros mosoly, mellyel első találkozásunkkor fogadott. Eleinte kissé bosszantott, de végül megszoktam és már nem zavart. Különösen miután kezdtünk együtt járni.
Szépen alakuló kapcsolat lett belőle. A bőrszínéről is megfelejtkeztem együttléteink alatt.
Mégsem tartott sokáig az idill.
Nem is a külsőségek, és nem is az ellentétek, hanem éppen ami közös volt bennünk, az tette lehetetlenné a hosszan tartó együttlétet. Az érzékenység, a birtoklási vágy, a mindig mindent akarás!
Végül szétváltunk.
Fájdalmas volt…
Az utóbbi időben többet veszekedtünk, meg vitatkoztunk, mint amit ki lehetett volna bírni. Pedig, ha nem voltunk együtt, borzasztóan hiányoztunk egymásnak. Leveleket írtunk, üzengettünk. És ha újra találkoztunk, két perc múlva már sértegettük egymást.
Ez így nem mehetett tovább…
A helyzetet ő oldotta meg, mert összebarátkozott a csoportból egy másik fiúval.
Ezek után már látni sem akartam.
Egyik hétvégén baráti beszélgetésre gyűltünk össze Micike lakásán. Terítéken persze az én „válásom” témája volt. És ahogy a közmondás tartja: „Farkast emlegetnek, s a kert alatt jár”, az ablakon kinézve, megláttam Magdala alakját, ahogy közeledett.
– Gyorsan bújtassatok el, nem akarok vele találkozni.
A fogas mögé álltam be, a kabátok eltakartak. Magdala, vidáman, mosolyogva lépett be:
– Itt van Dimi? Itt kell, legyen! Ide jött…
Senki nem válaszolt. Nem tudták mit mondjanak.
– Hova dugtátok? Hova dugtátok? – és keresgélni kezdett a szobában.
Benézett a sarkokba, a szekrénybe, még a konyhába és kamarába is. Közben nagyokat kacagott, gondolta ez egy jó vicc. Bújócska.
Nagyon kellemetlenül éreztem magam a rejtekhelyemen. Ő azt hiszi, ez csak egy játék, valami jópofa dolog, én pedig valóban elrejtőzöm előle, hogy ne találkozzunk.
Kiléptem a szoba közepére.
A zajra odanézett és mikor meglátta a tekintetemet, lehervadt arcáról a mosoly, megfordult és elszaladt.
Ott álltam megkövülten és elöntött a veszteség érzése. Megértettem, hogy most végképp vége köztünk mindennek.
5 hozzászólás
Szia! „Magdalával a kollégiumi bentlakás folyosóján ismerkedtem meg” – írod az elején. Mi az a „bentlakás”? Egy épület? Aminek van folyosója? / A többi sem sokkal jobb. Átlagos semmitmondó történet: egy egyetemista fiú és egy egyetemista lány összejönnek, egy ideig járnak, aztán szétmennek. Hát ilyesmi bizony előfordul. Ettől persze még lehetne szellemes, izgalmas, érdekfeszítő a történet. De, ahol igazán elkezdett érdekelni, ott gyorsan elejtetted a szálat: hogyan kezdtek járni, és: miért szakítottak? Mint olvasó, ezen a ponton kezdett volna mozogni a fantáziám…Szürkén, laposan írsz, nem érződik ki belőle anyanyelvünk ízes fordulatainak megmutatására, vagy a nyelvhasználat igényességére, és a lélek üzeneteinek átadására való törekvés legcsekélyebb jele sem (L: bemutatkozás). Bocs! – én
Köszönöm a szigorú kritikát! A bentlakás – anyaországi szóhasználattal kollégium.
Üdv: Sz.
Szia Szabolcs!
Modern nyelvezet, modern idők románcának végkifejlete. Nem lepődöm meg, mert ez is körülvesz bennünket. Pláne benneteket, és így. Írd majd meg tíz év múlva az alaphelyzetet, ha kedved lesz hozzá. Kíváncsi volnék a fogalmazásra, ezt azért írom, mert én is voltam fiatal, és másként láttam a dolgokat akkor, mint most. A fiatalokat pedig nagyon szeretem,naná, még ha illik is, az a mondás "fiatalság bolondság". 🙂
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne!
Köszönöm a szavaidat. Biztatást érzek bennük…
Szeretettel: Szabolcs
Szia, nem volt rossz a novellad, 6 evvel ezelötti, biztosan sokat fejlödtel azota.
"Voltak közöttünk mongolok, hinduk, koreaiak, ukránok, románok, bulgárok…"
Egy altalanos hiba: "Bulgarok"….nincs oylan hogy bulgar, bulgarok. BOlgar, bOlgar nep es nyelv, hiaba az orszag Bulgaria. Sokan irjak, hogy bulgarul beszelnek, stb, ez mind hibas, a nyelv a bOlgar, a nep a bolgar, es bolgar nyelvet beszelnek (bolgarul).
Nincs ekezetem, ne haragudj.
Nekem tetszett a törtenet, a dolgok ki nem mondasa, a vegen a bujocska jelenet.
H.