Valamelyik este eszembe jutott egy régi film, egy régi film eleje és vége. Minden egyéb eltűnt a süllyesztőben, a film címe, a főszereplők, a bonyodalom, meg minden, de most is világosan látom magam előtt, hogyan kezdődött a – gondolom – hollywoodi sztori. Talán a 30-as években járunk, és egy hajó úszik a tengeren, Hátsó-India szigetvilágában, egzotikus helyen. Feltűnően elegáns hölgy érkezik a kis szigetre, ahol úgy viselkedik, mint egy hercegnő. De nem, az elegáns hölgyet kiutasították valahonnan, és most munkát keres. Hol? A bárban, Ez a foglalkozása, bárénekesnő.
A bár tulajdonosa kétségbe esik, amikor meglátja. Te vagy az, …? A névre nem emlékszem. Régóta ismerik egymást, talán jobban is, mint kellene. Nem, nem veszlek fel, legutoljára is micsoda verekedés volt miattad, összetörték a berendezést. De a hölgynek nagyon nagy szüksége volna a pénzre. Bizonygatja, hogy azok az idők már elmúltak, és ő megkomolyodott (nem tudom, hogy pontosan ezt a szót használta-e). A bártulajdonos megsajnálja, és felveszi. Jól van… énekelhetsz, de nem akarom, hogy megint botrány legyen.
Ezen a ponton snitt, semmi sem maradt meg a fejemben a cselekményből, csak két (vagy több) férfi, akik a nő körül keringenek; végül természetesen iszonyú botrány lesz, és az utolsó filmkockákon felbukkan a hajó, magával viszi a bárénekesnőt egy másik szigetre, ahol feltehetően minden elölről kezdődik.
Magam előtt látom: háború előtti hajviselet, nagyon karcsú alak, elég hosszú szoknya, amit csak a 70-es évek óta neveznek midinek. Akár szél fúj a tenger felől, akár a kocsmában verekednek, a smink mindig hibátlan, a hajfürtök a helyükön maradnak, és a táj egzotikus. Bosszantó, hogy csak ennyire emlékszem világosan. A nő arca és sziluettje, két (vagy több) kalapos férfi, és a hajó. Valami közöm van ezekhez az emberekhez; természetesen nem a hollywoodi színészekhez, ugyan dehogy. Sosem érdekelt ez a csillogó, üres világ, nem hiányzik, nem való nekem. Nem vágyakoztam a színpadra, tudom, hogy nincs ott semmi keresnivalóm. A bárokat kívülről látom, többnyire korán reggel, esetleg délelőtt, amikor nem égnek a színes lámpák, és a lepusztult utcákon háziasszonyok sietnek a piacra, méretes kosarakkal, és bőgő gyerekeket vonszolnak maguk után. Nem ez az egyetlen hollywoodi film az életemben, de az emlékezetem nagyon hiányos. Nem tudom, miért kellett elmenekülnie …-nek az előző állomáshelyéről, kiket szédített meg, zsarolja-e valaki (mert lehet, hogy zsarolásról van szó, valamit tudnak rólam, amit nem lenne szabad).
Igen, most érkeztem meg erre a szigetre, és nem érdekel, hogy hol vagyok. A ruháim még megvannak, a régi, szép ruhák, a régi, szép napokból, és ezen a szigeten nem számít, hogy egyik sem a legújabb divat. Legalább húsz évvel maradtak el ezek a szigetek New York mögött, és nem olvassák az amerikai lapokat, semmi sem érdekli őket. Az itteni fehérek egész nap isznak, nem engedhetik meg maguknak, hogy kijózanodjanak, mert akkor világosan látják, hogy mit rontottak el. Lehet, hogy egy sikkasztás van a hátuk mögött, lehet, hogy világra szóló panama, de a börtöntől megmentették őket a pártfogóik, ugyanazok, akiket ők mentettek meg, amikor még jobban szaladt a szekér. Most tiszteletbeli konzulok, vagy más, hangzatos címük van a gyarmatokon; ez volt az ára a megmentésnek, a gyarmatok. Malakka, Ceram, Amboina, Timor. Timor mortis conturbat me, mondja a katolikus pap, én azonban nem tudom, hogy ez mit jelent, talán egy disznó vicc. Még a papok is eldurvulnak a gyarmatokon.
Az időjárásról már sokszor elmondták, hogy elviselhetetlen; nem téma többé. Nem panaszkodunk a melegre, az esőre, a penészre. Mindegyik fehérnek van egy bennszülött felesége, akivel persze nem parádézik, nem mutatkozik vele az utcán. A lányok se szívesen lépnek ki a házból. Otthon már nem kellenek, itt még nem, elvannak egyedül, vagy a tejeskávé színű gyerekeikkel, és parancsolgatnak a szolgáknak, akik még náluk is kiszolgáltatottabb helyzetben vannak.
Nagyon kevés pénzt kapnak, ezért a kevésért tűrik el a szajhák fölényét, a szeszélyeiket.
Nekem sem fizet sokat Benson, de nem lehet válogatni, ez az egyetlen, úgy-ahogy tisztességes bár a kikötőben, a többi csak matrózkocsma, az emberek azért járnak oda, hogy berúgjanak.
Amikor megismertem Bensont Jáván, öt évvel ezelőtt, ő már mindent tudott rólam. Meg kellett vásárolnom a hallgatását. Nem tettem szívesen. Benson barátságos ember – nagyon is az. Szája a füléig ér, és mindig segít, de tényleg. El kellett fogadnom, mert alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. Claiborne végighurcolt a fél világon. Vitt magával, mint a döglött macskát. Nem érdekelte a véleményem. Jáván nagyon kedvesen viselkedett, aztán bevallotta, hogy baj van (természetesen hazudott, én meg elhittem neki). Visszakérte a gyémántokat… abban a pillanatban meg kellett volna értenem, hogy miről van szó, de nem. Istenem, szerettem Claiborne-t, nem voltam már szerelmes, de még mindig szerettem, hozzámentem volna feleségül, ha megkér… ő azonban nem engem akart, hanem a gyémántokat. Visszaadtam neki mindet (különben is elvette volna, mindig volt a zsebében egy-két revolver). Így kerültem Bensonhoz, és utólag is csak azt mondhatom, hogy szerencsém volt, járhattam volna sokkal rosszabbul is.
Tudtam, hogy nem a bárból él, hanem a piszkos ügyeiből – na de ki nem? A hollandokkal, a hollandok ellen, nem tudom. Én azt szeretem, ha békében hagynak énekelni, és nem kell nyújtanom egyéb szolgáltatást. Bensont soha nem érdekelte az ének; két nagy szőrpamacs van a fülében. Vásárolni szeretett: katonatisztet vagy politikust.
Én csak az aláírás voltam a szerződésen.
Rögtön megismert. Először nem akart beengedni az ajtón. Elmúltak már azok az idők! Aztán meggondolta magát. Még mindig elég csinos vagyok – esti világításnál, gyertyafényben gyönyörű. A sors keményen elbánt velem, de tudok viselkedni, megtanultam Claiborne mellett, meg kellett tanulnom.
Ennyit sikerült megtudnod Juliáról? – kérdezte szánakozva N. Remélem, gyorsan felfogod, hogy ezt nem tudjuk felhasználni, minden átlagos amerikai háziasszonynak van ennyi fantáziája. Jó modorú lotyó, lejárt lemez. Mindenféle lotyó. Valamikor ez még romantikus volt, vagy legalább különleges. Aztán addig feszegettük a határokat, amíg mindegyik leomlott. Jó modorú vagy modortalan, senkit sem érdekel. Csak a teljesítmény számít. Van neked fogalmad arról, mi számít ma átlagos teljesítménynek? Mit várnak el az átlagos háziasszonytól, az átlagos elővárosban, a három gyerek, a macska és a papagáj mellett?
Nem tudom. Nem tanultuk az iskolában. Matek tagozatos voltam.
Akkor idefigyelj, te szerencsétlen, mondta N., és bekapcsolta a laptopot. Néhány kattintás után odahívott maga mellé.
Ülj le, és nézd meg figyelmesen.
Vow. Nem tudtam végignézni.
Kiakadtál?
Már az elején.
Ismétlem, hogy ez az átlagos követelmény. Akarsz látni egy rendkívüli produkciót?
Ijedten feleltem: Nem, dehogy. Ez is sok volt. Sokk.
Akkor hogyan képzeled el az együttműködést?
Ezek után sehogy.
Egy új sorozat scriptjéről volt szó. N. olvasta néhány írásomat. Fantáziát látott bennem. Vagy rutint. Persze azt nem tudhatta, hogy én gondolatban még a 30-as években járok, és nekem még a régi hollywoodi film is nagyon merész. A sejtetést értékelem. Azt gondolom, úgyis mindenki tudja, hogy miről van szó. Na persze. Azt már a gyerekek is tudják, hogy miről. De hogyan? És nem fogok újat mondani annak, aki már az óvodában elkezdte a gyakorlást.
Ja, ha ez csak fitneszedzés, kardioedzés, akkor engem hagyjatok ki belőle. El tudok képzelni egy hagyományos háromszöget. Ehhez mindenki hozzá tud szólni. Mindenki tapasztalta már, hogy is van ez a dolog a befogókra emelt négyzetek összegével. Te nem? Akkor hazudsz, vagy neked hazudtak. Nincs ebben semmi, általános iskolai tananyag. Két befogó és egy átfogó, az legalább három négyzet. A síkban. Térben három kocka. És három kockát már nagyon sokféle módon lehet elrendezni. Nem kell hozzá varázspálca, vagy csúcsos süveg.
Csúcsos süveg nem is, jegyezte meg N., de legalább valami varázspálcához hasonló… Gondold el, Julia megszokta a varázslatot. Lehet, hogy az elején vonakodott, vagy nem tetszett neki, de gondold el, tíz év is eltelt, amióta Claiborne-al megszökött, és azt hiszed, hogy ő volt az első? Ki fogsz ábrándulni, de jobb, ha tőlem tudod meg. Nem az első, és nem a második.
Julia ugyanabban az épületben kapott egy szobát, ahol a bár volt. Az emeleten. Keresztül kellett menni a konyhán, és ott volt a nyikorgó falépcső. Valaki mindig volt a konyhában, és a nyikorgás mindent elárult. Benson nem vállalta a kockázatot. Még mindig vonzódott Juliához. Ki nem? De megöregedett, és lehiggadt. Nem vállalta ugyanazt a kockázatot, mint Jáván. Végül is, aki sokat keres, sokat veszít. A mérleg egyensúlyi helyzetre törekszik. A mérleg és a Mérleg is. Benson szerette, ha az emberek jó véleménnyel vannak róla. Fütyült rájuk, és utálta őket, de akkor is. A jó vélemény olyan, mint a tőke, mindig kamatozik.
Nem engedhette meg magának, hogy a bárból kupleráj legyen. Ezért volt mindig valaki a konyhában. Ha más nem, akkor a bennszülött „feleség.” Rosia nem tudott semmit Jáváról, de annyit megértett, hogy nagyon kell vigyázni. Azonkívül féltékeny is volt. Benson nem fiatal már, de mint az aranytojást tojó tyúk… Valószínűleg nem fog megnősülni, minek tenné, ha eddig sikerült elkerülnie? Rosia szeretné papírba csomagolni az arany tojásokat, jó lenne egy hivatalos papír, Benson azonban nehéz eset.
Az ördög hozta ide ezt az amerikai asszonyt. Megvoltunk nélküle. Minek jött ide?
A férjemet keresem, búgta Julia, pedig Claiborne nem volt a férje, és nem is veszett el, senki nem vész el, aki éppen visszaszerezte a megunt szeretőjétől a gyémántokat, legföljebb új életet kezd, Julia-mentes életet, esetleg egy Rómeóval vagy Lőrinc baráttal, mert nagy, szabad, globális faluban élünk, amelyben a szex kötelező, lassan mindenkivel. Az állampolgárok alkotmányos joga és kötelessége, hogy mindig rendelkezésre álljanak, és a játék tartalmáról az erősebb rendelkezik.
Dolnick minden este ott volt a bárban, és udvarolt Juliának – de igazán udvarolt, kézcsók, rózsa, és egyéb szamárságok. Julia eljátszotta a kifogástalan úrilányt, mert Dolnick ezt akarta. Ki akarta? Egy tüdőbajos fiatalember, akit azért száműztek a gyarmatokra, mert… Ma ez már elképzelhetetlen, de a 30-as években, még ott volt a readingi fegyház és a De profundis. És az élet hercegei nagy nyomorban éltek tovább Franciaországban. Vagy a gyarmatokon. Már ameddig, mert a tüdő gyorsan roncsolódik.
Newman királyi trónt ígért Juliának – nem valamelyik egzotikus szigeten, ahol nem terem más, mint szerecsendió. A képzelet országában volt ez a trón, de a ragyogása nagyon is kézzel fogható. Kissé érthetőbben, Newman mágus volt, egy ennél sokkal hangzatosabb néven, cirkuszokban és varietékben lépett fel, és éppen szüksége volt egy mutatós asszisztensre, tudod, akit körül lehet dobálni késekkel, vagy ketté lehet fűrészelni minden este, az a fajta, aki tartja a száját.
Julia kinevette. Tíz évvel ezelőtt kellett volna találkoznunk, uram. Talán akkor megfog ez a cirkuszi romantika. Nekem művészi ambícióim vannak. Igaz, hogy most egy bárban énekelek, de nem ez a hivatásom. Énekesnő vagyok. Komoly.
Newman elgondolkodva piszkálta az orrát. Mondanék én valamit, királynőm, bár biztosra veszem, hogy nem hiszi el. Nekem is vannak művészi ambícióim. Jelenleg cirkuszokban és varietékben lépek fel, de nem sokáig. Nem ez a hivatásom. Mágus vagyok. Komoly.
Hogy érti ezt, varázsol?
Varázsolok.
Én van egy szép, hosszú varázspálcája, jegyezte meg Julia, és tűnődve forgatta a kezében a hosszú cigarettaszipkát.
Nevezhetjük varázspálcának is, felelte Newman gúnyosan, de Julia úgy tett, mint aki nem érti – amerikai énekesnő vagyok, úrinő vagyok, nem kötelességem megérteni a mocskos célzásokat.
Mi az, hogy mocsok? Állítólag a 30-as években még volt ilyen. A gyarmatokon. És azt gondolták, a gyarmati rendszer örök.
Például át tudom változtatni a tárgyakat, folytatta Newman.
Ezt a szipkát?
Például ezt a szipkát. Mit szeretne helyette?
Talán két szipkát. Nem is tudom.
Egy pillanat alatt ott volt a másik szipka az asztalon, ugyanolyan, mint az eredeti.
Newman szárazon nevetett.
Látja, miért nem kért inkább egy pár fülbevalót vagy karperecet. Minek ez a két szipka magának?
És minek a fülbevaló? – kérdezte Julia álmatagon, aztán odament a zongora mellé, és énekelt. (Na végre!)
És a zongorista természetesen vak, csúfolódott N., annak idején minden kuplerájban vak volt a zongorista, esetleg teljesen süket.
A zongorista nem vak, de van egy nagydarab, drabális felesége, aki terrorizálja, és…
Persze. Egy afroamerikai nőnek nagyon jó szerep. Az afroamerikaiakat nem szabad kihagyni, ez az előírás. Drabális feleség, fekete, kakaószínű…
Nem tudom. Nem érdekel, hogy milyen színű a zongorista felesége. Tőlem kék is lehet, mint egy na’vi.
Navy és kék, nagyon szellemes.
Nem érdekel. Miért ne lehetne egy cirkuszi mágus azon az egzotikus szigeten? Varázsol egy komplett tiszti egyenruhát, és Julia ebben az egyenruhában intézi a magánügyeit éjjel, záróra után. Egy holland katonatiszt nem feltűnő az utcán, hajnali 5-kor, a 30-as években, a gyarmatokon.
Ragaszkodsz ehhez a holland katonatiszthez?
Angol is lehet. Mindegy. Éjszaka hazamegy, föl a nyikorgó lépcsőn. Rosia kiugrik a folyosóra, és még látja, hogy valaki bement Julia szobájába, egy egyenruhás. Fellármázza a házat, és Juliára rátörik az ajtót. Ő meg ott áll neglizsében, csupa csipke, és ez a felvétel nagyon merész.
Megőrültél, egy csipkés neglizsét akarsz lenyomni az emberek torkán, akik már valamennyi sztár hasnyálmirigyét is látták a bulvárlapokban?
Kit érdekel egy hasnyálmirigy?
Na hallod, még mindig jobb, mint a te ragyogó ötleteid, tudod, mi ez?
Dráma.
N. felszisszent. Melodráma! Felejtsd el! Egy ilyen sótlan történetet nem lehet eladni. Tudod, mennyi a humor ebben a történetben? A vak zongorista, és az XXXL-es afroamerikai feleség, ennyi a humor. És még ez sem polkorrekt. Ki fogják húzni. Sőt, az lesz az első, hogy én kihúzom. Még sohasem élt a világon annyi érzékeny ember, mint most. Kiszámítják, hogy mennyi pénzre van szükségük, és máris perelnek Tiszta nyereség, ha minden tizedik bejön.
Nekem pedig nem jön be ez a mai világ. Vagy én éljek gyorsabban, vagy a világ lassabban, de úgy, ahogyan most van, sohasem találkozunk.
Aranyom, miből gondolod, hogy találkoznod kell a világgal, vagy a világnak veled? Ha nem vállalod, aranyom, egy ilyen scriptet bárki megír, aranyom, és minden fakszni nélkül. Ne mondd azt, hogy olyan is lesz, mert az a cél, hogy olyan legyen. A melodrámát nem fizetik meg, aranyom. Gyarmatbirodalom nincs többé, vagy nem ez a neve. A bárénekesnő unalmas, az egzotikus sziget még jobban.
Egzotikus sziget. Valószínűleg azért emlékszem még mindig erre a hollywoodi filmre, mert egy egzotikus szigeten játszódott. Minden oldalról víz, ez misztikus dolog. Legyen ez, mondjuk, Thaiföld, a Ko Phi Phi Leh sziget, ahol egy barlangban mindenfélét találtak, amit a barlangokban szokás: csontot, rongyot, üveget. A bár vendégeit nem érdeklik sem a barlangok, sem a mangrove erdő, sem a vízben úszkáló varánuszok. Csak háttér, de én hiszek a hátterekben. Persze lehet, hogy itt már nagyon sok a turista. Mindenkinek a zsebében van egy kis csomag, amire szenvedélyesen vadásznak a smasszerek. Thaiföldön nem akarják megérteni, hogy nem szórakozásból kell ez nekünk, fogalmuk sincs arról, hogy mi az igazi szórakozás. Ez a kis csomag csak kényszerűség. Másként nem lehet elviselni a nagyszerű világot, amit most építünk magunknak. Ennél még az is jobb volt, amikor a barlangi medve kergette a majomszabásúakat. Ha voltak ilyenek. Mert egy láncszem még mindig hiányzik, és nem ismerjük a pasit, aki átszabta a majmokat.
Van egy kis hippi kolónia a Thambok Koranee Nemzeti Parkban, a tengerparton. Irtják őket, mint nálunk a szúnyogot, és nem is igazi hippik; úgy értem, nem hagynak nekik elég időt arra, hogy kiteljesedjenek, megvalósítsák önmagukat. Kivonulnak a társadalomból, és ez szimpatikus. Ők is egyfajta társadalomban élnek, csomag-társadalomban, fehér porral teli kis csomagokban, és ez kevésbé vonzó. Mondjuk, beleesik a tengerbe az összes csomag, akkor mi van, összedőlt az egész társadalom? Mondjuk, megtámadják őket a közrend, a zsandárok, a normálisok; nincsenek fegyvereik, botokkal harcolnak, köveket hajigálnak, szétverik a Benson vendéglátóipari egységét, többek között. Már amennyiben Thaiföldön forgatják a filmet.
Vagy ha nem, még mindig lehet egy nagy yakuza leszámolás, persze nem Japánban, mert az hétköznapi. Legyen a Lang Bian hegységben, gondolom, az Vietnam, a végén leszakad a függőhíd, és vége a filmnek.
Persze még hatásosabb, ha Julia elutazik a szigetről, a szép nagy hajón; a hajó méltóságteljesen úszik, bele a naplementébe, és közben szól a Saint-Saens requiem, ami nagyon gyakran előfordul az egzotikus szigetek között, vagy a nyílt óceánon. Ha egyszer melodráma, akkor legyen tökéletes.
Julia kutyája a parton marad, a távozó hajót nézi, és nagy könnycseppek jelennek meg a szemeiben. Mondjuk, eddig nem is volt kutyája, de senki nem fog reklamálni. Egy kutyakönnycsepp megolvasztja a bazaltot is.
Aranyom, jelentette ki N., a hangjában teljes elismeréssel, ez már akkora giccs, hogy csakis nagy siker lehet. Kasszasiker, és legalább négy Uszkár – akarom mondani, zokogó kutya.
3 hozzászólás
Hát én ezen most megint nagyon jól szórakoztam. Melodráma? Az, a javából! Üdv: én
Kösz, Laci. Melodráma, sőt, melódráma.
Egyébként tényleg volt egy hasonló amcsi film, csak a címét, a tartalmát és a suereplőit felejtettem el.
Ismét hoztad a szokásos formád, nagyon jót derültem. Gratulálok, és köszönöm, hogy olvashattam!
Üdvözlettel: Tibor