/negyedik rész
Najó, na jó. Asszem, minden mesébe kéne lennie valami „tanulságosságnak” – leginkább, a gyerekek számára. (Felnőtteknek? Ugyan, minek? Felesleges időpazarlás.) Meg kéne igazából, akármilyen katarzis! (Legalább, a mesében legyen!) Netán kéne inkább koturnus? Vagy, a történetíró műveltségét fitogtató, bármilyen, amolyan izéféleség? Aki tudja, megérti ezt. Mindenesetre, folytathatnánk akár másképp is történetünket.
Pl. netán tán, a kismalacok, meg cicabarátaik csak álmodták mind összes, ezen rémességeket. Ehetnénk végre már jó franciakrémeseket! A farkas régóta „vega” lett, jó pár hónapja már csak füvet evett. Persze, lett ebből, újabb bonyodalom. Aggódtak a birkák, elkeseredetten bégetett, mind az „összes nyáj”! Bégették eszementen: „ez a mohó, telhetetlen bendőjű még a végén, lelegeli előlünk az egész legelőt!” Nagy kétségbeesésükbe, alig kaptak már levegőt. Futottak, szaladtak is a pásztorok, hoztál az inhaláló-készülékeket. (Spiolto Resimat, e sorok írója is ezt használja. De, ez itt nem a reklám helye. Minden esetre kiürült készüléket ajánlatos visszavinni, újra felhasználásra.)
A kosok meg összedugták bölcs fejük, szarvaikkal egyetemben, aztán vázolták ötletüket, amelyet kifundáltak (összegyűlésük után.) „Szóval, fel kéne áldoznunk néhány szopós bárányt netán, a farkas oltárán. Így tán, jól lakik, nem legel majd tovább, marad még legelőnk, meg rajta fű bőségesen, elégségesen. Az utánpótlásra meg ne legyen gondotok, hisz itt vagyunk mi!”
Szó nem írhatja le a felháborodást, ami a szoptatós anyajuhok körébe tört ki. Mert tört ki ám, az igazi dörgő, villámló hadd-el had! „A kisgyerekeink áldozzuk fel? A farkas oltárán? Elment az a kevés maradék eszetek? Ostoba kosok! Nektek mindig csak azon jár a perverz eszetek? Van bőr, illetőleg gyapjú azon az álszent, farizeus képeteken? Jól gondoljátok meg, ugyan mi lenne veletek nélkülünk.”
A kosok némileg tanácstalanná váltak az asszonynép jogos haragját követően. Leginkább a farizeus kifejezés okozott gondot számukra. Nem jártak könyvtárba, nem olvastak semmilyen könyvet, még amolyan „bibliás könyveket” se. „Fariezusososság? Mi lehet az? Tán valamilyen betegség? Mint a szifilisz?” Na, puff neki, ez egy újabb varázsszó, többségük nem ismerte a betegséget, de a legöregebb tapasztalt kos „felvilágosította” az összegyűlt kos-népséget. „Csak semmi pánik! Hallottam egyszer a juhászok beszélgetését erről: ez a betegség csak azokra az emberekre száll, akik összeadják maguk, pénzér vett, szemérmetlen, mindenféle, rongyér’ vett, riherongy, cafat-cafkákkal. Perverzitás céljából, némileg, szigorúan összefoglalva.”
Na puff! Történetírónak nincs kedve, Ideje se hozzá, hogy elmagyarázza a fiatalabb kosoknak az előforduló, összes szók jelentését. Ha kedvük támadna egyáltalán, fellapozhatnák az értelmező szótárat. (Csak, nehogy megrágják, lelegeljenek néhány fontos oldalt! Mert, ugyan mi lenne velünk, értelem nélküli üres szavak nélkül?) Minden esetre a kos népség egy dolgot megfontolt. Gondolván arra, mi is lenne a „férfiakkal” asszonyok nélkül. Estek is kétségbe, de piszkosul ám! Így végül is meghátráltak, takarodót fújtak, illetve bégettek. UGYAN MÁR! MI LENNE OSTOBA FÉRFIAKKAL ASSZONYNÉP NÉLKÜL? Szóval, megjött az a csepp maradék eszük.
Így a farkas amúgy meg legelt, legelhetett tovább, cseppet se tétlenkedett. Amúgy mást is evett, többek között, finom franciakrémeseket. (Nagymama specialitása volt a franciakrémes. A vadásznak ízlett piszkosul, és felhívta rá – az immáron vegetáriánussá vált – farkas figyelmét. (Is.)
A finom étkeket – naná, hogy – Piroska szolgálta fel, andalító mézes bort is töltött a vendégek szaporán kiürült poharaiba. A farkas meg gondolta magába: „oly ennivaló, annyira édes!” De miután áttért már a vega életmódra, türtőztette magát, eszementen. DE! Piroska olyan ennivalóan, kihívóan mosolygott! RÁ, csak ŐRÁ! Jujj!
Ok, ok, majd keres a történet írója valamilyen – mindenki épülésére szóló tanulságot. Jobb lesz, ha mielébb folytatja a mesét, mielőtt megelégelnétek. Vagy mielőtt, ő maga is elunná. Mert, vissza kéne térnie végre, a mese fő sodrára. Nehogy úgy járjon, mint az egyszeri vasutas, esedékes vonatot várva, reménytelen, elhagyott, racionalizálás okából felszámolt, elárvult szárnyvonalon. Ő azér’ gondosan leereszti a sorompót minden nap, áll vigyázva, kezében a piros zászlóval. Mert lengetni kell, mindenekelőtt. Mert rendnek, fegyelemnek kell lennie, mindenek előtt. Meg állandóságnak is, ez a legfontosabb, választható opció! Néha azért megfordult vasutasunk fejébe: „jaj, csak nehogy az épp kormányzó állam-kormány-párt, lengetését belengetésként értelmezné; akkor néki lenne csak annyi.” Mert, meghekkelnék még szívhez szóló, forró üzenetváltásait is, azzal a szomorú, szép szemű, oly rég látott kalauznővel! (Nagyduda községből.) Amúgy, a szárnyvonalra már az utoljára vezényelt vasút sem érkezett meg, kisiklatták aztat. Lett is vizsgálat ezerrel, de a tanúvallomások, felvett jegyzőkönyvek elkallódtak a hivatalok útvesztőiben. Mind1, kisiklott az utolsó vonat is, azon a szomorú szárnyvonalon. A szomszéd állomásfőnök ugyanis, szenvedélyes bélyeggyűjtő volt, és rendkívül érdekelte a postavagon tartalma. Gondolta magában, végre lenyomhatná a falubéli postamestert, aki szintén szenvedélyes bélyeg-nyáladzó volt. Így alakult aztán, hogy évek óta levél a faluba se be, meg se ki. Ugyan már? Tán jobb is a címzetteknek így! Mert, köztudottan, miről is szólnak az elküldött levelek? „Szia nagyi! Az ünnepekre mindenképp hazajövünk!” Meg: szia drágám, beadtam a válópert! Csomagolj Édes, hamarost jövök érted! Na ja! Nagyi az utóbbi években már nem sütött semmit, nem díszített karácsonyfát se. Ugyan, minek? Úgyse jönnek már. (Mert rengeteg dolguk van.) Kedves is visszacsomagolta cuccait sok éven át. Ugyan minek? Úgyse visz el már.
Asszem’ a levelek sok-sok hazugságot rejtenek, jobb lenne tán meg se írni, meg se kapni Őket.
Na szóval, a lényeg. „A farkas?” Kérdezte a barát nélküli, éppen elárvult kiscica. (A földről.) „Épp az imént távozott, ha akarod még utolérheted.” Eképp nyávogott, cicatestvére (a fáról). „Akarja utolérni a nagy büdös rosseb, érje utol, leginkább a lépfene! Még Luis Pasteur se gyógyítsa meg!” Válaszolt testvére (a földről).
Eképp kommunikáltak egymással a testvérek, egyikük a földről, másikuk, egyelőre még a fáról – ugyanis a szörnyű események hatására besokkolt, nem volt még kedve még lemászni. (Se.)
„Tudod, pedig én mindent megpróbáltam! Tanítgattam még fára mászni is! Az első ágacskára még fel is tudott kapaszkodni, aztán mindig lepottyant. Utolsó kísérleténél, meg letörött az ág alatta. És én meg kinevettem szegényt. Elvettem még a maradék önbizalmát is! De, tovább próbálkoztunk, futni is tanítottam, Illetve, megpróbáltam. És, hidd el testvérkém, igazán kemény edzésmunkára fogtam. Úgy szuszogott szegénykém, amikor az összes csigát sikerült megelőznünk.”„Ne szomorkodj, amit tehettél, megtetted, nem tehetsz róla. De most mindenképp tovább kell mennünk, nincs vége még a mesének.”„Csak azt a szörnyűséget tudnám feledni!”
Mert, mindenki elképzelheti a lezajlott tragédiát. Kevés fantázia is elég. A gallyakból összeeszkábált házacska tetőtől-földig lerontva-bontva; malackának meg se híre, se hamva. Illetve, benyelte őt a farkas telhetetlen bendője, gyomra.
Mer bizony a mindig éhes fenevad, a második malacot is befalta. Befalta szőröstül-bőröstül, gondosan megrágva annak minden csontját, finom porcogóját. Gondolnánk, jól lakott végre, mindezek után? Hát, nem hinném. Igazán nem hinném…
/vége a negyedik résznek
3 hozzászólás
Kedves Frigyes!
Ide már kiírhattad volna: mese, csak felnőtteknek! 🙂
Egyébként, zajlik a mese, bizonyára még a harmadik malackának is áldozatul kell esnie.
Amúgy jól szövöd a mesét, mindent, mi belefér! 🙂
Nos, jöhet a harmadik malacka! 🙂
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Elárulok Neked egy titkot! Nemigen rajongok a malacsültér!
De a húsvéti rántott bárányt kedvelem. + a finom ragulevest is, megfelelően ízesítve, Szóval, köszönöm, hogy olvastál, próbálom befejezni a mesét ahogy a "csövön kifér".
szeretettel: Frigyes
bocs, jut eszembe, a tárkony nélkülözhetetlen a finom leveshez!
ínyenc vagyok?