Boldog órák szép rivaldafény emlékeképpen…
A hatvanas években nemcsak tanulás folyt iskolánk termeiben, szórakozásunkat is szívügyének tekintette a tanári kar. Kéthetente szombaton tánciskolát szerveztek, – ide már fiúkat is beengedtek a másik szárnyból! – nagy szó volt! és minden évben színielőadásokat tartottak a növendékek szereplésével. Komoly felkészülés előzte meg a néhány előadást, amelyre szabályosan jegyeket árultak. Mindig teltház volt, jöttek szülők és rokonok, sőt más iskolákból is az emberek. Általában kölcsönzőből béreltek ruhát, és rajztanárunk, a szép nevű Szép Agenor készítette a díszleteket.
Egyszer egy kínai témájú darabot adtunk elő, és nem találtak elegendő megfelelő jelmezt a kölcsönzőben. Magunknak kellett megoldani a dolgot, így hát igazán sokszínűre sikeredett a látvány. Nekem Gazdagné varrt ruhát, egy lecsúszott kisbirtokos család lánya, aki még a háború előtt megtanult ruhát készíteni, és régi kuncsaftjaihoz járt elrendezni a javításokat, szabni-varrni. Álmatag arckifejezéssel bökdöste a gombostűket, és gyakran beszélt magában, felháborodottan gesztikulálva, ami nekem akkoriban nagyon tetszett. Gúnyosan ki is nevettem titokban, a gyermekek könyörtelenségével, s ez annál is csúnyább dolog volt, mert ez a nő mint egy töltött galamb, mindig kedvesen, szelíden, szinte bocsánatkérően üldögélt nálunk, csendben varrogatva. Keresztanyám nagyon sajnálta, mert senkije sem volt már, egyedül élt valahol a Thököly úton egy bérházban.
A jelmez rózsaszín selyemből készült, világoskék paszpólozással a szegélyeken, nadrágja térd alattig ért, hasítékok díszítették, és ettől tisztára pizsama kinézetet kapott. Hogy egy igazi kínai mit szólt volna hozzá, nem tudhatom – én nem akartam felvenni, bőgve tiltakoztam, de nem volt mit tenni, ha szerepelni akartam, bele kellett bújni… A próbákon aztán megvigasztalódhattam, mert a többiek sem néztek ki különbül, tulitarka egyveleg bontakozott ki a szülői elképzelésekből. A kalap viszont egységes volt, kartonból vágtunk körcikket a rajzórákon, azt ragasztottuk össze, és szalaggal kötötték a fejünkre; így már egy csapásra sokkal kínaibbnak látszottunk. Vigaszul szolgált, hogy az előadásra kifesthettük magunkat. Használtuk is az anyukák kenceficéit, akkora piros szájak, és zöld szemek kerekedtek, hogy a rajztanár szólni sem tudott, csak nagyokat csuklott ijedtében, amikor meglátta. Hát még akkor, amikor teljes mellbedobással, erőteljesen sarlóztunk a színpadi rizsföldeken, teli torokból, vígan énekelve az előadandó fájdalmas dalocskát szegény kínai rizsaratók szomorú életéről!
Ebből a darabból több előadást is tartottak, nagy örömünkre.
Egy másik előadás fanyar emléke is megmaradt. Elbúcsúzva az iskolától, ballagás után ünnepséget szerveztek tanáraink. A ballagók is szerették volna viszonozni valamivel a kedvességüket, megköszönni az itt töltött éveket. Én eléggé olvasottnak számítottam, és mivel gyakran mondtam verseket az ünnepségeken, bizonyos rutinom is volt a szereplésekben. A lányok biztattak hát, találjak ki valamit. Ennek eredményeképpen előadtuk Jókai Bolondok grófja című darabjának első felvonását.
Az említett mű nagy írónk kevéssé ismert színműve, talán nem véletlenül. Nem egy nagy ívű, drámai érzelmekkel teli alkotás, csak egy kis habkönnyű, nagyon egyszerű, vidám kis darab, melynek első felvonásában a fiatal gróf megérkezik örökölt birtokára, és szembesül furcsánál furcsább alkalmazottaival, akik közben őt nézik bolondnak. Én voltam a gróf, a rendező, a kellékes. Ruhák tekintetében megint kölcsönzőhöz folyamodtunk; a díszletek kérdését nagyvonalúan oldottuk meg, pár meglevő, elfekvő díszlet utalt a főúri kastély berendezésére.
A jelzésszerű színpadi díszletekkel megelőztük korunk rendezőit…
Két hónapos gyakorlás után a magyar tanárnővel együtt reménykedtünk a sikerben – őt beavattuk a titokba, a próbák miatt. Egyébként senki nem sejtette, mire készülünk.
Elérkezett a nagy nap, lezajlott a ballagás, a tanuló ifjúság betódult a színházterembe, ahol már ott álltak felállítva a díszletek. Túl voltunk a hivatalos részen, és akkor bejelentették a nyolcadikosok produkcióját. Szerepem szerint besétáltam a színpadra, elgyötörten panaszolva a hosszú út fáradalmait, és az elősereglő szolgáktól kézmosási lehetőség iránt érdeklődtem. Oda volt persze készítve már egy lavór, s első felindulásomban, amit a lámpaláz okozott, vidáman mostam kezeimet – az úti kesztyűben.
A közönség röhögött, a magyar tanárnő rémülten integetett a színfal mögül, és harsogva suttogta: – A kesztyű, a kesztyű!
Még jó, hogy a bolondok grófját alakítottam…
Talán ezért is titkoltam a későbbiekben versmondó és szoprán énekesi adottságaimat. A középiskolában már nem szerepeltem ünnepségeken, nem rendeztem előadást, és kórusba sem jártam. De az elemiben nem volt ünnepség nélkülem, és a lámpaláz sokszor megkeserítette az életemet, míg felnőtt koromra úgy-ahogy kinőttem belőle; s bár sokáig álmodoztam arról, színész leszek, sosem próbálkoztam felvételivel.
10 hozzászólás
Kedves Irén!
Színesen, érdekesen mesélted el azt a történetet! Lehet, h jó színész lettél volna, ez most már nem fog kiderülni, írni viszont tudsz, az biztos!
Üdvözlettel: én
Kedves Irén!
Jó volt egy kicsit veled nosztalgiázni. Sokszor milyen apró – abban a pillanatban hatalmasnak tűnő – dolgokon múlik, hogy később merre kanyarodik az életünk. A dédelgetett álom egykettőre szertefoszlik.
Írásod azonban nagyon tetszett!
Szeretettel: Zsóka
Kedves Irén!
Élethűen adod vissza emlékeidet. Bár nem lettél színész, azok az évek nem múltak el nyomtalanul.
Szeretettel: Eszti
Kedves Laci, Zsóka, Eszti, nagyon szépen köszönöm!
Kedves Irén!
Érdeklődve olvastam a visszaemlékező írásod. Bellül sokszor nagyot dobbant a szívem, mert bár mi nem ismerjük egymást, mégis velem is megtörtént ismerős helyzeteket írtál le. A kesztyűben való kézmosás úgy látszik közös iskolai élményünk volt. (Én abban az előadásban egy kesergő bohócot játszottam.)
Ettől függetlenül élveztem az írásod. Lehet, hogy ugyanolyan jó színész lett volna belőled, mint amilyen jó író vagy.
Szeretettel:
Millali
Millali, nagyon köszönöm a kedves szavakat. Ezek szerint, sok iskolában rendeztek hasonló iskolai előadást akkoriban, bár sokáig úgy képzeltem, hogy ez ritkaság volt, és csak igazgatónk és rajztanárunk irodalmi érdeklődésének köszönhető. Lám, tévedtem. Jó dolog ilyesmiben tévedni…
Kedves Irén!
Szeretem a megtörtént dolgokat ha megosszák az emberrel. Olvasva eme alkotást, nekem eszembe jutott egy hasonló eset. Miért nem lettem táncdal énekes? Nos a koleszban volt táncdal fesztivál. Na gondoltam miért ne? Épp előző nap voltunk a színházba és néztük a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. Kaptunk róla egy kiadványt melyen rajt volt néhány dal szövege, kiválasztottam az egyiket. Gondoltam előadom. A dal szövege így kezdődött: Menni kéne, menni kéne menni kéne menni… na de a többi nem jutott eszembe így hát bejelentettem: Na akkor én megyek. Volt nagy röhögés és persze mondták: Na ez is csak a Panka lehet :-))) persze a szöveget kívülről fújtam, csak hát a lámpaláz, és persze a repedt fazék hangom 🙂
egyszóval jó volt téged is olvasni, és ezáltal itt röhögni az én akkori múltamon 🙂
szeretettel-panka
Kedves Panka,
köszönöm, hogy olvastál! Jó kis történetedet miért nem olvashattuk még…?
Nagyon szerettem a Popfesztivál zenéjét…:))))
Kedves Irén!
Bennem is sok iskolai emléket felelevenítettél. Így volt, ahogyan írod, általános iskolában nem csak követeltek, hanem tanítottak, fejlesztettek. Ennek egyik módja volt a színdarabok előadása, ahol fejlesztették a memóriánkat, a szókincsünket, az együttműködésünket, a szövegmondásunkat, a személyiségünket. Persze, mindig történtek mókás események, vagy az előadáson, vagy a próbákon, amiken aztán jót lehetett nevetni még évek múlva is.
A színészet sok kislány álma volt, akkor is. Nyolcadikban budapesti szavalóversenyt nyertem, így felvételi nélkül felvettek volna középiskola után a Színművészeti Főiskola előadói szakára, de más pályára léptem. Bizony én sem lettem színész… most eszembe juttattad.
Judit
Köszönöm a hsz.-edet, Juditka!
Rejtett tehetségekkel van tele ez az ország, én mondom…
De milyen sokan nem azt csinálják, amihez értenének. :))))