Egy hosszú perc telt el, mire Omala Cloe újra megszólalt. A hangja ezúttal erőteljes és határozott volt, mintha évtizedeket fiatalodott volna.
– Eddig a pillanatig úgy gondoltam, hogy annak idején rossz döntést hoztam, mikor harcba küldtem a fiaimat. Sohasem gondoltam volna, hogy pont egy birodalmi tiszt fogja felnyitni a szemem. Öreg vagyok már, és túl sok szenvedést láttam már ahhoz, hogy reménnyel telve, tele optimizmussal tudjam népemet az új jövőbe vezetni. Itt az idő, hogy átadjam a stafétabotot. Ám addig, míg nem találom meg a megfelelő személyt, a kezedbe adom a vrellek sorsát. – Azzal lehúzta válláról a sárga leplet, s a hadnagy kezébe nyomta.
Moose meglepetésében szólni sem bírt, s a döbbenet fokozódott, amikor a leplet a két sarkánál fogva maga elé tartotta, s felfedezte rajta Rondas város részletesen és már-már művészien megrajzolt térképét, rikító vörös színnel feltüntetve az alatta húzódó alagutakat.
– Ígérem, méltó leszek a belém vetett bizalmadra – mondta ünnepélyesen, miután sikerült felocsúdnia.
Meghajolt, s már az ajtóban állt, mikor az öreg még egy utolsó kérdést intézett hozzá.
– Egyvalamit árulj el még nekem, hadnagy. Téged mi késztetett arra, hogy áruló légy, megszegd az esküdet és a lázadók pártjára állj?
– A szerelem – mondta Moose rövid gondolkodás után, majd elhagyta a kunyhót.
A togorai nekiesett Bosco-nak, mert míg elszundikált, a csempész elkódorgott.
– Nyugodj már meg, cimbora – próbálta meg csitítani. – Felderítettem a terepet, nem járőröznek-e erre. Nyugodt lehetsz, tiszta a levegő.
– Jó, jó, de aszért szólhattál volna – sziszegte Bromoque, majd elengedte barátja vállait. – Ráadászul esz a pojáca isz igyekeszhetne már!
– Igazad van, haver… – kezdte Bosco, de nem fejezte be, mert az ajtóban hirtelen felbukkant Moose.
– Sokáig voltam bent?
– Az nem is kifejezés.
– De legalább megérte – dobta oda a leplet a csempésznek.
– Remek. Apropó, míg te az öreggel cseverésztél, én kapcsolatba léptem a titokzatos harmadikkal. Azt mondta, ne törődjek a légvédelmi bázissal, majd ő intézkedik ez ügyben.
– És mégis ki ez az alak? – kérdezte Moose csak félvállról, valójában azonban már jó ideje furdalta a kíváncsiság az oldalát. – Ismerem talán?
– Még én sem találkoztam vele – hazudta Bosco, aki bizony előző nap beszélt a rejtélyes idegennel. – Most is csak a terminálon keresztül társalogtam vele.
– Aha, értem – Moose nem faggatta tovább. Ha egyszer nem akarja megmondani, nem kényszerítheti rá. – Most viszont már indulhatnánk. A térkép szerint a gyártól egy kilométerre van egy bejárat az alagútrendszerbe, melynek az egyik ága, ha jól veszem ki, csupán néhány méterrel haladhat el a generátorterem mellett.
– Remélem is, mert nincs kedvem itt évekig bányászkodni. Pláne, ha elkapnak, és kényszermunkára ítélnek. Na vedd elő a térképet, és mondd, hogy merre menjek!
A sikló nekilódult a város másik vége felé, de bármennyire is szorította őket az idő, Bosco mégsem a legrövidebb utat választotta. Elkerülve a zsúfolt helyeket, ahol gyakrabban járőröztek, mellékutcákba hajtott, de ugyanolyan gyorsan, mintha csak sugárúton lenne – Moose legnagyobb bánatára.
Ám bármilyen kerülőket is tettek, bármennyire is tartotta nyitva a szemét Bromoque, nem vették észre, hogy valaki mégis a nyomukba szegődött. A sullusti robogó majd’ száz méteres távolságból követte a siklót, egészen oldalra lehúzódva. Aztán mikor a csempész siklója leparkolt egy állatkereskedés előtt, a robogót vezető csuklyás alak is megállt egy bódé mögött. Leszállt a járműről és egy távcsövet vett elő. Látta, amint Bosco és társai belépnek a boltba, majd egy perc elteltével egy csapat vrell követte őket. Elégedetten elmosolyodott, majd hátrahajtotta a csuklyát a fejéről, s előbukkantak a jellegzetes devaroni szarvak.
– Most megvagytok, nyavalyások! – motyogta, majd előhúzta a komot. – Itt Nollarkh. Megtaláltam őket. Ha még áll az ajánlat, miszerint megkapom a „tiszteletdíjat” és ezen kívül a nevemet is törlik a körözési listáról, akkor megadom a koordinátákat.
A komon keresztül beleegyező válasz érkezett, s miután Nollarkh ellenőrizte, hogy már nem áll körözés alatt, megadta annak az állatkereskedésnek a címét, ahová Bosco-t, a hadnagyot és a togorait látta betérni.
Az alagút úgy nézett ki, mintha egy két méter átmérőjű féreg vájta volna ki. Moose és Bosco vezette a csapatot, utána jöttek a vrell önkéntesek rendezett sorban. Bromoque pedig a legvégén kullogott, felvállalva a hátvéd szerepét. Az út során senkivel sem találkoztak, ám két alkalommal, mikor elágazáshoz értek, megtorpant a vrell csapat. Néhány vakkantást küldtek a visszhangzó folyosón. Moose nem kérdezett rá, mit mondhattak, és hogy kinek, nem akarta beleütni az orrát, még akkor sem, ha valószínűleg fontos dologról volt szó. Ám az egyik vrell, a legfiatalabb a többiek közül, igencsak érdeklődő tekintettel nézett rá. Eleinte nem törődött vele, ám egy idő után már kezdte idegesíteni. Amikor aztán a kíváncsi kis pikkelyes Moose vállát és táskáját kezdte el simogatni, odalépett az őslakók „kommandó-osztagának” vezetőjéhez.
– Mondd csak, Balamo, mit akar tőlem ő… ez itt?
– Behrim? Ő, mint mi mindnyájan, nagyra tart téged, uram, és csupán a csodálatát és tiszteletét akarja kifejezni.
– Ez mind szép, de az értésére adhatnád, hogy nemigen szeretem, ha körülrajonganak.
– Elnézését kérem a nevében – mondta Malabo, majd hátrébb taszította a hízelgő Behrimet.
– Moose! – torpant meg hirtelen a csempész. – Vedd elő a térképet, azt hiszem, helyben vagyunk.
Egy kanyarulatban álltak meg, s a térkép szerint valóban ezen a helyen kellett elkezdeniük az ásást. A hatalmas ládát, melyet a vrellek felváltva négyesével cipeltek, most a földre rakták és felnyitották a tetejét. Bosco két karját mélyen belesüllyesztette és valamit igazított a benne lévő berendezésen. Tett egy lépést hátra, s a ládában működésbe lépett a GD-19-es típusú bányászdroid. Moose jobban örült volna egy GP-nek, de Bosco már azért is hálás volt, hogy erre sikerült szert tennie.
Moose a térképet tanulmányozta, s közben azon töprengett, hogy bár ez a rongydarab nagy segítségükre volt, nem ártott volna még mellé egy elektromos ketyere, hogy még pontosabban bemérhessék vele a helyet. Arrébb lépett, mert GD-19 már hozzá is látott az alagút kialakításához. Bosco és a vrellek biztos távolból szemlélték a bányászdroid munkáját.
– Fekete bundájú barátod merre van? – kérdezte Malabo.
– Visszafelé ment, arra, amerről jöttünk. De nem marad el sokáig, csupán megbizonyosodik arról, hogy nem követtek-e bennünket.
Moose is letelepedett melléjük, hallgatta Bosco és a vrell beszélgetését. Ő maga csak néha-néha szólalt meg, ámulattal csüngött Malabo szavain. Ugyanolyan hatással volt rá, mint Omala Cloe, bár szerinte Omala túlzottan csökönyös, és talán mert olyan öreg, nem igazán nyitott az új dolgok felé. Talán a fiatalabbak másként gondolkoznak, bár a jelenlevő vrellek közül egyedül Behrimre lehetett a fiatal jelzőt használni. Moose-t meg sem lepte, hogy a fiatal pikkelyes mellette telepedett le, bár úgy tűnt, most nem akar annyira közeledni hozzá. Nem is foglalkozott ifjú rajongójával, helyette inkább Malabo szavait itta.
Aztán Behrim hirtelen felugrott, felkapta Moose elől a sárga leplet, s futásnak indult vele. A sustorgás abbamaradt, s minden szem a menekülőre szegeződött.
– Hé, te nyomorult! Állj csak meg! – kiáltotta Moose, aki azon volt, hogy utána menjen, amikor Bosco gyengéden visszahúzta.
– Hagyd csak! Arra a rongyra már úgysincs szükség.
– Csakhogy annak a rongynak eszmei értéke van.
– Pontosan – szólalt meg Malabo. – Ezért fontos, hogy a megfelelő személyhez kerüljön.
– És Behrim a megfelelő személy?
– Nem, ő csak egy futár.
– Szóval ti mindnyájan összebeszéltetek! – kiáltotta a hadnagy szemrehányóan és elkeseredetten.
– Nos, igen – mondta Malabo. – De ne hidd azt, hogy összeesküdtünk ellened. Mi valóban nagyra értékeljük azt, amit teszel értünk, és biztos vagyok benne, hogy halálod után felkerül a neved a Szent Falra, ahol a többi hős mellett a te nevedet is imába foglalják.
– Remélem, erre minél később kerül sor – rázta a fejét Moose fanyar mosollyal.
Bosco épp mondani akart valamit, amikor a beálló csend hirtelen őt is elnémította. A fúrással járó éktelen zaj ugyanis abbamaradt. A csempész a droidhoz sietett, amely már közel 15 méter hosszú alagutat vájt ki.
– Mi a helyzet, haver? Elkészült? – kiáltott be Moose a járat nyílásán.
– Sajnos nem ezért állt le – mondta Bosco elkeseredetten, és egy nagyot rúgott a droidba. – Ez az ócskavas bekrepált. Vége a lustálkodásnak, cimbora, kezdjünk hozzá ásni.
Az apró charamán a halott férfi arcát nyalogatta. A boltban a ketrecek darabokban hevertek a földön, s az elszabadult állatok a kijáraton át az utcára szaladtak. A rohamosztagosok alaposan átvizsgálták az üzletet, s a tulajdonoson kívül néhány állatot is megöltek. Csak úgy, heccből.
– Uram, azt hiszem, megtaláltuk! – kiáltott fel az egyik birodalmi katona, s az üzlet legnagyobb ketrecére mutatott. – Van mögötte egy járat, de nem férünk hozzá.
– Akkor mire várnak? Tolják odébb!
– De már megbocsásson, uram, ez az izé még letépi a karomat.
– Ha ennyire fél tőle, lője le!
A katonának nem kellett kétszer mondani, mellkason lőtte a két méteres strandát. Még egy döfés a kihalás szélén álló fajnak. Két rohamosztagos elhúzta a ketrecet a titkos ajtó elől, s a többiek özönleni kezdtek lefelé, Moose hadnagyot keresve a város alatti alagútrendszerben.
A hőség enyhült valamelyest a kora hajnali órákban. A bázis kihaltnak tűnt, és hűen tükrözte, hogy ez a civilizáció bástyája a bolygón, húsz kilométerre Rondas városától. Pete Stickman-nek esze ágában sem volt még egy fél órát várnia az őrségváltásra, a kapuban egyébként is három kamera figyelte a ki- és bemenő forgalmat. Elhagyta a bódét, de előtte az azonosító kártyájával bezárta.
Két férfi lépett elő a semmiből – miután megbizonyosodtak róla, hogy Stickman már messze jár – és az őrbódé zárját próbálták meg feltörni. Kártya híján a számgombos variációval próbálkoztak, és amint a dekóder megfejtette a kombinációt, az ajtó kitárult. A magasabbik férfi egyperces felvételt készített mindhárom kameraállásból, majd miután végzett, lejátszásra állította. Közben társa kinyitotta a lézersorompót. Egy birodalmi DOSPEL tank siklott át rajta, a lézerágyú rövid csöve körbepásztázta a területet. A két férfi eközben visszazárta az őrbódé ajtaját, és becsusszantak a tank hátsó részén lévő nyíláson. A három főre méretezett fülke kicsit szűknek tűnt ötüknek.
– Még jó, hogy Nicklemann nem jött velünk – szólalt meg Danrow tizedes.
– Ugyan már, elférünk – mondta Bold, ám amint megmozdult, a könyökével véletlenül hátba verte társát. – Jó, jó, igazad van, de amint elérjük a légvédelmi bázis épületét, megszűnik a probléma.
– Hogy a helyét nagyobb problémák vegyék át.
– Igen – helyeselt bold komoran. – Éppen ezért ne nyavalyogj!
A nap közben végleg eltűnt a látóhatár mögött, ám az energiaspórolás miatt, mely a rondasi helyőrségre annyira jellemző volt, még nem világították ki a bázis területét. A félhomály adta lehetőséget kihasználva Danrow és Bold kiugrott a főépületnél, a tank pedig a három fős személyzettel továbbhaladt a 12 TIE-vadász hangárja felé. Bold kinyitott egy ajtórést és a nyomában loholó Danrow tizedessel együtt beléptek az épületbe.
– Még tíz másodperc az akció kezdetéig – mondta a hadnagy.
Tíz…
Kilenc…
A tank megállt a hangár előtt, s a csövét egyenesen az épületre irányította.
Nyolc…
Bold körülnézett a folyosón, hüvelykujját felmutatva jelezte a tizedesnek, hogy minden rendben.
Hét…
Hat…
Öt…
Danrow idegesen magához szorította a lézerpisztolyát.
Négy…
Három…
A tankban ülő lövész mutatóujja az elsütő gombra siklott.
Kettő…
Egy…
Hatalmas robbanás rázta meg a hangár épületét.
Amint Bromoque meghallotta a közeledő lépteket, megállt, és az alagút falához simult. Kikapcsolta a lámpáját és teljesen beleolvadt a sötétségbe. Kellett egy perc, mire hozzászokott a szeme a sötéthez. A fenyegető léptek zaja már a kanyarulatból hallatszott, és pásztázó fénysugarak világították meg a talajt. Aztán bekövetkezett az, amitől a togorai tartott: rohamosztagosok jelentek meg alig 20 méterrel előtte. Még inkább a falhoz simult, ám az egyik lámpa fénye egyenesen őrá szegeződött. A rohamosztagosok automatikusan tüzet nyitottak, és bár sikerült egy kinyúló párkány mögé beugrania, bal karját mégis megperzselte egy lövés. Ennek ellenére viszonozta a tüzet, és közben hátrálni kezdett. Aztán gondolt egyet, felfelé célzott, közvetlenül a támadók fölé.
Kisebb-nagyobb kődarabok hullottak alá, és bár csupán ketten váltak az omló kőzáportól harcképtelenné, Bromoque-nak mégis sikerült egy pillanatra elvonnia magáról a figyelmet, összeszedte minden erejét és futásnak eredt. Közben lehúzta az adóvevőt az övéről, hogy szóljon Bosconak a fenyegető veszélyről, és hogy segítséget kérjen tőle a maga számára.
Az egyik elágazásnál megtorpant, mert egy ismerős vrellt pillantott meg, kezében a sárga lepellel. Behrim intett neki, hogy kövesse, s mivel jobb ötlete nem akadt, megfogadta a fiatal pikkelyes tanácsát, nekivágtak, hogy együtt róják a város alatti labirintust.
A vrellek párosával váltották egymást, Moose-t meglepte, milyen iramban és elszántsággal folytatták a járat ásását, amit GD-19 abba kényszerült hagyni. Boscot már nem annyira lepte meg az őslakók teljesítménye, előtte többször is bizonyították már kitartásukat – és persze elég tapasztalatuk volt már az ásásban, noha a város alatti alagútrendszer nem az ő érdemük, hanem egy sokkal régebbi generációé.
Amikor Malabo és társa úgy érezték, elfáradtak, s inkább a következő párosra hagyják a munka folytatását, Bosco kikapta a kezükből a csákányszerű szerszámot, s az egyiket a hadnagy kezébe nyomta.
– Gyerünk, cimbora, vegyük ki mi is a részünket a munkából!
Moose teljes erejéből vetette bele magát az ásásba. Azon kívül, hogy szorította őket az idő, csempész barátja és a vrellek előtt is bizonyítani akart. Bosconak sem volt kedve lemaradni. Olyan erővel kezdte el aprítani az előtte álló falat, hogy bármelyik rabszolgatartó örült volna egy ilyen munkaerőnek a bányájában. Azt viszont nem vette észre, hogy a csákány nyelével véletlenül leverte az övtáskára akasztott adóvevőt. Ahogy a földet maguk mögé hányták, a készülék végleg eltűnt a járatban. Bosco már nem hallhatta azt a néhány szót, amit a recsegés egyébként is érthetetlenné torzított: „Bosszko… lassz engem? Segí… bajban… roha… ratban!”
Egy idő után a két embernek be kellett látnia, hogy ők sem gépek, ezért átadták a szerszámot a soron következőknek. Leültek a földre és egy ideig csak lihegtek. Miután kifújták magukat, Moose-nak eszébe jutott valami, amit még meg sem beszéltek.
– Remélem, nem felejtetted el, hogy Susie-t is ki kell hoznunk.
– Na várj csak, cimbora! Nem ebben egyeztünk meg.
– Én viszont már említettem neked, hogy Susie nélkül nem hagyom el az épületet.
– Megértem, Moose, de gondolj csak bele: a kiscsaj ügyködése miatt a generátornál valószínűleg megerősítették az őrséget, úgyhogy jó, ha velük el tudunk bánni. Ne is reménykedj abban, hogy én utána még besétálok a fogdába!
– Na de Susie…
– Amint a Köztársaság csapatai gond nélkül elfoglalják a bázist – és ebben száz százalékosan biztos vagyok – , a fogva tartók lesznek a foglyok, s akkor Susie-t önként fogják szabadon engedni. Azt ajánlom, miután elhelyeztük a detonátort, visszafelé is erre jöjjünk.
– És ha Susie-nak baja esik?
– Ha eddig nem történt semmi baja, ezt a kis időt már csak kibírja nélküled.
– Nem azért mondtam! – vörösödött el Moose.
– Nocsak, hadnagykám! – vigyorodott el Bosco. – Ennyire tetszik a csaj?
Moose nem szólt egy szót sem, de az arcáról a pír csak nem tűnt el.
– Csak nem zúgtál bele?!
– Hagyjuk ezt most, Bosco – szólalt meg végre, majd feltápászkodott. – Gyere, nézzük meg inkább, meddig fog még tartani ez a földtúrás.
A csempész csak nevetett, majd követte barátját a szűk nyíláson át.
– Nézd már, ezek nem dolgoznak – mondta Moose olyan hangsúllyal, mintha csak rabszolgákról beszélne.
– Nem tudunk tovább ásni, uram – szólalt meg az egyik vrell a csákányra támaszkodva. – Valami kemény kőzethez értünk.
– Egy fenét! – lépett közelebb Bosco izgatottan. – Elértük az épület falát. Most már csak abban reménykedjünk, hogy valóban a generátorteremhez értünk. Add csak azt a vibro-szablyát!
A különleges fegyvert a hegyekben bujkáló vrell gerillák használták a véletlenül arra vetődő birodalmiak ellen – bár efféle harcra ritkán került sor.
A többiek feszülten figyelték, ahogy Bosco egy kör alakú léket kezd el vágni a falon. A közepére egy tapadókorongot erősített, és amint a vágással körbeért, egy óvatos mozdulattal leemelte a fémdarabot. Ketten segítettek neki félregörgetni, miközben Moose óvatosan bekukkantott a nyíláson. Valóban a generátorteremnél kötöttek ki, három méterrel a benti padlózat felett. A helyiség nagy részét a középen elhelyezkedő generátor és a belőle szerteágazó csövek és vezetékek töltötték ki. Emiatt Moose nem volt benne biztos, hogy a hét rohamosztagoson kívül, akiket szabad szemmel kiszúrt, nincs-e még néhány biztonsági ember. Bosco gyorsan kiadta a már előtte átbeszélt utasításokat, s miután Moose félreállt az útból, nekirugaszkodott, és a lyuk fölé áthelyezett tapadókorongban megkapaszkodva, lábbal előre beugrott a helyiségbe. Egyenesen az egyik rohamosztagoson landolt, akinek meglepetésében ideje sem maradt a védekezésre. Társai azonban hamar kapcsoltak, s alaposan tűz alá vették azt a csövet, amelyik mögé a csempésznek még sikerült idejében bekúsznia. Amint a rohamosztagosok mind előbújtak, a hadnagy is akcióba lépett. Az alagút nyílásából tüzelni kezdett, és pontos lövéseivel négy újabb célpontot tett ártalmatlanná. A két megmaradt őr biztos fedezékbe húzódott, s onnan eresztettek el lövéseket hol Bosco, hol a hadnagy irányába.
Eközben a vrellek sorban ugráltak lefelé, megvárva, míg Moose végre szünetelteti a lövöldözést. Lent aztán szétszéledtek, és három irányból kezdték el megközelíteni a két kitartó birodalmit. Az egyik guggoló férfi fegyverében lemerült az energiacella, s épp ezt akarta kicserélni, amikor hirtelen egy szürkésbarna bőrű lény magasodott elé és hosszú botjával feléje sújtott. Társa reflexszerűen mellbe lőtte a pikkelyes szerzetet, ám ez volt az utolsó cselekedete, mert Malabo bosszúszomjasan csapott le rá vibro-szablyájával. Aztán néhány másodpercig némán állt halott barátja fölött, majd a rövid gyász végeztével felemelt karral jelezte, hogy tiszta a levegő.
A vrellek megbilincselték az egyetlen birodalmi őrt, aki túlélte a támadást, majd az egyik raktárhelyiségbe zárták. Moose közben csatlakozott a csempészhez, és nekiláttak összeszerelni a detonátort. Egyetlenegy nagy teljesítményű töltetet helyeztek el a terem közepén. Már épp az utolsó simításokat végezték, amikor Malabo szaladt oda hozzájuk rémült arckifejezéssel.
– Baj van! – lihegte. – Ott… fent…
Mindnyájan a maguk ásta alagút nyílására pillantottak, ahonnan rohamosztagosok kezdtek befelé özönleni.
– Úgy tűnik, vendégeink érkeztek – sóhajtotta Moose.
– Igen, és idáig követtek minket – mérgelődött Bosco. – Ráadásul Bromoque is elcsatangolt, és még csak nem is figyelmeztetett. Pedig az adó… – nyúlt az övtáskájához, de aztán nem szidta tovább a togorait. – Remélem, nem esett semmi baja.
Közben a többiek ismét fegyvert fogtak, s a hívatlan látogatókat próbálták meg feltartóztatni. Csakhogy ezúttal nem Boscoék voltak túlerőben. Legalább két tucat fegyver szegeződött rájuk, esélyt sem adva, hogy kibújhassanak a fedezékből. A támadók pedig egyre csak araszoltak előre, nem törődve azzal, hogy így céltáblának teszik ki magukat. Bosconak sikerült is leszednie hármat. Ezen felbuzdulva az egyik vrell úgy gondolta, keres egy másik fedezéket, ahonnan jobban rálát az ellenségre. Ám amint kibújt a biztonságot jelentő cső mögül, egy lövés telibe kapta.
– Ne! – kiáltott Malabo, és kiugrott, hogy fajtársa segítségére siessen. Ehelyett azonban őt is eltalálta egy lézersugár. Fájdalmasan csuklott össze, de még maradt ereje visszakúszni a fedezékbe a következő lövések elől.
– Nem tarthatunk ki itt sokáig – mondta Bosco. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy lelépjünk.
– Úgy érted, fel… az épületbe?!
– Nem tetszik valami? Hiszen te akartad annyira kiszabadítani Susie-t, most itt az alkalom. Majd ha már két szinttel feljebb járunk, a távirányítóval aktiváljuk a bombát.
– Az nem fog menni.
– Miért nem?
– Találat érte a szerkezetet, nem lehet távvezérléssel aktiválni.
– Vagyis valakinek itt kell maradnia, hogy élesítse?
Moose nem szólt, csak komoran bólintott. Malabo kúszott oda hozzájuk, bár ha nem lövöldöztek volna rá, akkor sem tudott volna másképp közlekedni.
– Minden szót hallottam – mondta, s beszéd közben az oldalába hasított a fájdalom. – Én maradok itt élesíteni a bombát.
– Szó sem lehet róla! Kell, hogy legyen más megoldás…
– Nem, nincs más megoldás. Rajtam már nem tudtok segíteni, és csak kolonc lennék a nyakatokon. Ne ellenkezz, inkább magyarázd el, mit kell tennem!
Moose engedett Malabo kérésének, és fájó szívvel, de elmondta neki, mi lesz a feladata. Közben egy másik vrell is úgy határozott, hogy marad, ha Malabo esetleg előtte elveszítené az eszméletét, majd ő megteszi.
– Sok szerencsét, barátom – mondta a vrell vezető, miközben erősen megszorította Moose kezét. – Remélem, nem térsz le az útról, amelyen elindultál.
– Nem fogok… barátom – mondta elcsukló hangon. – A te neved pedig fent lesz a …
Malabo lassan bólintott, majd elengedte a hadnagy kezét. Egy gyors sorozatot engedtek el a rohamosztagosok felé, majd két vrell kivételével a kijárat felé kezdtek el rohanni. Beszálltak az egyik felvonóba – alaposan összehúzták magukat, hogy mind a tizenegyen beférjenek.
A lift már a negyedik szintre ért, mikor az a robbanás erejétől megrázkódott. Moose lehajtotta a fejét, és egy hős katonára gondolt. Belőle hiányzott az, ami az öreg vrellben megvolt, de tudta, ha tovább halad azon az úton, melyre Malabo terelte, egyszer majd őrá is úgy fognak tekinteni, mint ahogy ő tekintett a vrellre.
„Na végre, csakhogy itt vannak!” – könnyebbült meg Nicklemann, amint látta, hogy egy csapat őslakó és az ismerős csempész társaságában Moose hadnagy száll ki a felvonóból. Szerencsére rajtuk kívül épp senki sem volt a folyosónak azon a részén, mégis úgy döntött, nem ront ajtóstul a háznak, inkább kifigyeli, miben töri a fejét cimborája. Amint átértek a keleti szárnyba, látta, hogy Moose és társa betereli a vrelleket Meelto őrnagy irodájába, majd rájuk zárja az ajtót.
„Micsoda rejtekhely! Senkinek se jutna eszébe pont annak a löttyedt szemétládának az irodájában keresni őket. Kíváncsi lennék, milyen arcot vágna, ha esetleg rájuk nyitna!” – mosolyodott el magában Nicklemann. Ezután tisztes távolból követte a két férfit.
– Mi az, hogy nincs itt?! – üvöltötte Moose a tizedesre, aki már így is majdnem maga alá vizelt a fejéhez szegezett fegyver láttán.
Bosco közben az ajtóban állt, és a folyosót kémlelte. Hármukon kívül senki sem tartózkodott az őrszobán.
– Eee… elvitték – dadogta. – Még reggel jött érte egy egész osztag. Nem tudom, mi szükség volt rá, hisz csak egy hülye liba.
– Pofa be! – üvöltötte ismét Moose. – Bökd már ki, hova vitték!
– A Boundumirra.
– A… Boundumirra? – Moose-t legalább annyira meglepte, mint amennyire letaglózta ez a válasz. A Boundumir egy bolygó, fényévekre az Octox-rendszertől, Wen-Mork Labadoss magánbirodalmának központja. Úgy tűnt, Susie roppant értékes lehet, ha egyenesen oda vitték.
– Húzzuk már el a csíkot, cimbora, mert rossz érzésem támadt.
– Oké, megyek már! – ocsúdott fel a kábulatból Moose.
Mindketten elhagyták az őrszobát, magára hagyva a megkötözött tizedest. Nyugodt léptekkel haladtak a folyosón, mint hogyha egyenruha nélküli katonák lennének, akik épp arra készülnek, hogy az esti kimenőjüket töltsék el a városban.
Amint egy elágazáshoz értek, Bosco jobbra, Moose pedig balra tekintett, s mindkét irányból meglepetés érte őket. Két rohamosztag fogta őket közre, akik automatikusan fegyvert fogtak a két betolakodóra.
– Na ebből hogy mászunk ki? – kérdezte Bosco inkább csak magától, a legrosszabbra is felkészülve…
4 hozzászólás
Tetszik a történet továbbra is. Itt olyan helyen szakítottad meg a cselekményt, ami arra készteti az olvasót, hogy menjen a következő fejezetre. Nekem az is tetszik, hogy több szálon fut a történet.
Újból megkésve. 😀
Köszönöm, Arthemis, örülök, hogy tetszett. 🙂
Na ,hogy mászunk ki ebből ? 🙂
Teszik ez a Moose figura 😀
Kösz szépen!