Nagyjából kétnaponta szoktál jönni, olyankor mindig friss kávét főztem, Omniát.
Az az igazi kávé, mindig mondtad. De te soha nem vettél, mert olyan drága volt. Most is az.
Aztán beszéltünk, csak beszéltünk, már azt sem tudom mi a csudáról beszéltünk annyit, de olyan boldogságos volt. Emlékszem, én már akkor is tejeskávét ittam, nagy bögréből, te pedig kávéspohárból szeretted, jó erősen, három cukorral, kevés tejjel.
Mint mindig, amióta csak az eszemet tudom.
A kávén kevertél kettőt, hármat, és gyorsan kiittad, akármilyen forró is volt.
Aztán, miután kikísértelek, és elmentél, én a csészéket szedtem le, hogy elmossam őket.
De előtte még kikanalaztam a te kis poharad alján maradt, jó kétkanálnyi, édes, félig olvadt kávés cukrot. Mennyire szerettem!
Persze, csak titokban.
Mint kisgyermekkoromban, amikor kockacukrot márthattam a feketédbe. De csak kettőt, hármat, mert gyereknek többet nem szabad, azt mondtad.
Évekig találgattam, miért iszod három cukorral, amikor a végén úgyis mindig ott marad fele.
Anyám is pörölt miatta eleget, mert mégis csak, pazarlás ez.
Te meg takarékos voltál, mindig is.
Csak ez a cukor dolog, ez volt a luxus, a pazarlás…
Soha nem gondoltam volna, hogy ha már nem leszel, majd pont ez, a kávé alján maradt cukor íze a számban, majd ez fog eszembe jutni rólad. Vagy fordítva. Már nem is tudom.
Egy hideg, szeles őszi napon mentél el. Amikor a kórházba autóztunk, már tudtam. Lehet, hogy már előtte is tudtam, csak nem akartam tudomásul venni, mint annyi mindent, olyan sokszor. Elég tökéletlenül működök.
Nem engedtek be hozzád, csak amikor már vége volt.
Valami szakmai protokollt emlegettek, megértem, persze, csak a szívem szakad meg, de nem, nem fogok én itt most jelentet rendezni, nincs erőm hozzá.
Most sem tudom, így volt jobb, vagy úgy lett volna, ha ott vagyok. Akkor nem lettél volna egyedül, idegenek között. De azt mondják, hogy olyankor mindenki egyedül van. Mindenképpen.
Kint vártunk a folyosón, teljes, néma csendben. A falhoz támaszkodtam, majd lassan lecsúsztam, ott guggoltam… Állni nem volt már erőm.
Aztán csak arra emlékszem, hogy szóltak, most már bemehetünk… Most már…
Hangtalanul csorogtak a könnyeim, és alig láttam valamit, folyton csak törölni próbáltam, de mindig jöttek újak.
Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy pár éve még azt hittem, egy életre való könnyet elsírtam, hogy nem maradt már. Látod, neked mégis maradt.
Aztán csak oda ültem az ágyad mellé, és megsimogattalak, megigazítottam a hajad, mert nem szeretted, ha kuszán állt. Ezért még fésűt is hordtál a zsebedben. Mindig.
Megigazítottam a takarót, feljebb húztam kicsit a mellkasodon, mintha még számítana ez bármit is.
Aztán a kezed fogtam meg, tudtam, hogy utoljára foghatom, és ez a felismerés iszonyatos erővel tépett lyukat a lelkembe.
És meleg volt, és nagy, és biztonságot adó, mint máskor is. Egyedül a körmök rajta, azok voltak természetellenesen lila színűek.
Csak folytak a könnyeim, és fogtam a kezed, kapaszkodtam belé. Már hiába.
Lassan, észrevétlenül telt el így egy óra, és ugyanilyen észrevétlenül hűlt ki a kezed is. Ami már nem volt olyan erős, mint egykor, és olyan kérges sem.
Amikor elengedtem, úgy éreztem, mint ha én szállnék el léggömbként, aminek elvágták a zsinórját…
Innen már gépi üzemmódba kapcsoltam magam, és megcsináltam, amit kell. Összepakolni a ruhákat, kipakolni innen, bepakolni oda. Ja, még a szappan, itt ne maradjon. És a fésű.
A fiókban volt.
Ami nem fért a táskába, kézben fogtam.
Itthon a ház előtt szálltam ki a kocsiból, elköszöntem, bejöttem. Leültem abba a fotelbe, amibe te is szoktál.
És csak ültem.
És egyszer csak észrevettem, hogy a pizsamakabát, és a köntös ott van, még mindig szorítom magamhoz.
És éreztem rajta azt az ismerős illatot…
Azóta sok idő eltelt, a hiányod ólmos ködként telepedett a lelkemre, és nyom, nagyon nyom.
És most már azt gondolom, vagy csak szeretném azt hinni, hogy azok az elpazarolt, félig elolvadt cukorszemcsék nekem voltak félre téve. Mindig is, csak nekem.
2 hozzászólás
Kedves Anna!
Szomorúan olvastam a visszaemlékezésedet.
Sajnos az élet nem örök még a számunkra kedves embereknek sem…
Olvastam a fájó sorokat, s nekem is emlékek jutottak eszembe…
Szeretettel voltam: Lyza
Köszönöm Lyza az olvasást, hozzászólást.