Nagy Akbár volt az első mogul uralkodó, aki rájött arra, hogy Indiát nem lehet kormányozni a hinduk nélkül, és a kibékíthetetlen ellentétek ellenére valahogy meg kellene próbálkozni a barátsággal. Ő személy szerint talán komolyan gondolta, az elődjei és az utódjai sokkal kevésbé, és tudjuk milyen eredménnyel. Most éppen a szép szólamok címet viselő fázisban vagyunk, amikor mindenki a toleranciát és a szeretetet ajánlgatja a másik félnek, a megoldás pedig ugyanolyan távol van, mint eddig.
Akbár azonban nagy idealista volt, legalább is a boldog békeidőkben, és azt gondolta, a hindu-muszlim közeledést úgy lehetne a legjobban megoldani, ha először is ő közeledik egy szép, fiatal hindu hercegnőhöz, aztán még egyhez, és így tovább, amíg az élete fonala el nem szakad. Mint minden nagy idealista, ő is tudta, hogy nem jó teljesen lelépni a realitás talajáról, és a tervezett közeledés sikeréhez még a menyasszony szépségénél is jobban hozzájárul az a rang, amelyet a kedves leendő após elfoglal Rádzsaszthán társadalmi életében. Mindent összevetve, csakis egy rádzsput király jöhetett szóba. És a rádzsput királyok közül természetesen az, aki elég nagy hadsereget állíthat a mogul birodalom szolgálatába, amikor éppen el akarják nyelni a világot. Akbár tehát elsősorban katonai szövetségest akart, és ki is nézte magának az ambíri Bharmal rádzsát.
Bharmal pontosan úgy gyűlölte Akbár, ahogyan az idegen hódítókat szokás. Ugyanakkor azt is tudta, ebben a pillanatban semmi esélyük; a sors az idegen császárnak osztotta az összes jó lapot. Bharmal fogcsikorgatva diktálta a levelet a munsijának: végtelenül örül a nem várt megtiszteltetésnek, nincs hőbb vágya, mint hogy az életét áldozza és a vérét ontsa hőn szeretett bádsáhjáért; ugyanakkor végtelenül sajnálja, de nincs férjhez adandó lánya, sem kicsi, sem nagy.
És ez elég hihetően hangzott, mert a rádzsputok, az egy szodha törzs kivételével, nem igen lelkesedtek, ha egyszer-egyszer lányuk született. Lelkesedés hiányában sűrűn előfordult, hogy az éppen megszületett kislányt belefojtották egy vödör tejbe, vagy más módon küldték vissza a feladónak, a felhők fölé. Rádzsaszthán akárhány falvában egyetlen lányt sem neveltek; a menyasszonyt sok száz mérföldről hozták vagy inkább rabolták. És akármilyen különösen hangzik, de csak egyetlen oka volt a lánypusztításnak: mint minden leányzót, a rádzsputnit is férjhez kell adni, előbb vagy utóbb, de a rádzsputni hallatlanul értékes; vagy egy király lesz a férje, vagy senki. De még a mésalliance-nál is nagyobb szégyen, ha a leány férj nélkül marad. Az apák gőgje és a társadalom nyomása végzett a kislányokkal, még mielőtt elkezdhették volna az életüket.
No de ne féltsük mi Bharmal rádzsát, volt neki lánya kettő is. Az egyik még nagyon kicsi, de a másik, Harka Bái éppen 14 éves, itt az ideje, hogy férjhez adják. De nem a gyűlölt ellenségnek, amikor csak az alkalmat várják, hogy végre megtámadják a gyülevész seregeit.
A császár hallott már valamit a rádzsput szokásokról, a többit elmondta most Abu’l Fazl, a kedvenc minisztere. Még azt is, amiről Bharmal rádzsa jobban szerette volna, ha titok marad. Akbár kínos udvariassággal válaszolt a levelére, de a szóvirágok között elrejtett egy-két fenyegető megjegyzést is: Nem kívánja sürgetni a hindu „barátját,”, szívesen vár egy ideig, amíg meggondolja magát. A rádzsa értett a szóból, és nagyon elgondolkodott. Valaki van Akbár udvarában, aki pontosan ismeri az ő családi viszonyait. És ez nem lehet más, mint az ő semmirekellő unokatestvére, Garam Szingh.
A legszívesebben azonnal Agrába utazott volna, hogy személyesen döfje hátba a fecsegő kölyköt; ez azonban nem lenne okos lépés; a következő pillanatban az ő hátát is megtalálná egy bökős fegyver. A leányzót nagy titokban el lehetne küldeni Dzsódhpurba vagy Bikanérba, mintha már régen férjnél lenne – de nem jó ez sem, Garam Szingh pontosan tudja, mi a helyzet; hajadon, asszony vagy özvegyasszony, a muszlimnak teljesen mindegy, ha egy újabb feleséget akar.
Különben is, Harka Bái a legjobb helyen van a hatalmas ambíri várban, amely olyan belül, mint a labirintus; eltéved, aki nem ismeri a járást.
Hol volt az a vödör tej, amikor… Na igen, ez megoldotta volna a problémát, de ha a kislányt életben hagyta a kaccshava rádzsput, a nagylány élete szent, és szigorúan tilos minden, ami 14 évvel ezelőtt még elfogadható lett volna, mint kötelesség.
Annyit megtett Bharmal rádzsa, hogy a leányzót egy másik lakosztályba vitette, a vár komorabb szárnyába, amelynek földszintje arzenálként szolgált, az emeletet pedig megkapta Harka Bái három új szolgálólánnyal, mert nem lehet tudni, ki tájékoztatja rendszeresen Garam Szinghet a zenana lakói közül.
A leány sírt, mint a záporeső, egészen egyedül volt a három idegennel, se az anyjával, se a húgával nem találkozott, a fiútestvéreiről nem is beszélve. Akbártól mégis érkezett egy újabb levél, amelyben az arzenál és a magányos rabság szavak szerepeltek – megfoghatatlan.
A rádzsa gyorsan cselekedett: két eunuchot lelöktek a bástyafalról, valaki nagy titokban megfojtotta Garam Szinghet; biztosan egy gonosz thag, ezek mindenre képesek, befurakszanak még az agrai palotába is, ahol igazán jobban kellene ügyelni a biztonságra. Harka Báit elvitték Galtába, egy szerény parasztházba, ahol senki nem gyaníthatta a rádzsa lányát. Amire Akbár is megírta, hogy a gyilkost elfogták, de nem kérdezhették ki a szokás módon, mert mérget nyelt. Csak annyi biztos, hogy nem thag volt, hanem rádzsput, és igen sok pénzt találtak az acskanja szélében bevarrva. Akbár mellékelte a pénzt, meg egy szép gyöngysort ezzel a megjegyzéssel: Adassék Harka Bái saját kezében, Galtában. A követet mindössze 500 állig fölfegyverzett lovas kísérte, meg egy üres gyaloghintó, arra az esetre, ha Bharmal rádzsa mégis meggondolná magát.
A király újfent tanácskozott a minisztereivel, akik most se mondhattak mást: Adják ki a lányt a kutyaevő mleccshának, mert hamarosan az egész országot fogja követelni.
Harka Báit nem kérdezte senki, de a királylányok tudják, hogy ők csak a nagy pacseszi játszma legértéktelenebb figurái. Császárnő leszel! – mondta mindenki a zenanában, miközben sebtében összekészítették a kelengyéjét. Harka Bái azonban tudta, hogy ez mit jelent: Akbár érintése örökre beszennyezi. Sosem találkozhat többé a családjával, nem térhet vissza a hinduk közé. Nem őrizhette meg még a nevét sem; amikor megszületett a fia, a későbbi Dzsehángir császár, ő is kapott egy új muszlim nevet: Mariam-uz-zamani lett a rádzsput hercegnőből. Akbár nem törődött vele többé, még az agrai várban sem maradhatott: a kis Barah faluban halt meg, 75 éves korában.
3 hozzászólás
A királylányok valóban csak a szövetségek megpecsétlői voltak, mintha nem is érző emberi lények lettek volna. Szörnyű belegondolni, hány ilyen házasság jöhetett létre, amilyet te is leírsz. Nagyon jól írsz, le tudod kötni az olvasót…és látszik hogy vonz az indiai kultúra.:)))
Kedves Müszélia!
A lányokat sokáig az apák adták férjhez, és mindig az ő /az apák/ érdekeiknek megfelelően. Ha már felnevelték őket, valami hasznuk is legyen a dologból. Ez nem csak Indiában volt így, hanem szerte a világon mindenütt. Ezt a lányt ugyan nem fojtották egy vödör tejbe, de ennek meg kellett fizetnie az árát, ugyanúgy, mint a nők millióinak. Amióta van ultrahang, már nincsen szükség a vödör tejre, már magzatként "visszaküldik őket a feladónak" keleten. Az elmúlt húsz évben, Indiában tízmillió lány magzat esett áldozatául annak a borzalmas nyomásnak, ami szerint az anyáknak fiú utódot kell szülniük. A lánnyal várandós kismamáknak ugyanis férjük és rokonságuk megvetését, sok esetben fizikai bántalmazást is el kell viselniük, gyakran pedig egyenesen abortuszra kényszerítik őket. Judit
a nők élete mindig szívás. még manapság is, 1-2 kisgyerek mellett. európai királylányok se jártak jobban. ez a rádzsput lány még örülhetett, hogy a császár hamar ráunt, legalább nem volt több szenvedés, legföljebb unalom.