A sivatagra leszálló éjszaka hűvösében sakálok ordítottak. Kietlen, sívó homokdombok között bújt meg az apró törzs, szakadt sátraiban békétlen elégedetlenség parázslott. Éhséggel álomba ringatott gyermekek mellett kuporgó anyák gyomra korgott versenyt bősz apákéval.
– Holnap lerohanjuk az oázist! – fogadkoztak a férfiak.
A szomszéd törzs gazdagságát régóta nézték irigyen áhítozva. Azoknak pálmáik voltak, gyümölcseik, tevéik, földjükre csatornákat ástak, és messziről hozott vízzel engedték tele, míg a törzs csak az állattartásból tengődött úgy-ahogy. Néhány sovány kecskén és Leilán, a vénséges vén arab démonon kívül, – aki valaha táncosnő volt – semmivel sem rendelkeztek.
– Ne óbégassatok! – mordult fel Leila, aki néha önjelölt tanácsadóként is szerepelt. – Használjátok azt a kevés eszet, amit Allah adott, a magasságos! Inkább tanuljatok tőlük, hogy itt is oázis legyen!
Igen ám, de a munka keserves dolog. Sokkal könnyebb ülni és csepülni a másikat. A törzs férfijainak nemigen fűlt foguk a csatornaásáshoz, viszont gyakran összejöttek egy kis erjesztett kecsketej mellé tanácskozni, hogyan juthatnak egyről kettőre. De megegyezni sose tudtak, ki ez, ki az mellett kardoskodott, s végül egy alapos verekedés után mindenki sátrába tért, és eltángálta a családot, hogy megnyugodjon kicsit. Hiába, így volt ez emberemlékezet óta, legalábbis a legrégebbi kutyabőrön lévő rovásírás szerint a törzsnek az ősidőktől kezdve csak néhány sovány kecskéje volt, és egyetlen hagyománya, a széthúzás, és a szent virtus.
Az éhség azonban már úgy facsarta gyomrukat, hogy vénjeik végül nem bírták tovább, hátukra vették az elmaradhatatlan Leilát, és elvánszorogtak a szomszédokhoz.
Az oázisban jólelkű népek éltek, akikről hamar kiderült, hogy élénk kereskedelmet folytatnak a környező törzsekkel. Kreatív, tevékeny emberek lévén gyorsan megállapodtak a cserearányokban, s látva ezek szegénységét, ingyen datolyát, vizet, agyagtéglákat ígértek kunyhóépítéshez az elkövetkező évekre is. Cserébe csak annyit kértek, tartsák be a megállapodásokat, és ne verjék többé a családot. Még a törzsfő fia ott is maradhatott, hogy beletanuljon módszereikbe, biztosítva népe későbbi boldogulását. A vének Leilával hátukon, diadalmasan tértek vissza falujukba, ahol nagy ovációval fogadták őket.
Igen ám, de az újdonság varázsa elkopik. Ahogy telt-múlt az idő, a törzs továbbra sem tanult a leckéből, idejét haszontalan dolgokra fecsérelte, és legfőbb kedvét megint a pletykálkodásban, perpatvarban lelte. Akik csatornát ástak és földet műveltek volna, azokat lehurrogták, akik a szedett-vedett bőrsátrakat vályogházra cserélték volna, azokat az ősi hagyományra hivatkozva törzsellenesnek kiáltották ki. Terjedt az irigykedő gyűlölet az oázislakók ellen is. A törzset képviselő ifjú pedig naphosszat csak a lányokat hajkurászta káromkodva, hogy vállig érő nagy lobonc fekete haja csak úgy lebegett utána. A szerződéseket is kezdték félvállról venni.
Amikor aztán az oázislakók tudomására jutott, hogy a férfiak megint verik a családot, megelégelték s dolgot, és példát akartak statuálni.
– Szükségünk van erre a kis vacak törzsre? – kérdezték maguktól, és rögtön válaszoltak is. – Nincs. Árujukat mástól is megvehetjük, átadható tudással nem rendelkeznek, társaságuk színvonaltalan, magatartásuk önhitt, irigy, pökhendi. Ráadásul nem becsülik a sok jót, amit fizetségen felül adtunk nekik. Nem teljesítik kötelezettségeiket, sőt köpködnek minket. Hát csak tegyék… – és elzárták az oázis kapuját.
A sivatagra leszálló éjszaka hűvösében sakálok ordítanak. Kietlen, sívó homokdombok között bújik meg egy apró törzs, szakadt sátraiban békétlen elégedetlenség parázslik. Éhséggel álomba ringatott gyermekek mellett kuporgó anyák gyomra korog versenyt bősz apákéval…
12 hozzászólás
„S fölrobognak hadvész ülte képpel / Újlaki, s a megbékült Garák. / A király jő felség érzetével / környékezvén őt a hős apák” –erre asszociáltam hirtelen a „bősz apák”-ból. Bocs. Az írás minden tekintetben jó, élményszerűen megírt kis „tanmese” Csak akkor vitatkoznék vele, -ha kimondatlanul is –ránk, magyarokra vonatkozna. Vagy, azzal, aki úgy gondolja, h akár vonatkozhatna. Mi magyarok büszkék lehetünk történelmünkre! A honfoglalás előtti századokra is, az árpád-házi királyok korára is, Nagy Lajosra, Mátyásra, s aztán később Rákóczira, Kossuthra, s a többi hősre. A mi népünk soha nem volt lusta, tehetetlen, önhitt és önfejű. A kutyabőrökön, képletesen, nem csak a széthúzás és néhány kecske szerepelt, -ezt még ellenségeink se állítják. Sőt a költő valami olyasmit írt, rémlik, h „ez az a föld, hol apáink vére folyt / ez, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt”Üdvözlettel: én
Az idézet nem volt pontos: "ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt…stb" Bocs, röstellem!
Kedves Laci,
ne vegyél mindent szó szerint…!
Millalival egyetértek…Gáborral is!
Szeretettel Irén
Jó, OK, csak a "kutyabőrről" asszociáltam. Bocs! -én
Arra vonatkozik, aki magára ismer benne 🙂 Akinek nem inge, ne vegye magára 🙂
Ez így igaz. Akinek nem inge ne vegye magára, ám had fejezzem be a mondatot Hofi szállóigévé vált megjegyzésével: "Viszont akinek inge, az öltözködjön már fel." Tanulságos tanmese,nekem tetszett.
Szeretettel:
Millali
Kedves Irén!
Ilyen volt a világ – de vajon sokat változott-e olyan szempontból, amit felhoztál.
Volna egy szerény kérdésem: az "erjesztett kecsketej "-től nem lehetett berúgni, vagy csak hasmenést kaptak tőle a lustálkodó férfiak?
Jó tanmesét írtál.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata,
úgy vélem, az erjesztett dolgok alkoholosodnak, tehát be lehet rúgni tőlük…:))))
Gondolok a kumiszra, az erjesztett lótejre…
te jó ég, most elbizonytalanodtam… ugyebár lótej volt a kumisz?
:))))
Az írás varázsa, ha úgy képes megértetni dolgokat, hogy aki megértette, észre sem veszi 🙂
Üdv, Gábor
Ez egy nagyon elmés mondás, kedves Gábor!
:))))
Kedves Irén!
Jókat mosolyogtam az alkotásodon! Meg is néztem, hogy szatíraként tetted-e fel, de nem. Ezek szerint komolyan gondoltad, hogy az arabokat is sújtja a "turáni átok"… 🙂
Judit
Kedves Juditkám,
azt kell látnom, lassan az egész világot sújtja a turáni átok…
De hát, amúgy is áthallásos a dolog, lehet, jobb lett volna szatíraként feltenni.