The moonshine business

Moonshine business: angol idióma.
Jelentése: illegális szeszfőzdében
előállított termékből való profitálás.

Este volt. A város sötétbe borult, és csillagok milliói fénylettek a végtelen feketeségben. De a város nyüzsgött, és így szöges ellentétben állt az égbolt nyugodtságával. Az utcán mindenfelé emberek sétáltak, beszélgettek, betértek egy étterembe, vagy épp kirakatokat néztek. Kis város volt, egy nagy homokos puszta közepén, szűk utcákkal és családias hangulattal. Minden ember átlagosan nézett ki. Laza utcaruhát viseltek, vagy esetleg öltönyt. Mindenki, kivéve egy embert, Danielt, aki a városhatártól nem messze állt fehér ruhában. Csak ő tudta, hogy mi fog történni aznap.
Egy különleges vendég is volt a városban, mégpedig az Amerikai Egyesült Államok elnöke, aki minden hónapban ellátogatott oda. Az ő ötlete volt ennek a városnak az építése, és nagyon boldog volt, amikor kész lett. Állandóan az utcákat rótta és gyönyörködött munkája gyümölcsében. Azokban az órákban is, amelyekben történetünk játszódik, szintén eme szenvedélyének hódolt. Komótosan bolyongott, mindenkivel kezet fogott és igyekezett mindenkivel váltani pár szót, aki épp nem a dolgára sietett. De Daniel nem osztotta az ő és az összes többi városlakó örömét. Nem szeretett ebben a városban lenni, de még a környékén sem. Az idő teljesen lelassult és minden nap olyan volt számára, mintha egy hónap lett volna. Ő más miatt volt emelkedett hangulatban.
Mint, már mondtam, csak ő tudta, hogy mi fog történni aznap, ami logikus is, hiszen ő volt az előidézője. Csak állt a homokban, kezében egy szerkezetet tartott rajta egy gombbal. Egy gombbal, ami beindítja az események sorozatát, ami emberek halálát okozza majd. Nem messze tőle volt a készülék, amit a gomb beindított, tőle száz méterre meg a gép, amivel hazarepülni készült, miután dolgát végezte. Ahogy ott állt, elgondolkozott rajta, hogy mire is készült. De ugyanolyan viccesnek tartotta, mint egy hónapja, és úgy gondolta, a dolog poénos mivoltát csak fokozza, hogy nem csak egy városra való embert öl meg, hanem mellette az elnököt is. Ahogy erre gondolt, kényszeredetten elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy bűnösségére fény derül majd, és halálra ítélik, de minden hátulütőjével együtt megérte. Még, ha ezután meghal is, tudta, hogy tette belekerül a történelemkönyvekbe és őszintén remélte, hogy még sok más ember is, csakúgy, mint ő, jót fog röhögni a dolgon.
Úgy gondolta, eleget várt már. Így hát rátette a kezét a szerkezeten lévő piros gombra, majd lenyomta és várt. A hatás nem maradt el. A mellette lévő készülékből azonnal kirepült a benne lévő rakéta és hihetetlen sebességgel indult el a város felé. A városba mindenki egy emberként nézett föl az égre, amikor a rakéta elemi erővel becsapódott a város határánál. A robbanás megrázta a földet, fénye pedig egy pillanatra bevilágította az eget. Ezt megdöbbentő jelenség követte. Az égen egy repedés jelent meg, mintha egy villám cikázna végig, aztán egy újabb detonációval az égbolt leszakadni látszott. Abban a pillanatban mindenki tudta, hogy itt a vég. Még Daniel is, aki az egészből nem sokat látott, tudta, hogy mi fog történni, és sajnálta, hogy nem láthatja. A második robbanás után az emberek, mintha nyakukra láthatatlan hurkot kötöttek volna, elkezdtek fuldokolni. Szemükből és fülükből vér folyt, majd, mint a dominók, egymás után összeesett mind, és a pár másodpercnyi szenvedésük után a halál köszöntött be a semmi közepén álló kisvárosba. Még az elnökről is, akiről mindenki azt hitte, hogy még sok kellemes percet fog okozni, lehervadt az örök mosolya és kíntól eltorzult arccal rogyott össze az egyik utca közepén.
Daniel hagyta, hogy a boldogság, amelyet véghezvitt terve okozott, szétáradjon benne. Végül nem bírta tovább, kiszakadt belőle a nevetés. Egyszerűen nem tudott uralkodni magán, ha belegondolt, hogy milyen képet fognak vágni az emberek, amikor nézik a híradót, amiben közlik, hogy az elnöknek a fülén folyt ki az agya. Ez még így ment pár percig, és miután elmúlt a görcsös röhögése, még mindig kuncogva elindult a gépe felé. Miközben lassan cammogott a szkafanderében, még egyszer visszanézett a városra, ahol a holttestek között a várost körülvevő üvegburokból megmaradt milliónyi szilánk hevert, majd az égre emelte tekintetét. Bármennyire nem szeretett ott lenni, mindig elcsodálkozott azon, hogy milyen gyönyörű a Föld onnan, a Holdról.