A férfi öntudatlanul lépdelt a házuk mellet álló fészer felé. Félúton járhatott, mikor lábai megálltak alatta és még egyszer, utoljára visszanézett. Teste, mint egy bábu, tehetetlenül fordult a barackszínű ház, felé, ami jóllakott óriásként terpeszkedett a zöld gyepszőnyegen. Árnyéka lomhán nyalta végig a fakerítés makulátlan fehérségét. A kémények az ég felé nyújtóztak, a ház egyre magasabb és magasabb lett. Ablakain megcsillant a déli nap fénye, de csak egy pillanatra, hogy aztán máris vakító könnycseppként zuhanjon a Semmi színtelen torkába.
A gigantikus ház most halványodni látszott. Falainak élénk barackszíne megkopottá vált, ablakain nem lehetett belátni többé. A smaragd fű megszürkült. A férfi sűrű ködfelhőt vélt látni, ami lassan falta az otthonát. Beleharapott a lépcsőbe, az ajtó réz kilincsébe, szürke féregként az ablakokig vonszolta vizenyős testét.
„… a boltból… te rám egyáltalán?” A férfi ijedten kapta oldalra a fejét. A felesége állt előtte. Magas, csontos teremtés. Hosszú, barna haja lófarokba kötve, méginkább kiemelve így valószínűtlenül hegyes orrát és előreugró állkapcsát. Nem hallotta, mit mond. Az asszony szavai mintha egy vastag üvegfalon szűrődtek volna át, szétmáltak a homály nedves markában. A nő arca hirtelen megnőni látszott: orra, mint egy kasza, élesen suhogott a férfi homloka előtt, szemei kidülledtek, keskeny, rúzsozott szája cafatokra szaggatta a levegőt, a csontos arcán megülő anyajegy ide-oda ugrándozott. Az asszony végül csak legyintett egyet, sarkon fordult és elment. A férfi a házra pillantott, amit már teljesen elfedett a porszínű köd. Egyedül volt a Semmi gyomrában, csak a fészer állt még barnás derengésben néhány lépésnyire tőle. Elindult.
* * *
Vakító fehérség mindenütt. Se ég, se föld, csak a végtelen fehér. Egy kis kerek asztal állt nem messze. Négyen ülték körbe; kártyáztak. Egy kislány, talán 8 éves lehet; egy kisfiú, 6 éves forma, a nővérével incselkedik. Mellettük egy sovány, csontos arcú nő, haja lófarokban, orra groteszkül türemkedett ki az arca közepéből. Mellette egy férfi. Üres tekintettel bámult a kezében lévő lapokra. A kislány vidáman pöccintett ki egy kártyalapot az asztal közepére, melyet rögtön egy újabb követett, testvére kezéből. Kacagás visszhangzott, az anya odasúgott valamit a gyerekeinek. A férfi nem mozdult, csak a kártyáit bámulta.
* * *
A fészer plafonjáról kígyóként lógott le a vastag kötél. A hurok-száj éhesen várta a friss, rózsaszínű bőrt, amiből majd a nyak puha húsának tetejéről szakíthat le magának. Már minden elő volt készítve. A férfi felállt az oldalára fordított faládára, ami a kötél alatt várta, hogy megtehesse szolgálatát. A hurok tökéletesen illeszkedett. A sárgás fonat érdes nyelvként, mohón nyalta fel a férfi sós verejtékét. Felpillantott. Látta a Nap lécek között átszűrődő sárga sugarait. A vékony fénynyalábokban piciny porszemek tülekedtek a helyekért, akár a tömeg egy cirkuszi előadás legnagyobb attrakciója előtt, az utolsó percekben.
* * *
A férfi végre felpillantott a lapjai közül. Ő következett, de senki sem figyelt rá. Megszokták már, hogy ilyen „hasznavehetetlen”, egy „igazi vesztes”. Végül nem került lap az asztal közepén várakozó kis kupac tetejére. A férfi lassan, bizonytalanul állt fel székéről. Döbbent arcok szegeződtek rá, tekintetek fúrták magukat a tekintetébe, fájdalmasan, felelősségrevonón. Lapjai kiterítve hevertek az asztal fehér lapján. Már nincs mit titkolnia. Egy kártyát tartott még a kezében, de a karja már lendült is és a színes lap a levegőbe emelkedett; megpördült, halk susogása ezernyi apró cseppként gurult szét a fehér csendben.
* * *
A kötélkígyó sárgás fonatai görcsbe rándultak. Az előadás véget ért.
* * *
Megüresedett egy szék. (Valaki talán hamarosan elfoglalja…)
8 hozzászólás
Hát, kedves Phoenix, ez nagyon mellbevágott. Számomra rettenetes, amikor egy embert (akárki és akármilyen legyen is) folyamatosan semmibe vesznek. Ez olyan, mint eszköz nélkül megölni a másikat. Nem a testét, hanem a lelkét, ami sokkal rosszabb. Számtalanszor láttam, hallottam már hasonló eseteket, amikor egy férfit a családja semmibe sem nézett, például azért, mert elveszítette a munkáját és nem tudott pénzt keresni. Nem szeretném reklámozni a saját világnézetemet, de az én hitem szerint az ember ömagában érték, nem azért, mert gazdag, szép, okos, egészséges, nem azért mert hasznot hajt.
A haszonelv szerint sokan érezhetik magukat úgy, mint a te főszereplőd. Öregek, betegek, fogyatékosak, mind-mind értéktelenek gazdasági szempontból. Az emberi méltóság pedig nem gazdasági kérdés, hanem erkölcsi és etikai.
Nagyon jó a történeted, mert rávilágít korunk egyik legfőbb szégyenére.
Kedves Arany!
Örülök, hogy tetszett a művem és annak is, hogy érthető a lényege. Csak utaltam rá, de akkor megnyugodtam, hogy világos, mi a mondanivalója 🙂
Igen, magam is nagyon sokszor találkozom a problémával (a saját bőrömön is tapasztaltam, de nincs köze hozzám a történetnek).
Örülök, hogy "mellbevágott", ha lehet ilyet mondani 🙂
Köszönöm, hogy olvastál 🙂
Üdv.: Phoenix
Most jöttem rá, hogy hülyeséget írtam! Hiszen, nem csak utalok a mondanivalóra. Na mindegy 🙂 Miután feltettem, nem mertem újra elolvasni, mert féltem, hogy tűl szörnyű és már el is felejtettem, miket írtam. *irul-pirul*
Szia
Nagyon nagyon tetszett ahogy vázoltad, korunk szociális problémáját.Szörnyű képek, de sajnos sokszoros valós dolgokat idéz,,,
Na és igen!Ez a két mondat sem semmi:
A kötélkígyó sárgás fonatai görcsbe rándultak. Az előadás véget ért.
* * *
Megüresedett egy szék. (Valaki talán hamarosan elfoglalja…)
Beleborzongtam, tehát hatásos, és nagyon jó írás!
Szeretettel:Kriszti
Köszönöm 🙂 Féltem, hogy nem kapok már több hozzászólást ehhez az irományomhoz, pedig nagyon érdekel, kinek mi a véleménye róla. Egyébként nem kifejezetten korunk szociális problémáját akartam ábrázolni. Mégis valami hasonló kerekedett ki belőle. A történet (ha ugyan történetnek lehet nevezni) csak úgy jött. Akkor nem gondolkoztam ezen. A többivel is hasonlóan vagyok.
Örülök, hogy nálam jártál 🙂
Üdv.: Phoenix
A leggjoobb írások, pont így születnek.Csak úgy jönnek.Az emberből áramlik a gondolat, és van, hogy épp akkor írja ki magából, a legnagyobb igazságot, ami körülötte létezik.Lehet épp ezért olyan értékes ez a műved.Mondhatnám azt, hogy a témát jó volt olvasni, de ezt nem tehetem.Azt viszont, hogy az írást dícsérjem, mindenképp!
Szeretettel:Kriszti
Nos, ez az írásod is komoly gondolatokat ébreszt: mivel
mérjük az emberi mértékeket?
Nagyon megrázó, nagyon hiteles…nagyon tetszett./ ez is./
Csak gratulálni tudok.
Köszönöm. Nagyon kedves vagy 🙂
Üdv.: Phoenix