néztem a kis tükörbe,
arcomon a barázda
oly mély és olyan görbe.
De egy mosolygós alak
ott velem szembe nézett,
ő, ki már sok barázdát
simára gereblyézett.
Vagy ő az, ki az arcra
a barázdákat húzza,
a könyörtelen fekete
szemöldök ceruza?
Minden szavára újra
egy barázdával több lesz,
aki egy boldog arcot
oly szerencsétlenné tesz.
A csalfa remények már
oly régen szét fakadtak,
csak fájó gondolatok
amelyek itt maradtak,
Mint színes léggömbnek, csak
csattanás lett a vége,
nem sokat ér itt ma már
az ember bölcsessége.
Könnyű ott bölcsnek lenni
ha nem te vagy a beteg,
ki lesz, ki neked segít
ha a te lelked szenved?
Mert a bölcs szó sem segít
már a saját szívednek,
életed útja ma már
egy zsák utcába vezet.
Várod a holnapot, de
nem lesz jobb mint a tegnap,
és egyszerre úgy érzed
az élet egy üres lap.
Tegnap még azt remélted
a mai nap az jobb lesz,
egy ismeretlen érzés
most a hatalmába vesz.
Nem érdekel már semmi
és annak vagy betege,
te most már itt is úgy élsz
mint egy magányos remete.
És mindig csak azt várod
hogy történjen valami,
de nem is akarsz te már
itt semmiről hallani.
Az esti alkonyatban
bemész a kis szobádba,
vissza húz még valami
a szeretett hazádba.
Ablakod keletre néz,
ott szokott a nap kelni,
de maradsz mert unokád
közelében akarsz lenni.