A betonhoz lapultam
Hideg kővé simultan,
Szívemben örültem
Őrjöngő örömben,
De féltem is,
Mint vándor holdas éjen,
Mint fém a forró savban,
Mint pók a porszívóban.
Csak vékony fal takart,
Mögötte láttam szögesdrótokat
És azon túl tisztán:
Őr áll kint a sziklán.
Tudtam, többen voltunk,
Várva csöndbe bújtunk.
Hideg volt a föld és nyirkos,
Hátamhoz tapadt izzadtság és kosz,
Lenyúltam s az eleven sár kezembe folyt,
Felemeltem, ami benne volt: egy pisztolyt.
Nem bírtam tovább,
Körém kúszó köd ölelt át.
Eddig nem volt, most ott lett,
Mint hirtelen fogant ötlet.
Nem fenyegetett, csak nézett,
Mint tudós a messzeséget.
Eltakarta az őrt, de az mégis ott volt,
Ő is, a föld is fekete folt volt.
Éreztem, itt a pillanat,
Elvégezni mi ránk maradt.
Futni kezdtem,
Száz társam futott mellettem;
Nem láttam őket:
Dühödt ifjú-főket,
Csak az ordításuk hallottam,
Együtt futottunk a forradalomban.
Tejföl köd, szikkadt, kemény sár,
Köd fölött a nap: tárnafény,
Már a föld is vészjós köd,
Bennem reménytelen a remény,
Csak futok előre, de messzebb nem jutok,
Lassul az idő, a világ halvány fehér,
De én csak futok,
Amíg a hajnal el nem ér.