Oly ritkán vagyok
sírodnál apám,
bár úgy hiszem
e föld lesz az én
örök hazám.
Mégis mily idegen,
hogy rideg szél
csapdossa emléked,
s karcolta márványba
neved, a végzet.
Négy éve lesz,
és bevallom, azóta
más vagy nekem.
Az ember már csak ilyen.
Mint beteg kinek
levágták lábát,
még olykor keresi
barátját, az öreg
bakancsát…
Négy éve,
elvette tested
a komor február.
Vértelen ajkunkra
néhány pihe szállt,
s takarta fehérbe
lábunk nyomát.
Végtelennek adott
szemfedőd
fedi minden vétked,
elbújt a harag, amit
gyermeki szívem
egykor érzett.
S, ha nyugszol most
Isten kegyelmében
legyen békéd
és boldog visszatérted!
4 hozzászólás
Kedves Tímea!
Versedben átérzem. Szépen írtad le a benned rejlő megbocsájtást, ami nem más mint maga a szeretet!
szeretettel-panka
Kedves Tímea! Csak az tudja átérezni igazán, aki maga is hasonlókon esett át. A szeretteink elvesztése mindig fájó. Megható sorokkal emlékezel. A megbocsájtás igaz emberré tesz, hiszen tudni kell megbocsájtani. Gyönyörű a befejezés és én is szívből kívánom. Szeretettel Éva
Kedves Tímea!
Nekem éppen aktuális a téma, melyről nagyon szépen írtál.
örülök, hogy olvastam.
Gratulálok : Zsu
Kedves Tímea!
Szép verset írtál édesapád emlékére. Nagyon megfogott.
Szeretettel üdvözöllek:SzJ