Dacol a szív ábrándok sivatagában,
tépelődött kezek vörös rózsája.
Várt váratlan pillanatokkék vére,
önmaga rideg tört tükörképe.
Dacol az elme a feledés csarnokában,
sóhajjá formálja koromemlékeit,
miket izzó szelek hátára dobálva
hagy hátra, s magánnyá keményedik.
Varázslat, hogy ajkaüde szirom,
elárasztott fekete tüskés irgalom.
Át törő képzetek űzött csalfa láng,
erkélyekről holnapokra zuhanás.
Mágia, hogy tegnapokká szárad a ma,
eme fantazmagória sajgó szaga
áhítattá tép szét a szívben egy rezdülést,
s elárul minden őszinte esküvést.
3 hozzászólás
Örültem ennek a közös verselésnek.
A két strófád, pedig nagyon egyedi.
Tiszteletem 😊
Szintén örömmel alkottam Önnel. Szép találkozás lett!
😊