Amikor már azt hittem, végleg elmentél,
visszajöttél
hogy sarkánál fogva állítsd feje tetejére
a világom
és talán… válóra váltsd az álmom.
Arcodon a mosoly fakó, fekete.
szemed sarkában könnycsepp ül,
és én nem tudom, letörölhetem-e…
nem tudom, hogy fáj-e a simogatás.
Arra gondolok, amikor ültünk a fák alatt,
mint két barát
beszélgettünk, az idő szaladt.
Akkor könnyű volt, mert tudtam:
szerelmemre nem vár viszonzás.
most talán minden más.
Egyszer álmodtam Rólad.
Rólad és arról, akinek volt alkalma
úgy szeretni, ahogy én szerettelek volna.
Meghalt
és Te gyászoltad.
Azt kívántam, inkább éljetek együtt
örökké
csak a könnyedet ne lássam többé.
Most nem álmodok
s ő nem halott,
csak magadra hagyott.
Úgy érzem, elvesztem
ahogy itt állsz előttem:
A valóság kegyetlen.
3 hozzászólás
Versed szabad formában nagyon is jó. Szépen fűzöd a gondolataidat, és a leírt gondolataid tetszetősek. Én legalább is élvezettel olvastam. Egy javítást ajánlok: "Most nem álmodok" – ebben a mondatodban az álmodom lenne helyes, mivel ikes igéről van szó.
Üdvözöllek: Kata
Nos, ez egy olyan 'hiba', ami néhány embernek feltűnik, néhánynak nem és néhány mosolyog, hogy "de hisz én is így írnám". Én úgy gondolom, hogy a normatív nyelvtan a versírás szempontjából irreleváns, a stílusértékből nem von le az ilyen elírás.
És mellesleg amúgy nem is jött volna ki a rím 😉
De nagyon köszönöm a hozzászólást és a dicséretet is.
Gyönyörűen írsz. Minden szóval arra sarkallsz, hogy olvassam tovább… Az utolsó két versszak tetszett legjobban.
Delory