majd hatalmas csattanás
fájdalmas sikoly
***
dübörgő motor
füstölgő kerekekkel
gyorsan eltűnik
***
az utca kövén
az esti félhomályban
egy gyermek fekszik
***
gyenge pulzusa
szívének halk dobogása
még reményt jelent
***
halálos a csend
mindenhol emberek
senki sem segít
***
egy édesanya
kétségbe esett hangját
senki sem hallja
***
dobogás megszünnt
tömeg gyorsan szétoszlik
csak egy anya sír
***
holt gyermekével
semmibe néző szemekkel
egyedül maradt
6 hozzászólás
Kedves Tóni!
Nagyon megrázó haikuk… Értem, hogy miért írtad… ez is egy olyan esemény, aminek soha nem lenne szabad megtörténnie, és még tenni is lehetne azért, hogy tényleg ne történjen meg…
Többet most hirtelen nem írok, mert… valamikor hasonlóképpen veszítettem el a barátnőmet… Tudom, miről van szó a versedben…
Szeretettel: Mónika
Kedves Mónika!
Tudom ez is egy tabú téma, és azt is tudom, sokan nem szeretik írásaimat ezért, de ha egy emberen is tudok segiteni vele, akkor szívesen válalom a nem szeretetet. A központi fűtéshez új kályhát kellet beépiteni, és tegnap, amikor a mesterrel leültem kávézni, akkor mesélte, hogy három évvel ezelőtt, így vesztette ei a nyolc éves kislányát. Egy nyolvankét éves ember, volt a szemorvosnál, és a jobb szemét le kellet ragasztani, a kimondott hajtási tilalom ellenére mégis haza akart hajtani, a két kislány fenn a járdán ment, ez ember felhajtott, elütötte őket, az egyik mehalt, az ő kislánya, a másik megsebesült, de az ember megállás nélkül tovább hajtott. Utánna azt mondta, ő nem is vette észre, csak azt gondolta, a járda széle okozta a csattanást. Ezt nekem valahogy le kellett irnom, és ez lett belőle.
Koszonom, hogy olvastál és
üdv Tóni
Kedves Tóni!
Hú! Ez… egyszerűen… félelmetesen jó. Ritka, hogy egy vers ennyire erős érzelmeket váltson ki belőlem (pláne haiku). Minden elismerésem.
Kedves Essel!
Lehetne azt is mondani, tipikus Tóni irás, az ember semmit sem gondol, és akkor jövök én valamilyen témával, ami hátulról vágja mellbe az embert. Igen, és írok olyasmikről is, amit mindenki tud, mindenki lát, de nem akar senki sem észrevenni, beszálni róla, habár tudja mindennap lehet ő maga is egy ikyen vagy hasonló történet főszereplóje. Nem ír róla, mert fél, hogy az olvasók tetszését nem tudja vele elérni, vagy esetleg többet nem olvassák. A félelem igenis okolt, mert a hatását saját magamon észrevettem, csak hogy az én írásomnak, egy másvalami a hajtóereje. Mindig azt remélem, hogy valamilyen úton-módon tudok segíteni az érintetteknek, megadni nekik az érzést, hogy nincsennek egyedül, a mottóval: Megosztott fájdalom, fél fájdalom.
Köszönöm, hogy olvastál, és
üdv Tóni
Kedves Tóni!
Ez valóban olyan írás, amit nem szívesen olvasnak. Hozzá nem értő emberek, nem
egészségügyi végzettségűek. Szerintem nem is tudnak mit tenni. Megrázó írás,
látni még rosszabb lehet. Mást inkább nem írok hozzá. Elfogultság miatt. Nem a haikuról írnék rosszat…
Üdv: Ági
Kedves Ági!
Mónikának adott válaszomban leírtm, miért is írtam ezt le. Olvasni még megy valahogy, de egy fiatal apától hallani élő szavakkal, egy egyszerű munkaszüneti kávézásnál, ( már én is régem éltem át attól rosszabbat,) sírást visszafojtva mesélte el, hogy vesztette el egyetlen gyermekét, azt hiszem, attól rosszab,csak az ő érzései lehettek. Nekem pedig, amilyen vagyok, hogy a hallotakat feldolgozzam, nem maradt valami más, mint hogy leírjam. Azért is választottam a Haikú formát, hogy ne sokat írjak, és mindenkinek meghagyjam a saját gondolatit, ehhez a szomorú történethez.
Köszönöm, hogy olvastál, és
üdv Tóni