Szeles napfényt fúj a reggel.
Veletek ébredek.
Magamban megmentelek titeket.
Melegedő kezemmel markolom a halott részeket.
Veletek létezek.
Lélegzem, mit nekem adtok;
Jéggel telik meg a tüdőm, szenvedek.
Veletek maradok.
Lábatok nem ereszt, lelketek száll.
Meghalt.
Fagyban kopognak végtagjaim, futnék az utamon.
Szimbiózist lehel belém a tél.
7 hozzászólás
Érdekes vers. Picit bizonytalan, ki a szimbiózis másik tagja (i). Te, mint egyén, és a testrészeid, vagy a lelked, vagy a halottaid…? Vagy más. Jó lenne, ha kitűnne, vagy csak én nem értem?
Az utolsó sorral tetted fel az i-re a pontot! Na igen!
szeretettel-panka
Irén, a kérdésedre a válasz ott van az utolsó sorban! (egy szó)
Kedves Irén, Panka jól mondja. Nem szívesen magyaráztam volna meg, vagyis, nem szívesen magyarázok verset, mert szerintem pont az a lényeg benne, hogy az Olvasó mit ért, mit lát meg benne.
Panka, köszönöm szépen a kritikát!:) Örülök, hogy tetszett.
Ha a tél-re gondolsz, Panka, nem stimmel. Végig többes számot használ a vers, veletek, titeket, adtok, stb.
Az egész konkrétan a fák és az ÉN kapcsoltáról szól. A tágabb értelemben a téli természet és az ember kapcsolatáról/szimbiózisáról szól.
Érdekes a versed. Tetszik nekem – bizonyos fokig.
Azonban én is azok közé tartozom, hogyha verset – vagy egyéb prózát is – olvasok, ne ne kelljen törnöm a fejem, mit szeretett VOLNA elmondani az alkotója.
Az legyen benne érthetően leírva. S ha rejtvényt szeretnék kitölteni, akkor rejtvényújságot veszek elő, s töröm a fejem a kérdéseken.
Persze, nem vagyunk egyformán.
Mindig az alkotó dönti el, mit akar elérni írásával.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata,
köszönöm a kritikát, látom, tényleg nem volt egyértelmű. :/ sajnálom, sokszor azt hiszem, az olvasó is én vagyok, de ez nem így van, változotatni fogok a jövőben rajta.