Eleven tudatom marcangol,
Nem látok kiutat magamból.
Csalfa játék vicceli elmém,
Hazug múltam elfeledném.
Minden hitem elillant tova,
Amiben hittem felvillantotta:
Méregként folyt végig ereimben,
A felismerés bűnös tetteimben.
Mely kioltotta a fényt szemeimből,
S kivette a sors pálcáját kezeimből.
Elém tárult megannyi bűvös kétely,
Lelkesen szívja életerőm akár a métely.
Átszűrődik némi remény, de már alig sejlik,
Kapaszkodnék a tavaszba, de az idő alig telik.
Fakó – kopott emlékeim megfestődnek újra,
Minden józanságom ezzel földbe tiporva.
Vak vagyok a sötét kietlenbe veszve,
Kitalálnék már innen, ha lehetne.
Apránként az utam tapintom,
Félelmem úralja akaratom.
Kísért, de el nem űz soha.
Törjön inkább darabokra!
El nem menekülhetem
Mindenhová követ
Gúnyos végzetem
Az én mételyem.
5 hozzászólás
Kedves Barátom 🙂 A métely nem csak férget jelent (főleg nem az irodalomban) 😉
Csak neked :*
Versedből a magány és a reménytelenség árad. Pedig mindig van kiút mindenből.
Tudom Boer köszönöm, amikor ezt írtam akkor még nem láttam be. Mostmár belátom, h van kiút és rajta vagyok.. remélem 🙂
Ki fogsz találni! Pont akkor mikor nem is gondolnál rá, s meglepődsz majd, hogy vége a gyötrelemnek, gyorsan jön, s teljesen felszabadít…meglátod! Csak írj sokat addig is!:)
Szeretettel: s.
Köszönöm Drága Sleepwell, Legyen így 😛 én hiszek Neked! Sokat számít a számos bátorító szó, amit Tőletek kapok! Nem győzöm megköszönni!