kíváncsi kérdő szemek, körül az ablakokba,
a honvágy győzött, mi most megyünk haza
szülőföldtől távol élünk, árván elszakadva.
Várnak ránk szüleink, a rokonok, barátok
kocsink lassan halad, pedig mi száguldunk,
rég nem láttuk őket, a szívünk értük dobog
meg kellene állnunk, de mi csak robogunk.
A hozott ajándékot most mindenki megkapja
úgy csillognak a szemek, mint az ég felettünk,
két hétig újra miénk, a kanyargó Tisza partja
majd ismét pakolni kell, mi holnap útra kelünk.
Hova is mehetnénk most, ha nem ismét haza
több száz kilométert, magunk mögött hagyunk,
negyven éve az esti imádságunk utolsó szava:
„Csak egyszer azt mondani, végre otthon vagyunk!”
Egy napon azonban, majd mi is haza érünk
ha a boldog napok, egyre kevesebbek lesznek
a sorsunktól az életben, oly keveset kértünk
és végleg haza értünk, ha a koporsóba tesznek.