"A Nap korongja,
mint egy szappanbuborék,
amit egy játékos gyerek,
mintha most fújt volna fel éppen“.
A felolvasó est
tiszta magyar nyelven,
egy kis csendes svájci város
csordultig tömött olvasó termében.
Egy fiatal svájci író,
aki átélte a könyve minden egyes szavát,
aki nem olvas,
hanem könyvét az életéből mesélte.
Az első szavakat magyarul mondta,
amit rajtam kívül talán senki sem értett meg,
de ami neki mindig oly fontos
hogy könyvben leírottakat mindenki megértse.
„A nyárfás út tűző melegében
majdnem nesztelenül surran a Chevrolet,
a levegő tűző mozdulatlanságát a fák között,
még itt, a klimatizált autóban is érezni lehetett.
A síkság érthetetlen elvarázsolt gyönyöre
megragad mint Matteo bársonyos bőre,
érzek az arcomon valami hűvös simítást
de ez csak az autóablaknak, a hideg lehelete.”
E szavakat lehet olvasni
a vadonatúj regénye első oldalán,
egy fiatal, majdnem még egy gyermek ábrázolása
a felnőtté válás küszöbének a hajnalán.
Egy ország széthullása
különböző nemzetek könyörtelen harca,
egy idegenben idegennek nézett leány
a kávéfőzés közben a mindennapi arca.
A könyvnek az utolsó oldalán
Mindenszentekkor, a halottak napján,
Nomi, Ildit egy Zürichi temetőbe hívja
hol friss virág illatozik a halottak sírján:
„Van ott egy közös sírhalom
az ismeretlenül meghalt lelkeknek,
gyújtsunk mi ma itt meg egy gyertyát
az otthon meghalt szeretetteinknek.”
A felolvasás után, ott a sorba állva
türelmesen vártam a könyv dedikálására,
végül amikor sorba kerültem
a könyvet szó nélkül a kezébe nyomtam.
„Auf welcher Name soll ich” –
és itt fejét lassan felemelve kérdezve rám nézett,
„Tóni,” kiáltott fel – vagy bocsánat, Anti, ez tényleg maga az?”
„Igen,” – feleltem, és örültem annak, hogy megismert nyomban.
Még akkor kislány volt,
amikor húsz évvel ezelőtt egymást láttuk,
akkor iskolába járt még
és sokszor csak a kávézójukban találkoztunk,
ő ott kisebb testvérével
segített esténként a vendégeket kiszolgálni,
de az évek során az életben
mi egymástól nagyon is eltávolodtunk.
Az volt a vicc az egészben,
szüleivel a teremben egymás mellett ültünk,
és mint idegenben a magyarok
egy sorban ülve egymáshoz ott egy szót sem szóltunk,
a hosszú évek alatt úgy látszik
mindketten észben egy kicsit megszédültünk,
a magyar büszkeség ott újra éledt
és minden vasárnap e bűnt a magyar misén gyóntuk.
Egy üveg bor mellett
mi ott még sokáig a múltról beszélgettünk,
esküdve mindketten,
hogy a jövőben rendszeresen találkozni fogunk,
majd lassan útra kelve
a hazafelé vezető hosszú útra keltünk,
már négy éve van ennek
de azóta mi egymással, egyszer sem találkoztunk.