magányos, kopott keresztet keres.
Szél se fúj, felhő sincs már,
a Hold a földre fénysugarat vet.
Emlékei űzik őt a hanthoz,
mint a Holdat űzik csillagokhoz.
Az alak most megáll. Keze
csuklyát húz le eltakart arcából,
áll a sírnál, s a szeméből könnyek
öntözik meg a kiszáradt halmot.
Emlékei űzik őt a hanthoz,
mint a Holdat űzik csillagokhoz.
Letérdel a régi kereszt mellé,
szemeiben fájdalom és bánat.
Könnyein át néz a fejfa felé,
párja nevét homályosan látja.
Emlékei űzik őt a hanthoz,
mint a Holdat űzik csillagokhoz.
A hajnal lassacskán eljön,
s a sírhalmok közt egy árnyék jár.
Könnye sírt már nem öntöz,
kóbor, enyhe szellő fújdogál.
Emlékei űzték őt a hanthoz,
mint a Holdat űzik csillagokhoz.
2 hozzászólás
Drága JoxiM!
Most egy kissé elérzékenyültem. Fájó ilyen verset olvasni, minden sorát átéreztem. 🙁 … 🙁
szeretettel-ölel-panka
Kedves Joxemi!
Fájlaltad, hogy kevesen írnak hozzád. Én most megteszem, és majd máskor is idelátogatok, hogy ne érezd magad oly elhagyatottan mint az a sírhant amiről írtál.
Tetszett a vers! Szép képeket használsz….mély értelmet adtál a versnek. Gratulálok!
( érdekelne mit zenélsz, hol?? én épp zenekart szervezek, zenészeket keresek! szóló és bassz gitárost, billentyűs énekeslányt!)
Üdv.: Rudy