Talán

Szavakból szőni lehelet-vásznat, hogy röpítsen,
ahogyan röpített a hit, ami nem is volt, amit
csak úgy nyögtünk ki pórusainkon, mint kisdiák
az első cigaretta füstjét, de közben köhögtünk,
mert vakok voltunk és süketek, mert azt hittük,
hiszünk, de csak álmodtunk egy életet, sok holnapot,
szikrát, amely kipattan, fényt, amely elvezet, pedig
nem is tudtuk, hová, csak valamerre, azért is,
és még mindig szavakból szövünk lehelet-vásznat,
mert a szárnyunk nem emel, nem visz sehová,
és már fáj a lábunk, és fáj, ha lenézünk, mert
látjuk, hogy emberek vagyunk, mezítlábasak.

A megkísértett gyermekkor bocskora széttaposva,
durva fűzőjét csuklómra kötöm, hadd vezessen
legalább az valahová, semerre, de mégis, és
megyek a felhők árnyékán sétálva- merengve,
mert hiába sietnék, ha nincs hová, hiszen az út
csak annak végtelen, aki folyton visszafordul,
már annyiszor, hogy rég nem tudja, merre tart,
s ott én azt káromkodom, minek az olyan út,
amelynek létezik hossza-vége, ahol meg kell
majd állni, és istent játszva dönteni, tudva, hogy
jó döntés nem létezik, és nincsenek csodák, mégis
oda kell állni, ahol minden isten csak hazudhat.

Gondolat-téglák korcannak egymáson el, ahogy
a földi habarcs ragasztaná az éteri holnapot, amit
megpróbálunk kitalálni, de soha nem lesz olyan,
mert sosem az a fontos, hogy mit szeretnénk, nem is
az, hogy mi volna szép és hasznos, de inkább és
mindig létezik a mások érdeke, ami előbb volt,
mint a tyúk és a tojás, és a szavakból szőtt lehelet-
vászon is csak annyit ér, amennyit érni hagynak
belőle a mások, akiket nem is érdekel, csak épp
annyira, hogy az ő vásznuk szebben feszüljön,
mint kövér akarat a sovány hitek között, amelyek
nem is szárnyak, csak láncokkal tömött hátizsákok.

Sírni csak ott szabad, ahol nevetni jólesik, mikor
víz mellé érve arcot mos a kétség, és meglátja,
mennyit szikkadt a tegnapi pogácsa, hogy a
tarisznya elszakadt, és belegondol, hogy jobb
lett volna sárkányokkal küzdeni barlangok szájában,
mert a sárkányokat le lehet győzni, és az még
hőstetté is dagad holnapra a kebelben, de önmagát
hogyan győzze le az, aki békét keres, és vége-
láthatatlan béketárgyalásokba fojtja azt a kevés
hitet, ami még maradt a homlokán, ha már
azt is könnyen összetévesztheti holmi ráncokkal,
amelyek sorban állva követelőznek hangosan.

Szavakból szőtt lehelet-vászon az abroszunk, ha
eléhezve letelepszünk az út szélén, és megterítünk,
de csak port nyelünk mindig, a mások porát, és
könnyet nyelünk hozzá, a saját könnyeinket,
mindig befelé, mert hittük, hogy hiszünk, pedig
még nem is láttunk, és bárcsak ma se’ látnánk,
merre vitt a már nincs is bocskor, amiből csak egy
fűző maradt, aki nem énekel, de mégis csuklónkra
kötöttük, hogy vezessen, bár tudjuk, hogy nincs
hová, csak a hazugság vár és a döntés, amely megfesti
majd az eget a járhatatlan út fölött, egy madárnak,
aki majd énekel a néma fűző helyett, talán igazat.