Csukott szemmel állok a zebra előtt.
Fényes emberek kergetőznek
A város bús alapjain elszámol
Az Élet egy, kettő, három,
végtelen
Jelekkel köszönt a
STOP
Életem, fékezz! – mínuszba hajt
Szürke galambom volt ő a zebrán
A piros-zöld között a szivárvány
Fekete-fehér emlék maradt
A sűrű menetelés zuhan
Tovább a téren. Odaképzelem őt.
Csukott szemmel állok a zebra előtt.
2 hozzászólás
Nyitott szemmel felemelem a fejem,
Engem néznek szeretettel,
Nem vettem észre eddig,
Kezek nyúltak felém, mindig.
Szeretném, ha szeretnének engem,
Magamat eddig, önsajnálattal vertem,
Ért sok bánat kudarc. Felállok,
Mások előtt többé fejet nem hajtok.
Kedves Doroty. jó verseket írsz, mint látod, megpróbállak az utadról vissza fordítani. Nem tesz jót egy fiatal lánynak hogy ilyen szomorú az élete. Mikor hallok tőled (bocsánat, olvasok) valami vidámat. Korábbi verseidet nem olvastam, de nem is merem, mert félek, hogy magával ragad a depresszió. Nagyon jól verselsz, lásd meg az életben a szépet, a jót, írj arról valami meghatót. Látod már én is rímekben beszélek, mert ennyire megihletsz. Várok tőled valami vidámat,
És kérlek ne olvasd prózámat.
Nem írok horrort, vagy véreset,
Engem, csak az élet ihletett,
Történetem, lehet, hogy meglep,
De a végén jön a hapy-and.
Olvass engem, nem bánod meg, írj szépeket, és mindenki örül neked.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Húha, rímekben írni kritikát az igen. :))
Köszönöm szépen a biztatást és a kedves szavakat, és különösen furcsa érzésem volt, hogy a kritikád után került fel még egy nem túl vidám versem…
megpróbálok majd vidámabbakat írni…