a vívódó gondolat, a
magában küszködő lélek
az élet ezer színének
egymásba boruló,
egymástól pusztuló harca,
bennünk és kívülünk villog
– csábítva-taszítva –
a képzelet-világok arca
hol merülünk és süllyedünk
hol hiszünk és lebegünk
de küzdünk és menekülünk,
míg harcterünkre rá nem zuhan
a megsemmisülés kudarca.
5 hozzászólás
Kedves Zsuzsa!
Versedben benne van az elmúlás, a hiábavaló harc minden fájdalma. Az élet, szerencsére mégsem hiábavaló. Küzdünk, és hiszem, hogy jutunk is valamire. Keserű, igaz sorokat írtál.
Kemény csatákat vívunk belső harcterünkön, de nem feltétlenül kell elbuknunk. Tetszik a versed.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália ! Kedves Artur!
Köszönöm értő szavaitokat. Szerintem az életünk- mint száguldó vonat – hol verőfényben, bűvös tájakon halad, hol sötét alagútban keresi a kiútat. Igen, mert reményre születtünk, de néha elvesztünk minden reményt. üdv. fefo
Nagyon igaz!!!!
Jól felépített, szép vers:)))
De azért csak reménykedj tovább:)))
Úgy tűnik, mostanában mindenki a reménytelenségen vívódik. Te is nagyon szépen írsz erről kedves fefo.
Hanga