Settengő halk veszély,
emléked bennem él.
Elfáradt fájdalom
nyílott az ajkadon.
Sajdító látomás
(nem látja senki más)
kísér kéretlenül,
utolér, s rám terül.
Patakos réteken
kószálsz megint velem,
fejed a vállamon.
(Rongyossá álmodom.)
Mint eldobott kövek,
(senkije senkinek)
vagyok tőled távol,
hideg-egyedül bárhol.
10 hozzászólás
Csodálatosan szavakba foglalt magány…
Köszönöm szépen.
Nagyon jól sikerült versed igazán örömmel olvastam.
Kata
Köszönöm szépen Kata.
Az emlékektől nehéz megszabadulni, pláne ha szépek voltak.
Ismerem én is ezt az érzést. a rideg valóságot jól érzékelteted.
A magány nem jó barát, de nagyon ragaszkodó. Üdv: sólyomlány
Nehéz bizony. Ha nem is akarunk tőlük megszabadúlni, akkor még tartósabbak.
Köszönöm, hogy olvastál, kedves sólyomlány.
Üdv.a.
Engem csak annyi zavar, hogy az utolsó sor ritmusa nem illik bele az egész versbe, így kissé eltöri a végét, de egyébként tetszik az egész.
Üdv.Ngaboru
Tudod, az öreg Ludvig von Baethoven a csodálatos melódiáival, Bartók atyánk a disszonáns hangjaival lett világhírű. Ígérem neked, hogy én egyikkel sem…
Kösz, hogy olvastál. Üdv. a.
Kedves antonius!
Már megint egy szomorú emlékű vers!
Te már nem marad sugaram, teljesen levetkőzöm,
hogy boldoggá tegyelek! :)))))))
Tetszik ez is szomorú hangulata ellenére.
Vigyázz rám, mert mások is várják a reménykeltő napsugarakat! :)))))
S inkább most már boldog verseket írjál! napsugárka
Vetkőzzél csak! Ne legyenek gátlásaid!
Köszönöm, hogy ismét megtiszteltél. Kedves vagy.
Üdv.a.