lassan meg kéne érteni,
amíg emberhez méltó módon lehet
végignézni hónapos meneküléseink
dicstelen nyomait és belátni,
ami maradt, egyetlen irány.
kuporogni a végsőkig lehetett,
próbálni alaktalanná, anyagtalanná válni,
tagadni a metsző szirénák zaját.
de hiába tömjük el földdel a füleinket,
bennünk vijjognak tovább.
öncsalásunk utolsó bunkerei is beomlanak,
a falak remegése egyre szaporább,
már a legbelső kamrában is csak a félelem.
de kimászunk-e féreglyukainkból
szembenézni emberarcú rettegéseink özönlő hadával?
7 hozzászólás
Kedves sanna,
valóban, egyszer ki kell mászni, szembe kell nézni, bármilyen nehéz is, bármi is jöhet utána. Jól tükröződik a valóságtól való félelem a versben. Jól megírtad!
A valóság elől nem menekülhetünk, ezért a kérdés költői. Valóban célszerű még emberhez méltóan szembenézni vele.
Egyre érettebbek a munkáid.
Gratulálok. a
Igen, igazad van, de ez nagyon nehéz. Neked megy? Akkor gratula. A vershez is, persze.
Poppy
Kedves Sanna!
A valóság néha öl.Bunkerből kifelé?Jó gondolat, csak nehéz a cselekedet.
Akit egyszer a kígyó megmar a gyíktól is fél.Jó vers.
Üdv:Ági
Ennyi ideig az ilyen bunkereben bújkálni már alapvetően nem emberhez méltó, nem tudom hogy lehet emberhez méltóan kijutni belőle. Talán pont a kijutás tesz újra emberhez méltóvá.
Nagyon érzékletes a fülek földdel való tömködése, az adja meg az egész magját. Más nem fog minket kirángatni öncsalásunkból. Ám a bújkálás szánalmasságának felismerése már egy lépés a kijutás felé.
Összességében tetszett.
Üdv
köszönöm, hogy olvastatok és olvastok