Te hívsz
Én hallgatok
Te vársz Reám
Én némán állok
Te karod nyújtod felém
Én csak nézek feléd
Te szerelmet kínálsz
Én nyomorúságot
Te nem érted
Én nem mondhatom el
Te romokban heversz
Én meg csak Nevetek
Te szíved raktad elém
Én könnyeket
Te egy másvilágban
Én a Pokol kapujában
Te még így is akarod
Én csak bele halok
Te nem értesz meg
Én nem beszélhetek
Te csendesen lehunyod szemed
Én ezért Szeretlek Tégedet
Te hallani szeretnéd
Én mélyen hallgatok
Te nem vagy most Velem
Én meg csendben elmegyek
2 hozzászólás
Szia Elizavetta! 🙂
Te! nem is tudom, hogy keveredtem ehhez a régen feltöltött versedhez… Furállom, hogy eddig komment nélkül megúsztad… Értékes szépséget találtam benne, úgy, ahogy egy kapcsolatban: Elvonatkoztattam a sokTe, és Én kezdettől… Talán egyesek kritikaként megjegyeznék, hogy ez csak szóismétlés, ami nem illik költőhöz, stb… Valahogy pont ezért látok abban is üzenetet: bizony: ha megszabadulsz a Te és az Én-től… értéket találsz! 🙂 (általában mindenben így lehet, főleg egy szerelemféle egymásközeliségben) Az így Tőled kapott sorokból ez az, ami leginkább megtetszett:
"… hallani szeretnéd
… mélyen hallgatok…"
Ízlelgetem… a savanyúcukor jut róla eszembe: sokan szeretik a szavanyúcukrot, ismerek, akinek a kedvence…
Nehéz kapcsolat rajzolódik ki belőle… Mintha egy hatalmas dolog csúszott volna értehetetlenül szerteszét…
Köszönöm ezt a képet, emlékeztetőt, újraértelmezhetőt… Nekem sokat adtál vele!
Szeretettel: Gabe
Kedves Gabe!
Köszönöm, hogy olvastál, és köszönöm, hogy véleményezted. Ez egy bennem forró érzelem kavalkád elmondás volt. Sokan érzünk így, még akkor is ha hazudunk önmagunknak és elhitetjük, hogy rendben van minden. Sosincs! Soha nem tudhatjuk, hogy mit hozz a lövetkező pillanat.
Még egyszer köszönöm kedves szavaid: Nica