„ … – Egy jó ember volt. Több ilyenre lenne szükségünk!
– Nem lehet, nem fizetik meg eléggé őket.
– Nem a pénzért teszik…”
Beszélgetések a hitről
I. sz. 3000
Alannis kedves ember volt. Szinte órákig képes volt beszélni a hitről, esetleg magáról az életről. Nézetei megfértek egy helyen, miközben egymás ellen is szóltak.
Most azonban nem tudta, mit higgyen. Egy eszméletlen felett állt, aki külsőleg emberi volt, mégis kicsit más – legalábbis a gépek és teóriák szerint.
Az ismeretlen kinyitotta a szemét. Alannis tudta a nevét, magában mégis idegennek titulálta.
– Hóó… – kapta el az ismeretlen az ágy széleit, majd riadva tovább hadonászott, mintha félt volna az utolsó emlékeiben. Viszont Alannis szép lassan lenyugtatgatta.
– Üdv a Diánán! – köszöntötte.
– Hol vagyok!?
– Egy hajón – mondta Alannis.
Ekkor az ágyon fekvő elkezdte kihúzogatni magából a csöveket, ami nem kis fájdalommal járt, fel is röppent egy néma sikoly tőle, de eltitkolva összeszorította a fogait, és csak egy apró szisszenés hagyta el a száját.
Senki sem volt rajtuk kívül a helységben.
– Nem tűnik túl jó ötletnek, hogy ezt teszi.
– Mindegy… – legyintett.
– Érdekes felfogás, nem jellemző a mára.
– Ez inkább rám jellemző. Ki maga? – fordult Alannis felé felülve.
– A nevem Alannis.
– Úgy értem, ki maga?
– Egy lelkész.
– Mi!? – hökkent meg.
– Egy lélektérítő.
– Ja… az jó – nyugodott bele, majd tovább kérdezősködött volna, ha Alannis át nem vette volna a pozícióját.
– Hogy hívnak téged?
– Konstantin – jelentette ki hűvösen, majd szkeptikusan körbenézett. Bizalmatlan tekintettel meredt újra Alannisra. – Hol vagyok? Egy bázison? Keflavíkon még mindig?
– Mondtam már, hogy egy hajón.
– Miért? Hova visznek? Angliába, Franciaországba, vagy mi? Haza?
– Attól függ, honnan származol.
Konstantinnak ekkor tűnt fel, hogy tudott magyarul a lelkész, pedig szinte senki sem tudott Keflavíkon Bendegúzon kívül.
– Te is magyar vagy?
– Magyar? Nem.
– Akkor?
– Új-Szizoról jöttem.
– Az meg hol van?
– A Föld 2-n.
– Csodás, egy szekta.
– Hogy?
– Nem akarom megbántani, Alannis…
– Tegezz újra – ha kérhetlek.
– Ez az egész értelmetlen. Egy hajón, valahol a tengeren, miközben egy magyarul tudó valakivel beszélek, aki valami ismeretlen helyről jött. Ez nagyon furcsa, sőt… lehetetlen!
– A Föld 2 egy földtípusú világ.
– Uh – Konstantin legalább két percre ledermedt. – Ez egy diliház?
– Bocsáss meg…
– Maga őrült!?
– Nem tudok róla.
– Az őrültek nem tudják magukról, hogy őrültek.
– Ez így van.
– Szóval, hol vagyok?
– A kérdés az, hogy mire emlékszik, mi az utolsó emléke?
– Az utolsó emlékem… – merült a gondolataiba. – Hirtelen nem jut eszembe, csak Keflavík. Aztán… jajj… az a repülő. Hogy sikerült a kísérlet?
– Nem tudom. Nem tudok arról semmit sem.
– Na, mindegy. Ennyire emlékszem – azt hiszem lezuhantunk.
– Lezuhantak? Hová?
– Hát Keflavík közelében! Hol máshol!?
– Keflavík körülbelül 20 galaxisra van.
– Mi van!? Maga ivott?
– Nem hiszem, hogy megértetted. Az űrben vagyunk. A Diánán.
– Micsoda? Hányadika van?
– Attól függ.
– Mitől!?
– Május 24 – földi naptár szerint.
– A nyelvvizsgám napja… Akkor alig két-három hetet lehettem eszméletlen.
– Két-három hét? Mikor születtél?
– 83 április 23
– Hány éves vagy?
– 22…
– Nem 23?
– Tényleg… – kapott a fejéhez – Ezek a születésnapok! Nem igazán tartom számon őket.
– Hogy mondtad? 83-ban születtél? Akkor 55 éves vagy.
– Dehogy!
– De… 38-at írunk, és te 83-ban születtél. Az 55 év. Nem 23.
– Mióta vagyok itt?
– Pár hete.
– Akkor ez, kérem, lehetetlen.
– Nem. Csupán valószínűtlen, hiszen te ezt mondod, míg én a saját igazamat bizonygatom.
– Egyébként is, minek ennyi kijelző egy helyre, ahol egy szimpla beteg van? Ez valami kutatóbázis?
– Egy hajó!
– … ahol zakkantak vannak.
– Tévedsz.
– Valószínűbb, hogy valami történt velem, és ha igaz is, amit mondasz, négy év eltelt az életemből – ekkor visszahúzódott az ágyra és behunyta szemét kezével eltakarva, és ismételte: – 4 hosszú év… Te jó Isten!
– Istennek ehhez semmi köze. Van néhány érdekes dolog, amit meg kellene beszélnünk.
– Egy őrülttel? Miért ne?
– Magyar vagy?
– Ja… de hogyhogy nem tudod, ha beszéled ezt a nyelvet.
– Nem beszélem a nyelved. Köztes nyelven beszélek, amit egy kis eszköz fordít a te nyelvedre.
– Ez egy kísérlet?
– Nem.
– Hol vagyok egyáltalán?!
– Ahogy mondtam már; a Diánán.
– Milyen hajó ez?
Ekkor Diána lépett be egy mondattal a beszélgetésbe. A képernyőn jelent meg.
– Én vagyok a hajó.
Konstantin nem tudta, mit tegyen. Felegyenesedett, de össze is rogytak lábai. Egy-két botladozás után már teljesen talpra állt.
– Ismerlek téged… – legalábbis emlékszem rád valahonnan.
– Igen – ezzel elkezdte lejátszani a néhány nappal azelőtti felvételeket Diána.
– Az én lennék?
– Minden bizonnyal – mondta Alannis.
– Legalábbis amennyire lehet mondani. Egyáltalán nem emlékszem semmire.
– Tipikus hatás – kimerült szervezet, felmereng egy utolsóra, majd visszaesik – tipikus esete a hosszas életmentésen átesetteknek.
– Szerintem, akit megmentenek, az lassan ébred – egyébként is, mi vagy te?
– Operációs rendszer.
Alannis Konstantin mellé lépett és így szólt:
– Ő itt Diána.
– Nem rossz… Jó kis haladás – ilyen csak a katonaságnál van?
– Igen.
– Nos, mi következik?
– Hogy mesélsz egy kicsit magadról.
– Meséljek? Hát… 1983-ban születtem, aztán tanulgattam, majd cikkíró lettem.
– 1983? Az lehetetlen.
– Mert?
– 6638-at írunk.
– 2038-at?
– Nem. 6638-at.
– Persze…
– Diána!
– Pontos idő: 6638 május 24 délután 2 óra 54 perc 31 másodperc – földi naptár és időszámítás szerint.
– Nem hiszem el. Valami bizonyíték?
– Ha nem hiszel nekünk, nem tehetünk sok mindent – tárta szét karját Alannis.
– Például történelem… Mi van a történelemmel?
– Közel 7000 évnyi történelem van az adattáramban, hogy taktikai és pszichológiai egybevetésekkel számíthassunk események körben.
– Diána, mit tartalmaz ez a bizonyos történelem? Mondjuk 2008 május?
Másodpercnyi szünet, majd beszélni kezdett a kivetített alak.
– Csupán a legjelentősebb eseményeket ismerem. Volt Burmában, később Mianmarban természeti katasztrófát szenvedett el a földi lakosság.
– És mondjuk 2041-ben – általában?
– Űrutazás előrelépése, továbbá a Fürkész program sikere. Majdnem hiánytalanul visszahoztak a közeli űrből – a Földről tekintve- az elveszettnek hitt űrhajókat.
– Űrhajókat… – amilyenen most vagyunk?
– Negatív. Sok ezer évnyi fejlesztéssel csiszoltak az utazáson – ez vagyok én, a jövő – mondta önérzetesen Diána.
Ekkor látta csak be Konstantin, hogy úgy történhetett, ahogy elbeszélik.
Négyezer év eltűnt az életéből, de úgy, hogy továbbra is úgy él, ahogy előtte. Észre se vette, hogy lekuporodott közben a földre és hogy Alannis szólítgatta. Egyszerűen minden eltűnt számára, csak a történtek forogtak a fejében.
– Konstantin, Konstantin… – de nem létezett már világ, nem létezett már Diána sem, sőt senki. Egyszerűen csak ő, ahogy egyedül átfogta térdeit, amit felhúzott mellkasához s háttal támaszkodva Diána monitorjának.
Kínos percek következtek, ami alatt nem tudta eldönteni, hogy mi is történt vele. Valóban megőrült volna? Mitől lehetett volna így? Realitását elvesztve feküdhetett éveken át… – „badarság, hiszen 40 évet sem bírtam volna ki így feltehetően, nemhogy 4000 évet” – gondolkodott.
Körülbelül öt percbe telt, mire újra Alannis képe megjelent előtte, ahogy türelmesen várt rá, s kíváncsi tekintettel figyelte meg reakcióját. Oldalra pillantott, majd maga mögé. Két hasonló foltot vélt felfedezni a kijelzőn, két megtévesztésig egyformát – végül.
– Hol vagyok? – tette fel újra a kérdést, ekkor már enyhe csomót lehetett felfedezni a hangjában, majd szemében könnykezdemények indultak útjukra. A bizonytalanság és a reménytelenség, amit az őrültség feltevése indított útjára, nem várathatott magára.
– A Diánán, egy lakatlan rendszerben, 6638-ban – hangzott a válasz.
Ekkor már nem volt kétsége semmi felől. Ha megőrült, hát legyen teljesen őrült, annyira hogy elhiggye esztelenségét és értelmetlenségét.
– Mi történt velem?
– Nem tudjuk. Körülbelül egy hete a fedélzetre toppant.
– Hogyan? – hangjában a feladott érzelmek érződtek.
– Nem tudjuk.
Alannis gyakorlott lelkesítő és hittevő volt, s még az ő torka is elszorult kissé.
– Szóval, Alannis… – kezdte meg a mondatot Konstantin, de nem tudta befejezni.
Nem is kellett. A hosszú csönd megtette helyettük. Végül ismét Konstantin törte meg ezt a néma eszmefuttatást.
– Eszembe jutott egy dalszöveg.
– Igen? – lépett hozzá közelebb Alannis, majd leguggolt mellé. – Hogy szól?
– Nem emlékszám rá pontosan, hogy mi is a cím… „Utazó világból jöttél, remélem, jól döntöttél! Elhagyod a tested ma éjjel, egy vagyon a lelkedbe(n) fénnyel…”*
– Érdekes…
– A röhejes az benne, hogy pont ide vág. Nem tudom, hol is lehetek puszta neveken kívül, s mégis ilyenek jutnak eszembe.
– Talán ez a mentsvárad – erre összenéztek.
– Lehet – majd folytatta Konstantin – Nem tudom elhinni az egész történetet. Egyik eshetőség, hogy megőrültem és be vagyok gyógyszerezve. Ez esetben jól vagyok, legalábbis azt hiszem magamról. A másik, hogy kómában lehetek és valami absztrakt álom részese vagyok, míg az utolsó és legképtelenebb elképzelés az, hogy igaz, amit mondasz.
Mindenki meghalt, akit valaha ismertem, sőt talán egész Magyarország eltűnt, talán az otthonom megsemmisült, esetleg átnevezték. A saját nemzetiségemben sem értenék meg a nyelvem… és még sorolhatnék legalább 100 olyan dolgot, ami már magában is megőrjítene egy embert. Ezek után kijelenthetem, hogy valóban megőrültem.
Egy barát sincs már, egy osztálytalálkozón sem lehettem… még a saját temetésemet sem nézhettem végig, pedig ez lehetett volna a minimum.
Alannis elmosolyodott egy kicsit, de érezte a helyzet komolyságát.
– Egyszerűen csak kihagytam pár ezer évet. És most mi van? Mit tegyek?
– Amire hivatott az ember. Élj!
– Éljek?! – ugrott fel Konstantin ingerülten. – Éljek!? Hogy… Minek… – kapkodta össze a szavakat.
– Élj, mert valójában sohasem halsz meg…
– Furcsa. Egyszerre több dolog jut eszembe erről. Egyszerűbb apróságokon gondolkodni, mint mindezen. Például milyen levegőt szívok be, vagy hogyhogy nem lesz az ember D vitaminhiányos itt, miként is oldják meg a gravitáció hiányából következő elváltozásokat az emberi testben és hasonlók…
– A valóság az, hogy ezen több időnk volt gondolkodni, mint neked, így meg is tudtuk oldani.
– Mégis… képtelenség – ekkor elrévedt egy pillanatra – Várjunk csak! emlékszem valakire… Az a nővér – hol van most?
– Bizonyára arra gondolsz, akit a felvételen láthattál.
– Nem láttam azon senkit… túlságosan lefoglalt önmagam.
– Úgy hívták, hogy Nom.
– Hol van?
– Meghalt – jelentette be Alannis, mire Konstantin újabb csönddel válaszolt. Elképedt, majd fejfájástól szenvedve ráncolni kezdte a homlokát.
– Meghalt? – bizonytalanodott el. – Hogyan?
– Megmentett minket.
– Miközben eszméletlen voltam? Hmm… mintha valami rémlene… de csak emlékfoszlányok… szellőző?
– Igen, megmentett minket az ötleted.
– Az ötlete – próbálta kijavítani Alannist.
– A te ötleted – erősítette meg előbbi állítását.
– Az enyém!? Miért, mi volt az ötletem?
– Egy kibúvó volt. Nom pedig megtette amit meg tudott.
– Így halt meg?
– Ahogy mondod – ekkor már Alannis is felegyenesedett.
– Egyszerűsítve: miattam halt meg? Megöltem egy embert, egy nővért, aki segített rajtam… – ekkor motyogott még valamit, amit a kis szerkentyű képtelen volt lefordítani Alannis számára.
– Nem, nem a te hibád volt.
– Hol van most a holtteste?
Alannis tanácstalan volt. Az idegen egyre kiszámíthatatlanabb lett.
– Miért kérded?
– Köszönetmondás után a bocsánatát kell kérnem.
– Halott – ez a szó újra éket vert helységben tartózkodók fejébe, mégis mondhatni hatás nélkül maradt.
– Az nem számít.
* A Depresszió nevű zenekar egyik száma ("Utazó")…