Ti kedvszegő mámoros esték!
Arcotok kín, bár rajta festék
Mély dekoltázsból buggyanó kéj
Pezsgő és cigarettavég
Lehullott virágok illata száll
Gyertyafény mellet csupa talány
Egy füstös lebujban alkohol bűz
Egy tántorgó kebledre rózsát tűz
Én Ibolya voltam egy bokor alatt,
Szerény magamból egy cafat maradt.
Kacagnak rajtam, kacagok én is,
Gúnyol a világ, hah, gúnyolom én is.
Húzz el a rózsáddal pénzt akarok
Ha nem hát én holnapra éhen halok
Rúzs számon kölcsön, hol ringatták bölcsőm,
Egy tanyasi kunyhó mi visszaköszön.
Egy senkinek háza, nem rég anyámra dőlt.
Bennem a fájdalom durva kacajjal öl.
2 hozzászólás
Nem is tudom mit mondjak. Szerintem van ez is, az is. Van akit a saját családja állit ki a placcra- kenyérért, pénzért, van akit a vére visz, de sajnos- ez a legszörnyűbb- van akit szinte gyermekként elrabolnak, adnak-vesznek kihasználnak. Ez ellen bizony tenni kell! De hogyan? Például így is, szólni ellene, versben prózában újságcikkben. Különösen az ifjuság védelme lenne a legfontosabb. De sajnos még a hatóságok sem állnak a hivatásuk magaslatán. Jó vers, jó gondolatok.
Szeretettel fefo
Drága Marika!
Nagyon kemény, és mély gondolatok, jól megírva, ahogy ezt tőled megszoktuk!
Hiányoznak a verseid!Mi van veled?
Millió puszi
Kriszti