Arkaimot csak 1987-ben fedezték fel, nem igen van benne a köztudatban, nem feltétlenül tudunk mit kezdeni vele, ha azt halljuk, uráli Stonehenge, mandala-város, szvasztika-város, ufó-város, vagy egyszerűen az egyik legrégebbi árja település. A mítoszok már ilyen rövid idő alatt is kialakultak, és Arkaim a legjobb úton van ahhoz, hogy az ezoterikusok mekkája legyen.
Először azt határozzuk meg, hogy mi Arkaim, ráérünk töprengeni azon, hogy mi nem, vagy miért nem az, aminek látszik.
Az első kívánságodat könnyen lehet teljesíteni. Arkaim egy romváros az Ural hegység déli részében, a kazahsztáni határtól északra. Fölfedezését a véletlennek köszönheti. A szovjet hatóságok ki akartak alakítani egy víztározót, és csak a rend kedvéért vizsgáltatták meg a kiválasztott helyszínt egy cseljabinszki kutatócsoporttal, amelyet Gennadij Zsdánovics vezetett. Nagy volt a meglepetés, amikor megtalálták a régi várost; ami nem egészen érthető, mert régebben is tártak fel hasonló településeket – Szintasta, Petrovka – a régióban. A hatóságok nem akartak lemondani a víztározóról, amire lehet, hogy tényleg nagy szükség volt a Bolsaja Karaganszkaja folyó medencéjében, én ehhez nem értek. Sajnos a tudósok gyorsan szétkürtölték a nagy hírt a szaksajtóban, és a nemzetközi felháborodás retirálásra kényszerítette a hatóságokat. Arkaim megmaradt; archeológusok, történészek, etnográfusok és ártalmatlan bolondok boldogan tanulmányozzák, mert van mit.
Mutassuk be pár szóval, mert hátha valaki nem ismeri.
Egy újszülöttnek minden régi település új. Arkaim a világ legfurcsább városa; még városnak is csak feltételesen nevezzük, mert merőben eltér az összes többitől. Először is, Arkaim nem vaktában épült, mint mondjuk London. Ott gyorsan felhúztak egy pár házat a Tower körül, ráépítkeztek a római falakra és a Mithrász szentélyekre, gazdag emberek ott emeltek palotákat, ahol az eszükbe jutott, az egészhez hozzácsaptak két-három falut, aztán még többet és még többet; szép lassan kialakult a független, egymáshoz mégis szervesen illeszkedő városrészek hálózata. Arkaimot viszont valaki megtervezte, még hozzá nagyon gondosan.
Ez nem olyan nagy ritkaság, a világ sok részében vannak tervezett városok. Dzsaipur például határozott tervek szerint épült a 18. századi Indiában.
Igaz, de egyik sem olyan különleges, mint Arkaim. Először is, ez kör alakú, bár nem egészen szabályos, mert a belső fal átmérője 40 és 42,3 m között váltakozik. A külső falat nagyon komoly, védelmi céllal építették. Tövében, a külső oldalon, vizesárok húzódik, amely 2 m mély. Maga a fal 4-5 m vastag és 5,5 m magas, pontosabban ennyi volt, mert a város valamikor elpusztult, leégett, de erről majd később. Anyaga fakeretekbe tömörített föld és mész, a külső oldalát vályogtéglákkal fedték, színesre festették. A városnak négy bejárata volt, a legnagyobb a nyugati. Házak sora csatlakozott ehhez a vastag falhoz, a belső oldalon, 110-180 m2 alapterülettel. Ezek egy 5 m széles, gyűrű alakú útra nyíltak; az út másik oldalán ismét fal következett, amely egy 25×27 m2-es központi teret vett körül. A tér felőli oldalra is házakat ragasztottak. A tér lakóinak élete elkülönült azokétól, akik ajtaja a település egyetlen utcájára nyílott. A belső falun csak egyetlen kapu volt, hogy az elzárkózás még teljesebb legyen.
Egyszerű. A belső házakban éltek az urak, a külsőkben a szolgák.
Nem logikus, miért nehezítették volna meg a szolgák számára, hogy bejussanak a munkahelyükre? Ráadásul a házak sem tűnnek előkelőbbnek, azt persze nem tudhatjuk, volt-e díszítés, és ha igen, milyen. Az építési módból vagy a felszereltségből nehéz lenne eljutni a klasszikus úr és szolga megkülönböztetéshez.
Akkor Arkaim egy nagy szakrális építmény volt, ahol csak papok éltek, és a központi téren végezték a kultikus cselekedeteiket. Mondjuk, ehhez azt is tudni kellene, hogy mikor épült a település.
A konszenzus az, hogy Kr.e. 1800-1700 között; sokkal későbbi nem lehet, mert a feltételezések szerint az „árja” népek ősei, a proto-európaiak és proto-iráni-indiaiak ekkor már elhagyták az ázsiai őshazát, nyugat, illetve dél felé vándoroltak, és meghódították azokat a területeket, ahol ma is élnek, Írországtól és Skandináviától Indiáig.
Várj egy kicsit. Ugye, te is tudod, hogy ennek a hosszú mondatnak szinte minden elemét meg lehetne kérdőjelezni, vagy legalábbis több kötetnyi magyarázatra lenne szükség?
Tudom.
Semmi garancia nincs arra, hogy az egyébként helytelenül árjáknak nevezett népeknek közös őseik voltak, együtt laktak Belső-Ázsia sztyeppéin, onnan rajzottak szét a szélrózsa minden irányába – az egyik csoport Szkítiába és Mezopotámiába (eszerint a sumérek is „árják” voltak), egy másik akkor érkezett meg Indiába, amikor az ottani, Indusvölgyinek, Szindhu-Szaraszvatinak, vagy újabban csak harappainak nevezett kultúra már megsemmisült, ezért a hódítással sem kellett sokat vesződniük, és így tovább. Lingvisztikai bizonyítékok vannak erre a scenario-ra; egy csomó tudós dolgozik azon, hogy a mai élő nyelvekből, illetve régi irodalmi emlékekből kikövetkeztesse, hogyan beszéltek a proto-indoeurópaiak. Ez kétségkívül érdekes türelemjáték, de az ősi civilizáció emberei nem támadnak föl, hogy megerősítsék a következtetéseiket.
Én is jobban szeretem a tárgyi bizonyítékokat, de például az Indus völgyében a régészek semmit sem találtak, ami arra mutatna, hogy oda bármikor egy nagyobb, a helyi lakosságtól genetikailag eltérő, harcias nép érkezett volna, akik aztán az egész India történelmét felülírták. A Védák és más régi írások sem tudnak idegen invázióról vagy fokozatos betelepülésről, éppen ellenkezőleg, arról számolnak be, hogy a helyi lakosság hagyta el, több hullámban, Indiát – voltak köztük királyfiak, akiknek otthon már nem jutott trón, kalandvágyó ksatriják, kereskedők, akik másutt jobban megtalálták a számításukat, és akadtak száműzöttek is, akiknek büntetésből kellett elhagyniuk Árjavartát, a mai India szívét. Ennek azonban semmi köze Arkaimhoz, ezért csak en passant jegyzem meg, hogy a tíz király csatája, Szagara győzelme, a paradák és pahlavák elűzése, Jajáti fiai, Amavaszu nyugati utazása, a szóma növény keresése, és hasonló történetekre gondolok; meg persze a mitannikra, kasszitákra és hurritákra, akik egyszer csak feltűntek a Közel-Keleten, illetve Anatóliában, és „kelet felől” jöttek, a saját hagyományaik szerint.
A legnagyobb baj az, hogy a régi tárgyakat nem könnyű datálni – jó, ha mélyebb kultúrrétegből kerül elő, jogosan tartjuk régebbinek. De a jelenleg legbiztonságosabbnak ismert radiokarbonos kormeghatározás, a C14 izotóppal végzett elemzés csak szerves anyagok esetében működik. Arkaimról mit mond a szén?
Kr.e. 1700 körül, az elszenesedett épületfa maradványok alapján. Vagyis ugyanaz, mint az egész, proto-árjának nevezett kultúrkör esetében, amit Szintastáról neveztek el.
De miért proto-árja?
Mert Szintastában lócsontokat, kétkerekű szekeret és nap-szimbólumokat találtak, és manapság a tudományos világ meg van győződve arról, hogy a lovat az árja ősök háziasították, senki más nem lehetett annyira zseniális, hogy feltalálja a kereket, a napot kizárólag ők tisztelték, más népek észre sem vették azt a nagy, tüzes golyót az égen, meg hasonlók. Az európai kultúra is Ázsiában, az Uráltól délre született meg; ezen az egész kontinensen csak infantilis barlanglakók vagy szerencsétlen retardáltak éltek, akik Szintasta nélkül még mindig félvad-barbár sorban tengődnének.
Ezzel szemben?
Ezzel szemben az ember körülbelül ugyanolyan fizikai és szellemi teljesítményre képes az Urálon innen és túl, és egyszerűen nem hiszem el, hogy a föld egész történelme során csak egyetlen, maroknyi csoport forradalmasította a földművelést, állattartást, termelést, technológiát, irodalmat, filozófiát, meg mindent, amit érdemes, vagy nem érdemes megteremteni. Akármennyire progresszívnek vallják magukat ezek az emberek, a génjeikben, a neuronjaikban, mit tudom én, hol, még mindig ott rejtőzik a bibliai Gan Eden, az egyetlen kert, ahol minden létrejött. Nem azt mondom, hogy semmit sem tanulhatunk el a szomszédjainktól, a hódítóktól, vagy azoktól, akiket sikerült leigáznunk; de mondjuk, a kerék igazán nem bonyolult dolog, akárhány nép feltalálhatta egymástól függetlenül. Vagy ott van az a másik, nagyon elterjedt elképzelés: a Nap szekéren vagy hajón vonul végig az égen. Az emberek már akkor sem szerettek gyalogolni, miért várták volna el az isteneiktől, hogy gyalogszerrel járják be a felhők fölötti birodalmat?
De a lovat valaki csak bevitte Indiába.
Lehet, de nem a Kr.e. 2. évezredben. A Mahábhárata eposz hősei mind lovas szekereken utaznak, a katonák lovas szekerekről vagy lóhátról harcolnak, és a nagy háborút a hagyomány Kr.e. 3150-re teszi. Tény, hogy az Indus és Szaraszvati völgyeiből kevés lómaradvány került elő; de a Kuruksetrán nemcsak a harcosok vesztek oda, hanem az állataik, a lovak és elefántok is. A hadsereg élelmezése fölemészthette a birka- és kecskeállományt, sőt a tehén se volt mindig szent és anaghja; a Mahábháratából tudjuk, hogy az egyik Pándava, Bhíma, egy alkalommal felfalt egy egész ökröt.
Érdekes, de most már menjünk vissza Arkaimba. Mit tudunk még a városról?
Magas fatornyaik voltak, ezért Arkaimot néha fellegvárnak nevezik. A külső falnál 40, a belsőnél 20 lakást alakítottak ki, úgy, hogy két-két házat sugárszerűen felhúzott fal választott el; ezért aztán a település rekonstruált képe, különösen felülről szemlélve, tényleg mandalára emlékeztet. Vagy a kerék küllőire – lehet, hogy ez a pontosabb hasonlat. A házak emeletesek voltak, mindegyikhez tartozott egy kút; a szennyvizet központi csatornába vezették, amely az egyetlen utca teljes hosszában, az épületfából kialakított útfelület alatt haladt, és a vizet a külső árokba szállította. Ez a „vízvezeték” nagyon sokáig ismeretlen volt az úgynevezett árja utódnépeknél. A „fejlett” Nyugat-Európa még a 18. században is egyszerűen kiöntötte a szennyvizet az utcára, fürdőszobát nem ismert – sőt, a saját szememmel láttam 1973-ban Párizsban, a Batignolles-ban, hogy az asszonyok lavórban hordják le a vizet, és az utcai kanálisba öntik.
Harappában minden házban volt fürdőszoba, a szennyvizet higiénikusan elvezették; itt csak az a bökkenő, hogy az árja inváziós vagy beszivárgós elméletek hívei szerint ebben a városban dravida népek éltek.
Arkaim házai valóban a harappaiakra vagy a mohendzso-daroiakra hasonlítanak, egy fontos kivétellel. Arkaimban minden házhoz tartozott egy olvasztókemence és egy érdekes kialakítású tárolóhely.
Mindegyik házhoz?
Bizony, mindegyikhez. Azokhoz is, amelyek a központi térre nyíltak. Ez már önmagában véve megdönti az úr és szolga, vagy pap és sekrestyés elméletet. Ezen a bronzkori településen mindenki a bronz, illetve réz megmunkálásával foglalkozott. A számítások szerint 1500-2000-en élhettek a városban, azt sajnos nem tudjuk, hogy családos emberek voltak-e.
Nem hagytak maguk után semmilyen nyomot?
Nem. Sem ékszert, sem műtárgyakat, sem írást, sem emberi csontvázakat; mindössze néhány kerámiacserepet, házi- és vadállatok csontjait, egy-két kő- és bronzszerszámot találtak. A leletek száma siralmasan kevés, még egy múzeumi szobát sem tudtak berendezni. Feltételezik, hogy a város nem véletlenül égett le. A lakói összeszedték minden holmijukat, elvonultak, és a házakat szándékosan felgyújtották.
De miért?
Csak arra tudok gondolni, hogy volt itt valami titok, amit az emberek még az elköltözésük után is meg akartak óvni. Egy várost általában senki sem hagy el a maga jószántából. Vagy az ellenség rombolja le – de Arkaimban nem ez történt – vagy természeti katasztrófa üldözi el a lakosságot, Indiában például az életet jelentő Szaraszvati folyó kiszáradása. Arkaimban semmi, az emberek egyszer csak fölkerekedtek, minden felgyújtottak, és máshol keresték a boldogságot.
Vagyis az illúziót. Nem lehetséges, hogy égi jelet kaptak? Figyelmeztették őket a papok, akik valószínűleg sámánok voltak?
Valószínűleg, bár annyiféle sámán van, és nagyon komoly dolognak kellett történnie, ha egy ilyen különleges céllal épült várost elhagynak. Már akár proto-árják voltak, akár nem.
Egy település, ahol mindenki fémet olvaszt, és bronztárgyakat készít? Mit mondjak, számomra merőben hihetetlen. Konyha nem is volt, csak olvasztókemence? Ebédre bronzleves?
Nem éppen, mivel az állati csontok jelenléte arra mutat, hogy húst is ettek. Volt konyhájuk, és még hűtőszekrényük is: a kúpos tárolóhelyek. Ezek ugyanis agyagcsöveken keresztül kapcsolódtak a kutakhoz, és tapasztalatból tudjuk, hogy minél mélyebb a kút, annál alacsonyabb benne a hőmérséklet. Két agyagcső volt közvetlenül a vízszint fölött, az egyik a kemencéhez vezetett, hideg levegőt áramoltatott be, és fújtató helyett szolgált; a másik cső a tárolóhelyen hűtötte le a hőmérsékletet. Ez elég bonyolultan hangzik, még az is elképzelhető, hogy a csöveknek más céljuk volt. Egyébként a konyha kialakításával nem sokat vesződtek. Még tűzhelyeik sem voltak, csak helyek a tűz számára. A központi téren is, ahol lehet, hogy áldozatokat mutattak be.
Hát, egyszer valamikor kitaláltuk, milyen jó lenne, ha mondjuk, leölnénk egy birkát, és az istenek ezer annyit adnának helyette. Indiában voltak olyan periódusok, amikor az emberek megszállottan ölték az állatokat. A Mahábhárata azt írja Rantidéva királyról, hogy az országa feketéllett az áldozati karóktól. A Bhágavata Purána azért dicsőíti Rantidévát, mert megetetett és megitatott egy éhségtől és szomjúságtól remegő csandálát, noha a családtagjai is éheztek. Az idegen ellátása előbbre valónak bizonyult, mert az számított nagyobb áldozatnak. Az indiai falvakban még ma is mindent felajánlanak, ami persze nagy csalás, mert az egyszerű ceremónia után maguk eszik meg az ételeket, vagyis nem mondtak le semmiről. Persze egyetlen vallás szellemétől sem idegen a lemondás vagy áldozat: valamiről lemondok, hogy később sokkal értékesebbet kapjak helyette. Üzleti spekuláció.
Nem tudjuk, hogy Arkaimban milyen áldozatokat végeztek, és mi volt a céljuk, gondolom, nem a nirvána lebegett a lelki szemeik előtt. Mire vágyakozhattak a kovácsok, akik talán szentnek, égi eredetűnek tartották a mesterségüket? A Védákban még nem voltak megvetett kaszt, később már elkerülték őket, nem érintkeztek velük többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt; ugyanakkor hitték, hogy rendkívüli képességekkel, esetleg varázserőkkel rendelkeznek. És nemcsak Indiában, gondoljunk csak Weyland kovácsműhelyére Angliában, vagy a gretna-greeni kovácsra, aki párokat esketett, valamilyen homályos, „isteni” jogon.
Vagyis azt mondod, Arkaim misztikus hely volt, a szent kovácsok városa, akik nagy titokban végezték a mágikus szertartásaikat; még a jelöltek sem tudhatták, hogy miben mesterkednek a nagy beavatottak a központi téren?
Dehogy mondom. Már elég sok ezoterikus bölcsességet összeírtak Arkaimról, nem akarom a soraikat erősíteni. Mondják, hogy a belső fal a Napot, a külső a Holdat jelképezi, ismerték az aranymetszés szabályát, a földtengely hosszát, a föld Naptól és Holdtól való távolságát, ilyen és hasonló asztronómiai adatokat építettek be a városukba. Vagy a földön kívüliek építkeztek, akik azért jöttek, hogy a földi emberekkel keveredve létrehozzanak egy új, hibrid fajt. A ma élő emberek mindegyike hibrid, és mindezt Zarathusztrától tudjuk, aki itt született.
Ne már, ezt honnan veszik? A tudósok Nyugat-Iránról és a Kr.e. 11-10 századról beszélnek, a hagyomány a kelet-iráni Ragha-ról és a mitikus őskorról. Semmi köze nem volt ahhoz, amit ma egyesek árja vallásnak neveznek, sőt, az egész védikus struktúrát megreformálta, kidobta a kukába – más kérdés, hogy a nép nem akart elszakadni a régi istenektől, és Zarathusztra halála után a vallás az ősi hagyományok és a reform keveréke lett.
Nézd, ha elfogadjuk a városba beleépített asztronómiai adatokat, valamint hogy Arkaim ugyanolyan obszervatórium, mint a sokkal híresebb Stonehenge, sőt még kiválóbb, mert Stonehenge csak 15, Arkaim viszont 18 égi jelenség vizsgálatát tette lehetővé (de minek kellett ehhez olvasztókemence?), Stonehenge mérési pontossága 10 ívperc 1o-hoz képest, Arkaimé olyan pontos, hogy azt már le sem merik írni a szakirodalomban, csak homályosan célozgatnak (K.K. Bisztruskin) a 2000 évvel későbbi Almagestre – szóval, ha mindezt elfogadjuk, akkor én nem bánom, legyen Arkaim Zarathusztra, Buddha, Püthagorasz, Empedoklész vagy akár Pico della Mirandola szülőhelye.
De nem fogadjuk el. Stonehenge-ben sosem laktak emberek, főleg nem kovácsok. Stonehenge a neolit korban épült, Kr.e. 3000-2000 között, és engem egyáltalán nem hat meg, ha azt mondják, Stonehenge és Arkaim ugyanazon a földrajzi szélességi fokon, tálforma völgyben épült, ahol dombok zárják le a láthatárt. El tudod képzelni, hány tálforma völgy van a világon, ahol egyáltalán nem épült semmi?
Azonos szélességi fok, fogjuk rá, hogy igaz. De miért nincsenek neolit vagy bronzkori obszervatóriumok például Amszterdamban, a Harz-hegységben, a Visztula partján, Minszkben, vagy a szaratovi víztározó mellett, a Volga partján?
Az a probléma, hogy te nem is akarsz ezoterikusan gondolkodni. Természetesen vannak, csak még nem sikerült megtalálni. Ahelyett, hogy az egyik kezedbe kristálygömböt, a másikba varázsvesszőt vennél, és megtennéd azt a pár kilométert a Stonehenge és az Urál között –
Most, hogy így mondod, megvan a programom a következő ötven évre. Csak Arkaimot nem szeretném látni, mert nagyon félek az olyan utazásoktól, amelyeket túlzott várakozás előz meg.
Akkor azt sem hiszed el, hogy itt volt az olyan régen keresett árja őshaza?
Nem hiszem. Hiszi a piszi.
3 hozzászólás
Szerintem egy kicsit fárasztó a sok adat és értelmetlen, hisz úgy sem jegyzi meg az olvasó. De lehet elfárad olvasás közben és félbehagyja. Túl hosszú mint esszé, a mondanivalójához képest. Sajnálom, de így éreztem én olvasás közben, meglehet más teherbíróbb. Szeretettel: István
Megmondom őszintén, én sem unalmasnak, sem hosszúnak nem éreztem, s lenyűgözött az adatoknak, információknak a sokasága, maga a téma, és a tálalása!
Kedves Laci, az előző hsz egészen úgy hangzott, mint egy dicséret. Örülök, ha sikerül összeszednem a legfontosabb adatokat.
Persze vannak, akik Bartos Erikától olvassák a Bogyó és Babóca kalandjait.
Szép napot.